Csodabogaraknak

A lány mióta csak az eszét tudta, úgy tekintett magára, mint egy kívülállóra. Ahogy elnézte a körülötte lévő embereket, -már gyerekként is- olyan érzés fogta el, hogy mindenki szerepet játszik és ezt nagyon kényelmetlennek találta. Látta a maga ártatlanságával, hogy nagyon sok ember nem boldog. Ezt a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha ránéznek a másikra. Olyan életet éltek körülötte a felnőttek, ami nem tette őket boldoggá, mégsem változtattak rajta. Azt, hogy miért döntöttek és döntenek így a mai napig, csak sok évvel később tudta megválaszolni.

Addig viszont, amíg a felismerésig eljutott, jobb megoldás híján utánozni kezdte a felnőtteket. Gyerekként magunkba szippantunk minden rezgést a körülöttönk lévő világból, alig-alig merül fel bennünk, hogy másként talán jobb is lehetne. “Ha anya meg apa így csinálja, akkor azt úgy is kell csinálni és ha én máshogy gondolom, akkor biztos velem van a baj…”

Tehát alkalmazkodott. Megpróbált beolvadni, “hasonlóvá válni”, és nagyon hamar része is lett az anyagias, felszínes és követhetetlenül gyorsuló világnak. Bár ő inkább írni szeretett volna, történeteket mesélni,kérdéseket feltenni és válaszokat találni, a világot megismerni és megtalálni benne a saját helyét.

De meg akart felelni szüleinek, nagyszüleinek, testvéreinek, később párjának, barátainak, tanárainak, ismerőseinek, munkatársainak, mindenkinek.

Sokáig működött az álarcok egymásra pakolgatása még akkor is, ha néha találkozott olyanokkal, akik meglátták a maszkok mögötti igazi énjét. Ha nem szaladt volna el minden alkalommal, mikor ilyen emberrel találkozott és nem lett volna a félelem úrrá rajta egy-egy ilyen helyzetben, mára már minden másképp lehetne az életében… De ő csak gyűjtötte az elismeréseket, menetelt “előre”.

De egy idő után – nem tudni, miért- repedések jelentek meg az álarcokon. Jött az első kudarc, az egyik lécet nem tudta átugrani (vagy nem is akarta…) és az addigi évek kemény munkájával felépített kártyavár, az élete összeomlott. Az addig a szeme előtt lebegő célok és a barátoknak hitt emberek eltűntek. Persze mindez nem egyik pillanatról a másikra történt: a kudarcok, veszteségek egyesével hagyták el a süllyedő hajót. Így esett, hogy miközben hajtott a külvilág elismeréséért és azt érezte, hogy elfogadták, valahol az úton elveszítette a legfontosabbat:  önmagát. Legbelül valami nem stimmelt, feszengett és egyre kevésbé sikerült a külvilágnak való megfelelés.

Körbenézett, segítséget keresett. A maszkok mögött kiáltozott, de így senki nem hallhatta. Nem volt elég erős ahhoz, hogy sarkon forduljon és olyan életet éljen, amilyet legbelül szeretett volna.

Szenvedett, mert már pontosan tudta, hogy minden újabb nappal hagyja magát messzebbre és messzebbre sodortatni a szabadságtól, amire már nagyon vágyott.

Aztán jött valaki…Valaki, aki a maszkok mögé látott. Váratlan volt, egy villámcsapás. A lány egyáltalán nem számított ilyesmire. Egy hozzá hasonló lélek, aki a felszín alatt magányosan és igazi énjét rejtve élt, ott kopogtatott az ajtaján. A társa, a barátja, a tanára és a reménye lett, akiről azt hitte, hogy mindig mellette lesz. Barátját többnek hitte saját magánál, felnézett rá. De ő mindig azt mondta neki, hogy ne érte, hanem saját magáért kell változtatnia az életén. A lány ezt nem akarta meghallani, úgy képzelte, hogy amit érez, az a boldogság. Nem akart ennél többet vagy mást.

De a barátja egyszer csak ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, elhagyta… Ő pedig ottmaradt kétségek és összetört álmok szilánkjai között. Aki utat mutatott neki és enyhített magányán, talált egy másik elveszett lelket, akit taníthatott és elengedte a lány kezét.

A lány sokáig szomorú volt, újra álarcot húzott, hogy ne lássák fájdalmát és várta, hogy barátja visszatérjen hozzá.

De belül valami visszavonhatatlanul megváltozott, ami nem hagyta többé az önsajnálat mocsarába süllyedni. Valami világos lett előtte, jobban tündökölt, mint bármikor korábban: nem élhet így tovább. Nem akarta már valaki máshoz kötni boldogságát, önmaga előtt akart álarcok nélkül mutatkozni, szabadnak lenni.

Barátja megmutatta neki a szabadság súlytalan és végtelenül békés állapotát, amiről a lány már tudta, hogy egyedül is megtapasztalhatja, sőt meg kell tapasztalnia.

És amikor megértette, hogy saját maga miatt kell változtatnia, a saját boldogsága a tét, már nem habozott. Elindult az útján, hogy nyakába vegye a világot és elkezdte mesélni a történetét.

Reklámok

Csodabogaraknak” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: Év végi összegző | tisztakék

  2. Visszajelzés: Blogszületésnapi gondolatok | tisztakék

  3. Visszajelzés: 3 éves a tisztakék | Tisztakék

  4. Még annál is többen 🙂
    Azért Tisztakék egyszer megírhatnád, hogyan és hova jutottál az úton. Úgy értem nehéz a felismerés, nehéz elindulni a neked/nekünk megfelelő úton, viszont irtó könnyű visszaesni a rossz szokásokba… Legalábbis én így tapasztaltam, szóval ha van valami jó módszeres arra, hogy mindig emlékeztesd magad arra, amit megfogadtál és idejében megállítsd a megszokotthoz visszahúzó folyamatot vagy gyorsan irányt válts újra amikor már megtörtént a baj, arról (is) szívesen olvasnék… 🙂

    • Örülök, hogy egyre többen vagyunk! 🙂 Én sem értem ám célba, visszaesek a rossz beidegződésekhez, szokásokhoz, félelmekhez és olyankor valamiféle belső erő, vagy hang az, ami jelez, hogy valami nem stimmel. Különösebb módszerem nincs, egyszerűen megpróbálok hallgatni erre a hangra. Na de majd akkor összeszedek egy jó kis cikket erről. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s