Tulajdonképpen semmi sem történt

jakub-dziubak-183303.jpg

Egyszer csak elmosolyodott, miközben tekintetük találkozott a szemközt ülőével.

Aztán mégegyszer.

A harmadik találkozóra már később került sor. A lánynak meg kellett dolgoznia érte.

A vonat zsúfolásig megtelt, izzasztott és próbára tett mindenkit a júliusi hőség.  A melegnek azonban volt egy másik hatása is az emberekre, valahogy nyíltabbak lettek egymással. Nehezen megfogalmazható, de ilyen hőségben mintha közelebb éreznénk magunkat a többiekhez, ez is egyfajta sorsközösség.

A lány is nyíltabban tekintett körbe és vizsgálta a körülötte lévőket, mint máskor. Így talált rá tekintetével a szemközt ülő srácra a mellette lévő bokszban. Általában hamar körbeér egy-egy ilyen mustrával és legtöbbször megállapítja, hogy ez, vagy az a részlet hibádzik az összképen csendesen vagy ordítón és az érdeklődése másodpercek alatt kihuny és más felé kalandozik. De néhanapján megállapodik valahol ez az érdeklődés, ha valami kerek egészet talál és lázasan kutatni és elemezni kezd.

Ebben a fiúban sem találta első ránézésre a keresett hibát. Magas volt, barna hajú,  bogárszemű, lazán feltűrt ujjú ingben katonai zsákkal, amit hanyagul maga mellé fektetett. Egy szebb napokat is megélt könyvet olvasott. A lány már szinte dörzsölte a tenyereit, itt mese lesz habbal, gondolta.

Lopott pillantások sora következett, majd arra lett figyelmes, hogy kalandozása közben elmosolyodik. És ezt bizony mások is látják. Így hát visszarendezte ábrázatát a bevett semleges kifejezéstelenség állapotába, majd ő is inkább olvasni kezdett.

Azonban nem bírta megállni, hogy rá ne pillantson időközönként újdonsült felfedezésére már csak a biztonság kedvéért is. Később -ahogy teltek a percek, meg a tízpercek- egyre bosszantóbbnak találta, hogy kiszemeltje nem viszonozza olyan lelkesedéssel pillantásait, mint a közös utazás első perceiben. Így hát a tettek mezejére lépett és megpróbálta felkelteni a fiú figyelmét, bár sosem ment neki az efajta női rafinéria. Hogy megszólítsa kiszemeltjét? Nem, az szóba sem jöhetett. Pakolt, felállt, leült, nézelődött, próbált barátságos, laza, kedves mégis csábos kifejezést adni arcának. Azonban valószínűleg valamiféle torz mimika születhetett, ami ráadásul célt is tévesztett, mert egyrészt a fiú szemmel láthatóan egyre mélyebbre temetkezett olvasmányába, ezzel szemben a lánnyal szemben ülő középkorú, hordóhasú, kopaszodó, ám mégis pár szálnyi hajból álló lófarokkal rendelkező férfi figyelme pedig igencsak megélénkült a lány irányába.

Tehetetlen érzés fogta el. Szerette volna megszólítani ezt a fiút, kíváncsi volt rá, vonzotta valami benne, de végül nem tette. Sosem ment neki ez a leszólítás dolog és tulajdonképpen mindig is úgy érezte, hogy az ilyesmi mégiscsak a férfi dolga lenne, mégha manapság már nem is ilyen egyértelműen vannak leosztva a szerepek.

Aztán jött a kalauz, aki beszélgetésbe kezdett a fiúval a jegyével kapcsolatban. Újabb információmorzsákat tudhatott meg ezáltal róla, például azt, hogy mély, barátságos, és simogató hangja van, vagy azt, hogy sokkal hamarabb le fog szállni a vonatról, mint ahogy azt a lány remélte.

Kezdett tehát reménytelennek tűnni a helyzet és kezdett felébredni a lányban az érzés, hogy tulajdonképpen azon kívül, hogy jól elszórakoztatta és éberen tartotta magát vizuális kutakodásával, semmi más nem történt. Több ötlet született a fejében, hogy megkéri, tegye ide, vagy oda a fiú a csomagját, csak hogy szóba keveredhessen vele, de rá kellett jönnie, hogy elég bénán hangozna mindez. Remélte, hogy majd ha a fiú leszáll, hátrahagy valamit maga után, -szándékosan vagy ha minden kötél szakad, véletlenül-, ami valamiféle nyomként szolgálva a későbbiekben elvezetheti a lányt hozzá. De persze semmi ilyesmi nem történt és a lány kezdte saját gondolatmenetét felhúzott szemöldökkel, kívülről figyelni. Miért merült el ennyire egy idegenben és miért kombinálta így szét a nagy büdös semmit?

Még egyszer találkozott a tekintetük. Amikor a fiú már a leszálláshoz készülődött, barátságosan a lányra nézett, bár lehet, hogy csak a lány mögötti ablakban feltáruló Balaton látványa késztette mosolyra, nem lehet tudni. Mindenesetre mosolygott, a lány meg elolvadt és elolvadásában hirtelen felállt, mintha a leszállni készülő fiú után akarna rohanni. Egyetlen másodperc alatt futott végig rajta az érzés, hogy nem engedheti el, majd ugyanilyen gyorsasággal az is, hogy nevetséges, amit csinál. Ott állt szerencsétlenül és habozása közben megkapta válaszát is: az eset utolsó momentuma kicsit romboló hatásúra sikeredett és így elmaradt a várt boldog befejezés. A fiú telefonja megcsörrent és amikor felvette, ezek a szavak hagyták el édes kis ajkait: szia kicsim, mindjárt ott vagyok…

Arra gondolt a lány, hogy… na majd legközelebb… és visszahuppant a helyére, lángba borult arcát szinte belefúrta az ablaküvegbe, ahol még néhány pillanatig látta a távolodó fiú alakját. A vonat pedig lassan, szinte szocsogva továbbindult az állomásról.

 

fotó: Unsplash

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s