újra el kéne képzelni

December. Leesik az első hó. Minden fehér. A város sötétségbe burkolózik, hideg van és csend. Kihaltak az utcák, csak én ballagok valahonnan valahová a magányomba bújva, egyedül az éjszakában. Vigaszt remélve pillantok minden kapualjba, minden utcába és minden szembejövő arcra. Harcolok a hideg ellen, nyakig merülök a sálamban és a zenében, ami mossa és mossa az érzéseket kifelé belőlem.

Aztán hirtelen visszarepülök gondolatban egy ismeretlen archoz és egy ismerős érzéshez. A köldökömnél fogva beránt a képzeletem valósága egy másik világba. Elképzelem, ahogy egyszercsak egy fagyos kis utcából kikanyarodva felbukkansz te, ismeretlen ismerős. Csak egy elmosódott alak vagy, mégis nagyot dobban a szívem. Felpezsdül a vérem, kiáltani tudnék hirtelen. De elnyomom, miközben az adrenalin beránt egy másik univerzumba és az egész világ beszűkül. Egyetlen csatorna létezik, amelynek egyik végén te, a másikon én állok. Már nem fázom. Dobog a szívem, zakatolva akar kiszakadni a mellkasomból és minden erőm szükséges ahhoz, hogy csitítsam. Mert te közeledsz. A csatorna, melynek a két végén állunk, egyre gyorsuló mozgásra késztetve egymás felé szippant minket. Már nincs éjjel, már nem az utcán vagyunk. A leheletem párája emlékeztet még halványan a valóság lényegére.

De a testem már nem az enyém. Már nem uralom magam.

Közeledsz és egy hirtelen félelemtől vezérelve úgy teszek, mintha nem vennélek észre. Megyek tovább, nesztelen és látszólag fesztelen is. Nem akarom, hogy tudd, rettegek a találkozástól.

Mámoros pillanat. Tudom, hogy pillanatokon belül utolérsz. Beleremegek. Minden porcikám önálló életre kel és a testem feletti uralmam kezd teljesen megszűnni. Képtelenség kontroll alatt tartani a vágyat, ami már ilyen régóta és ilyen erősen a részemmé vált. Mindjárt engedek neki, de előtte még az ellenállás utolsó morzsáit is elhullajtom az úton.

Egyre lassabban megyek. Nyugodtságot színlelek, miközben lépteid zaja már megtörte az éjszaka csendjét.  

A következő pillanatban azonban egy új félelem kopogtat tudatom résnyire nyílt ajtaján. Rettegek, hogy nem kaphatlak meg soha, rettegek, hogy nem ismerhetlek meg soha. Nem láthatom a szemedben a lelkedet, nem hallhatom a hangodban a gyengéd megértést és nyugalmat, a szavaidban magamat és nem érezhetem érintésedben a vágyat.

Vágyom rá, hogy felkavarj. Vágyom rá, hogy megzavard a színlelt és fásult nyugalmamat. Soha nem vágytam még így semmire.

De rettegek is, mert már csak pillanatok választanak el attól, hogy utolérj.

Neked kulcsod lesz a lelkemhez. Neked kimondom majd olyan gondolataimat is, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak, vagy olyan mélyre temettem őket, ahol már segítség nélkül nem lelhettem rájuk. De aztán te majd mindjárt jönni fogsz és mint, amikor valaki kútásás közben hirtelen vízre lel, úgy tör majd a felszínre a lelkem. Neked. Hívásodra valósággá változom és az leszek, aki mindig is szerettem volna lenni. Nő, barát, tanító és diák, szerető és anya, de legfőképpen Én. Mi leszünk. Már ismerem a szerelmet.

Meghallom a nevem. Vacogó testem összerezzen, de színlelek. Hátrafordulok, derűs és meglepett mosolyt tettetek. Megpróbálom a nyugodtság álarcát magamra ölteni, de tudom, hogy egyetlen pillantás elég lesz, hogy tekintetemből kiolvashass mindent. 

Nagyot nyelek és te elém lépsz…

Álmomban a szerelem valahog így szokott megjelenni előttem. Viszont mielőtt meglátnám a másik arcát és mielőtt “megérkeznék”, mindig felébredek.