Az “Itt a helyem. Hol a helyem?” lélekrajza

Kép

Azt nem tudom, hol és hogyan kezdődik. Viszont, ami biztos, hogy messziről jövünk…

Onnan emlékszem, hogy indulni akartam. Voltam valahol, ahol mindenem megvolt, amire szükségem lehetett és én mégis másra vágytam. Többet akartam. Mindenkivel így lehet ez, hozzátartozik természetünkhöz a nyughatatlanság. Bár tulajdonképpen azt nem tudom, hogy mindenki érezte- e már hasonlóan, de mégis azt hiszem, hogy érzéseimmel nem vagyok egyedül.

Elindulunk. Kitűzünk egy célt, dédelgetünk egy álmot és bátortalan lépteink először lassan, majd egyre gyorsulva követik egymást. Az út ezen szakaszában bíztatást keresünk mindenhol, mert sebezhetőek vagyunk és még bizonytalanok.

Aztán másnap felkelünk és megrettenünk. Ott vagyunk, ahol lenni akartunk és a beteljesülés ólomsúlyként nehezedik mellkasunkra. Rettegünk, pánikba esünk, de megyünk tovább és legyűrjük démonjainkat. Belépünk egy ajtón és onnantól nincs visszaút. Sodor minket az ár és úgy érezzük, végre élünk. Egy pillanat alatt elfelejtjük az utat, a kételyeket és a félelmeket, amelyekkel meg kellett küzdenünk azért, hogy eljuthassunk idáig.

Talán ez a része az útnak, mit úgy nevezhetünk, hogy boldogság. Ebben az állapotban nem gondolsz arra, sőt eszedbe sem jut, hogy talán máshol jobb lenne. Nem vágysz másra, belefeledkezel a pillanatba. Majd a következő a következő pillanatba és így tovább egészen addig, amíg ezek a pillanatok percekké, napokká és akár évekké duzzadnak.

Ezekben a nyugodt boldogságban telő időkben magabiztosak vagyunk és a sikerek olyan könnyen jönnek, mint soha korábban. Mi pedig menetelünk egyenes háttal, széles mellkassal és felemelt fővel.

A menetelés közben pedig elérünk egy pillanathoz, amikor úgy érezzük, hogy elértük, amit szerettünk volna. Fontos ennek a mondatnak a múlt idejűségére felfigyelnünk. Váratlanul és anélkül, hogy felkészültek lennénk rá, a boldogságunk és a nyugodtságunk fogyatkozni kezd. Olyan ez, mint amikor szeles időben mész az utcán és egy erős légáramlat hátulról meglök, majd átfúj rajtad és abban a pillanatban úgy érzed, valamit elvitt belőled. Meglopott a szél.

Ilyenkor eszedbe jut, hogy valami hányzik, valami nem kerek. Először egy kis űrt érzel. És az ember olyan, hogyha űrt érez, be akarja tömni a lyukat. És ebben az állapotban kezdesz megkérdőjelezni dolgokat és elkezdesz álmodni. Visszatérnek régi álmok és nem érted, hogy felejthetted el őket. Jönnek új álmok, amik egyre jobban lelkesítenek. De nem engedsz nekik és elhessegeted őket. Viszont az álmok nem tűnnek csak úgy el, időközönként visszatérnek és befurakodnak bármilyen kis résen. Rések, repedések pedig mindig lesznek… Te pedig kénytelen vagy tudomást venni róluk. Amikor pedig beengeded őket, hozzád nőnek és nem mennek ki a fejedből. Ez pedig legtöbbször azzal jár, hogy ott, ahol éppen vagy, vagy tartasz, elkezded magad nem jól érezni.

Tervezgetni kezdesz és álmodozni arról, hogy elindulsz és elhagyod azt a helyet, amire még nem is olyan rég, mindennél jobban vágytál, hogy elérd. Ugyanakkor félsz is még elindulni és az elhessegetett démonok visszatérnek. Azt veszed észre, hogy újra harcban állsz önmagaddal. Ekkor pedig két út nyílik meg előtted: belenyugszol jelenlegi helyzetedbe és megpróbálod mélyre nyomni az álmokat, vagy útra kelsz és engedsz hívó szavuknak.

És ha az utóbbit választod, akkor üdvözöllek a nyughatatlanok táborában. Egy olyan kör ez, ahol nincs megállás, az élet epdig folyton változik. Míg az egyik percben biztosnak hiszed magad, addig a következőben megtörténhet bármi és te kérdezni kezdesz. Ez a fajta élet rendkívül fárasztó, ugyanakkor gyönyörű is. Semmi sem végleges és semmi sem visszavonhatatlan, hiszen az élet maga, sem az.

Régen azt hittem, hogy egyetlen álmunk lehet és ha azt elérjük, megtapasztaljuk a boldogságot, az egyetlent, a tökéletességet és abban az állapotban maradunk életünk végéig. Úgy gondoltam, hogy minden embernek csak egy igazi álma lehet, amit vagy saját maga választ, vagy kijelöltetik számára…

Ma viszont azt hiszem, hogy nincs olyan, hogy az “én helyem”, inkább ideiglenes kikötők vannak a viharos tengeren és nekem újra és újra ell kell indulnom, útra kell kelnem. Egyszerre félelmetes és megnyugtató is ez a felismerés.

Reklámok

Az “Itt a helyem. Hol a helyem?” lélekrajza” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Az út maga a cél. Átérzem mind azt amit leírtál, ez a körforgás tesz minket túlélővé. Mert túl élni, alkalmazkodni a kihívásokhoz és bátornak lenni, kérdéseket feltenni. És nem félni a válaszoktól se,. Köszönöm, hogy egymásra találtunk!

  2. Szia! Ez mind igaz, ugyanakkor szerintem igenis vannak biztos, nagyon-nagyon hosszú ideig kitartó kikötők is: szüleid, párod, gyerekeid, otthonod, ilyesmik. Persze ezek sem változatlanok, és nem dől össze semmi, ha átfested a nappalit vagy értelemszerűen az ember gyereke se dermed meg X éves korában (jó esetben :D), de ezek olyasmik, amik akár egész életedben hátteret adnak 🙂 És szerintem ezek a bázisok kellenek is ahhoz, hogy képesek legyünk újra meg újra kihajózni arra a viharos tengerre. Üdv: Mena

    • Kedves Mena! Köszönöm Neked – megkésve ugyan- a biztató szavakat! Igazad van abban, hogy ezek nélkül a kikötők nélkül nem menne a kihajózás sem és anélkül elindulni, hogy nincs hova visszatérni…rémisztő lenne az utazás és sokkal kevesebben vágnánk bele.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s