néhány törékeny pillanatról van szó

Nehéz megfogni ezeket a pillanatokat. Azokról a pillanatokról beszélek, amikor hirtelen minden kitisztul, mindent világosan látsz és közben nem fáj semmi.

Kép

Nem őrültem meg, csupán megpróbálom megfogni és megfogalmazni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek néha rám találnak. Nehezen fogadom el a dolgokat olyannak, amilyenek, ha a szeretteimről van szó. Ha azt látom, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben, az életükben és ennek teljes tudatában sem tesznek semmit azért, hogy változtassanak, nehezen tudom elfogadni, hogy nem az én dolgom jobbá tenni az életüket.

Legtöbbször tehetetlenség és harag fog el, amikor szembesülök egy-egy ilyen helyzettel és dühös leszek azokra, akiket szeretek és akiket úgy kell elfogadnom, ahogy vannak.

Lehet, hogy nem is tudok szeretni. Néha a szeretetre való képességemet is megkérdőjelezem. Az igazi szeretetről ugyanis azt mondják, hogy önzetlen és elfogadó, nem kér, nem követel. Én pedig nehezen fogadom el, ha nem boldogok azok, akiket szeretek.

Persze, nemcsak ezekről a helyzetekről van szó, amikor az elfogadás nehézkesen megy. Azokról is, amikor azt kell eldogadnom, hogy valaki elhagyott. Olyasvalaki, akit nehéz elengedni, mert ezer szállal kötődöm hozzá.  És ilyenkor dühös vagyok és kifosztott és csalódott. Önmagamban csalódott.

Aztán ott vannak, azok a helyzetek is, amikor valaki mellett folyamatosan az élet sötét oldalát látom és mégsem tudok kilépni a kapcsolatból, de próbálkozásaim ellenére sem tudok segíteni rajta, hogy szebbnek és könnyebbnek lássa az életet.

De van néhány pillanat, amikor tisztán látom a dolgokat. Néha kikerülve az érzelmi hatások alól egyszercsak megértem őket és magamat is. Tökéletes pillanatok ezek. Nem fáj semmi, nem érzek félelmet, dühöt, vagy csalódottságot. Megértem, hogy a félelmeink sokszor felülkerekedhetnek rajtunk és ilyenkor megbénulunk és nem tudunk kilépni azokból az élethelyzetekből, amik boldogtalanná is tesznek egyúttal. Megértem, hogy aki elhagyott, okkal tette és boldogulásához meg kellett tennie ezt a lépést. Megértem azt is, hogy nem változtathatom meg azt, aki szomorúságába temetkezik és nem vezethetem az élet naposabb oldalára, ha ő nem akarja.

Ilyenkor természetesnek érzem ezeket a folyamatokat és az elfogadás pillangóként repül szemhéjamra. És végre nyugodt vagyok, nem aggódom másokért és elfogadom azt, hogy senki sem tökéletes. Egy rövid időre minden könnyű és minden tele van lehetőséggel. A pillangó szárnyai pedig lágyan verdesve keltenek életre.

Aztán egyenlőre még hamar visszatér minden a régi, értetlen és ideges kerékvágásba, de azon dolgozom, hogy ezek a ritka pillanatok egyre gyakoribbak legyenek.

 

kép: pinterest

Advertisements

néhány törékeny pillanatról van szó” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Pont a napokban világosodtam meg. Azt hittem, hogy önzetlenül szerettem az illetőt, de mégis önző voltam, mert az egész átcsúszott egy olyan szituációba, ahol már szinte rá akartam erőszakolni, hogy fontos legyek neki. Tőle vártam megerősítést. Na meg az is ott van, hogy én amolyan megmentő szerepbe bújtam. Tudtam, hogy nem érezte jól magát lelkileg, én pedig mindenáron segíteni szerettem volna neki, de a végén csak kárt okoztam.

    Aztán csattant az élet pofonja – rájöttem, hogy társfüggő vagyok.

    • A felismeréssel már megtetted a legfontosabb lépést, hogy változtathass ezeken a dolgokon. És sajnos vagy sem, de vannak olyanok, akik nem engedik, hogy segíts rajtuk, még akkor sem, ha nem érzik jól magukat a bőrükben. Őket el kell engedni és tovább kell állni, még akkor is, ha fáj. Magadért.

      • Nagyon önző voltam és nem engedtem ki azt a bizonyos madarat a kalitkából. És ez addig ment, amíg egy nap nyitva találtam az ajtót. A kalitkát pedig üresen…

        Még mindig nagyon furcsa, hogy soha többé nem fog már visszajönni. Elég nehéz felfogni. De ennek így kellett lennie…

      • Ez így van teljesen. Segíteni csak azon lehet,aki hagyja. Éppen olyan,mintha valakinek szeretnél valamit adni,valami nagyszerűt,a szíved összes szeretetével,de nem tudod oda adni,hiába sueretnéd. Nem azzal van a baj amit adni szeretnél,hanem azzal,hogy ő nem tudja elfogadni,bármennyire is szeretnéd oda adni.

        • Igen nehezek ezek a helyzetek és hajlamosak vagyunk magunkban keresni a hibát, pedig legtöbbször csak nem passzol két ember, nincs meg a közös nyelv stb. És ez senkinek sem a hibája. Nem olyan könnyű ez az “ajándékozás” 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s