3 év után

Kép

A történet befejezésével még tartozom magamnak.

Mert hiszen vége van.

Nem volt egyszerű eljutnom idáig, de itt vagyok.

A történetünk méregetéssel kezdődött, érdeklőséssel és némi kétségbeesett kapkodással is. Egy röpke pillanatnyi egymásrahangolódás lett belőle. Olyan figyelemfelkeltős “hátha” és bizsergető “talán”.

Aztán teltek a hónapok és nőtt a kíváncsiság. A fagyos télben hirtelen fellobbantunk és felismertük a másikban önmagunk. Barátok lettünk, “kicsi én” és “nagy én”. Új évbe léptünk.

De utána nagyon gyorsan elrontottuk, mert megijedtünk. Mind a ketten megijedtünk, hátat fordítottunk egymásnak és szaladni kezdtünk. De csak rövid időre felejtettük el a másikat. Közben pedig mégis vártunk, hogy a szembejövő Ő lesz és ez a várakozás megszelidítette és állandósította a szenvedélyt, a magányt meg olyan erővel vájta bele a húsunkba, mint soha azelőtt. Cipeltük lelkünket maszkok mögé bújtatva. Azonban eljött egy pillanat, amikor már nem bírtuk elviselni a maszkok súlyát és kockáztattunk. És egymásra találtunk. Ő meg én. Omlottak a falak, lekerültek a maszkok. Már nem volt kétely, ezúttal minden más volt és nyár volt. Naplementés, egymásban elveszős és önmagunkat megtalálós nyár.

De aztán befurakodott közénk a valóság. Éket vert és a szigetünk elsüllyedt. A kék madár pedig kiszökött a kalitka nyitva hagyott ajtaján. Morzsolódtunk és örlődtünk. Már nem volt ugyanaz, mint azelőtt. Nem tudom, miért. Máig nem… A homokszemek peregtek ki ujjaink közül, és csak peregtek, és peregtek. Én egyszercsak úgy döntöttem, hogy a maradékot lesöpröm a tenyeremről. Képtelen voltam tovább várni. Te pedig megijedtél és olyan gyorsan eltűntél, mint amilyen váratlanul megjelentél. Azt hitted, kidobtalak a repülőgépből… Az ősz így kanyarodott télbe. Aztán egy újabb évbe léptünk.

Megint egyedül voltam. Lelkem kibéleltem a magánnyal, ami körbefogott és nem engedett el. Szorosan is kellett fognia, mert nélküle úgy éreztem, darabokra hullom. Elbújtam benne, nem akartam elereszteni, mert ez volt az egyetlen, ami maradt belőle. Ami megmaradt belőlünk. Kapaszkodtunk egymásba és cipeltük egymást át a napokon és éjjeleken. De egyszercsak szabadulni akartam, nem bírtam tovább együtt lenni vele, túl nagy teherré vált. El kellett tűnnöm hát a magány elől és önmagam elől. Ki kellett tépnem magam onnan, amit otthonomnak hittem. Ki kellett magamból tépnem mindent, ami rá emlékeztetett. Elmenekültem.

Sokáig futottam így önmagam elől, de nem futhattam örökké. Szembe kellett néznem mindazzal, ami megpróbált uralkodni rajtam. Fel kellett épülnöm. El kellett kezdenem előlről. Visszatértem a jelenbe. Lassan, minden lépésért megküzdve, bizonytalanul, mégis hittem abban, hogy csak így sikerülhet.

Ő újrakezdett, vagy menekült, nem tudom. De nem engedett. Én voltam a biztonsági háló, a menedéke, a búvóhelye, a szigete. Engedtem. Közben pedig sebeket ejtettünk egymáson ártatlannak tettetve magunkat. Valójában azonban tudtuk, hogy önzőségünk a másik ellen dolgozik.

A nosztalgia aztán végigsöpört. Felkapta az őszi faleveleket és mi figyeltük táncukat. Mi voltunk azok a levelek, akiket még a téli fagy előtt utoljára megreptetett a szél. Ez a szél pedig elfújta a kételyeket és a fájdalmakat, így pedig rájöhettünk, hogy kár volt veszni hagyni. Egy pillanatra felderengett a múlt édes, szép, mégis szomorúan csak egy tükörből visszanéző mása. És mi elengedtük egymás kezét. Újra. Mert már késő volt. Mert már nem volt ugyanaz.

Már tudtam, hogy nincs többé. Tudtam, hogy ez volt az utolsó és halványan derengő esélyünk, ez a kis őszi levélhullás. Ő nem akarta elfogadni, hogy vége. Azt álmodta, hogy sebészként operálja a szívem és feltárja a mellkasom. De nem volt már ott az, amit keresett. Köddé vált szívem után már hiába kapkodott.

Én pedig… hagytam fájni. Ezúttal megengedtem magamnak, hogy elengedjem. Nem tudom, hogy történt, de a szorítás engedni kezdett. Egyik reggel pedig az első kilégzéssel őt is kileheltem és már nem volt ott. Leheletem párájával együtt eltűnt. Nem töltött ki, nem voltam többé a sóvárgó másik fele. Visszakaptam kölcsönadott önmagam. Hosszú idő után ekkor kerültem újra a jelenbe és a napfény a csípős reggeli hideggel életre keltett.

Most pedig érzek és élek. Fürdőzöm a tavaszi napsütésben.

Nem maradt más hátra, minthogy elköszönjek tőled.

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.

 

 

Advertisements

3 év után” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Még mielőtt bejelentkeztem és elolvastam volna a bejegyzést, kissé el voltam veszve a múltban. Nagyon furcsa, de nem tartom véletlennek, hogy pont most tárult fel előttem a Readerben.

    Olyan gyönyörűen írtad le a történetet, hogy végül kiszökött pár kis könnycsepp a szememből.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s