a bohócról, aki szégyelli magát

Kép

 

“A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet.” /Feldmár András/

Néhány napja eltöltöttem egy kis időt egy párral, akik évek óta nagyon jó barátaim. Ismernek, ismerem őket, közös nyelvet beszélünk, kialakultak a közös szokások, viccek, megtörtént a kapcsolatunkban a szerepek felosztása. Vagyis tudjuk, mi, merre, hány méter.

Amikor együtt vagyunk a felállás mindig ugyanaz: ők ketten a “tökéletes” pár, én pedig az egyedülálló, aki érdekes, vicces szingli sztorikkal szolgál, aki megmutatja nekik, hogy milyen jó, hogy ők ezen a keresgélős, bukdácsolós, egyszer fenn, egyszer lenn ( többször lenn) állapoton már túl vannak. Elrettentő példa vagyok és egyben egy szórakoztató bohóc.

Amikor együtt vagyunk, az idő visszapörög és úgy érzem magam, mint néhány évvel ezelőtt, amikor a napjaink nagy részét együtt töltöttük. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a viháncoló gyerekek; játszunk, bolondozunk, sztorizgatunk, jövünk-megyünk, nevetünk, nevetünk és nevetünk…

De előjön egy másik érzés is, ami akkoriban is fel-felbukkant, amikor közelebb voltunk egymáshoz: a szégyen. Azt hiszem tudat alatt mindig is ott volt a levegőben ez az érzés, de csak mostanában tudom megfogalmazni. Tudom, furcsa lehet, hogy egy barátság vázlatába a szégyent is belesűrítem, de így tudom érzékeltetni mindazt, amit szeretnék kifejezni.

A bohóc szerep mögött néha felsejlik bennem ez az érzés. Átjár a gondolat, hogy szégyenlem azt, hogy nincs senkim ellentétben azokkal, akik velem szemben állnak és boldogok együtt. Szégyenlem azt, hogy nem tudok felmutatni egy épkézláb – persze nem akármilyen- férfit, aki szeret és akit szeretek. Az egyedüllétem miatt legbelül folyamatosan bűntudatom van, haragszom magamra és szégyenlem azt, aki vagyok. Súlyos gondolatok ezek, de halkan, mélyen, néha pedig ordítón bennem vannak. Néha sikerül elnyomnom ezeket, megpróbálom elhitetni magammal, hogy nincs miért nehesztelnem, de valójában nem hiszem el. A “kicsi én” folyamatosan figyelmeztet, hogy valami nincs a helyén.

A szégyen azonban számtalan formában mérgezheti a lelket. A gyerekkorban szerzett sebek kihatnak egész életünkre: csúfolhattak az iskolában, mert rosszul tanultál, ha túlsúlyos voltál, ha túl magas, ha szegény, ha fogyatékos, ha más etnikumhoz tartoztál, ha nem viselhettél trendi cuccokat, ha a szüleid elváltak, vagy ha apád alkoholista volt.

Felnőttként, ha például nem tudtad megszerezni a diplomádat, ha elvesztetted az állásodat, ha csődbe ment a vállalkozásod, ha adósságokba verted magad, ha köztörvényes bűnbe sodródtál, ha elárultál valakit, ha házasságtörésen kaptak, ha elváltál, ha otthagytak; ha az azonos neműekhez vonzódsz; ha más vallású vagy, mint a környezetedben élő többség; ha csúnyulsz, amint öregszel; ha súlyosan megbetegedtél, és másokra szorulsz; ha szívinfarktusban vagy rákban meghalt az egyik szeretted – titkon bűntudatot érzel, hogy talán te is hozzájárultál a betegségéhez. Ha megsértettél, vagy súlyos kárt okoztál másoknak; ha irigy, kicsinyes, gondatlan és kárörvendő voltál. Ha káros szenvedélyek rabja vagy. De szülőként is érezheted a szégyent, ha például nem vagy képes gyereket nemzeni/szülni, vagy fogyatékos lett a gyerek, akit világra hoztál; ha nem tudod őt biztonsággal ellátni, vagy ha kudarcot vallasz a felnevelésében. A sor folytatható és alakítható.

25d4fe1f3ba0b06d9c55b0c84691c249

Na de vissza hozzám. Érzem én, hogy ez nem jó így, meg azt is, hogy ettől meg kell szabadulni, vagy legalábbis halványítani, de legfőképpen feldolgozni tudni lenne jó. Ilyen helyzetben meg kell keresni a probléma gyökerét és ott megfogni a dolgokat. Megérteni és elfogadni, meggyászolni és elengedni azt, ami fáj. Jelen esetben, hogy miért szégyenlem azt, hogy egyedül és pár nélkül vagyok. Miért érzem magam kevesebbnek ettől? Miért gondolom úgy, hogy nem érek annyit, mint aki kéz a kézben jár valakivel és látszólag vagy valóban boldog? Vagy méginkább azt kellene megértenem és elfogadnom, hogy miért vagyok egyedül…

Tudom, hogy átmeneti állapot, tudom elméletben, hogy nem vagyok kevesebb, mint a párkapcsolatban élők, mégis az érzéseim nem ezt mondják. Jó lenne büszkének lenni és boldognak és szerelmesnek érezni magam.

Szégyen terhe alatt élni nagyon fájdalmas és nehéz. Amikor ezzel a párral vagyok együtt, mindez tudat alatt elkezd dolgozni bennem. És ilyenkor minden erőmre szükségem van, hogy ezeket a negatív gondolatokat ne vetítsem rájuk, mert nem akarom, hogy a barátságunk lássa kárát mindennek. Ezért ha lehet, még nagyobb bedobással bohóckodom és csak nevetünk és nevetünk…

Amikor szégyelljük magunkat, olyan alapvető lelki szükségleteink kerülnek gátlás alá, mint az egészséges önzés, önbecsülés, teljesítőképesség, pozitív jövőkép, barátság, intimitás és a szeretet. Mintha „bűnös lélekként” mindezt nem érdemelnénk meg…

 

Fotók: pinterest

 

Reklámok

a bohócról, aki szégyelli magát” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nem csoda, ha szégyelled magad, amikor a külvilág azt tartja az egyedüli normálisnak. Nem benned van a hiba.
    Szerelmesnek lenni persze ritka kegyelem, megerősíti az embert, én is vágyok rá nagyon.
    Holnap nagyon nehéz napom lesz, életem egyik legnehezebb napja: megbukott a fiam érettségi előtt – tegnap tudtam meg. Igen érzek szégyent, ami nem csoda, mert engem tesznek meg bűnbaknak. (Az én skandináv típusú nevelésem.)

  2. A legfontosabb dolog az eletben, hogy kepes legyel elfogadni onmagadat es egyensulyba kerulnod. Ameddig ezt nem ered el, addig mindig vagyni fogsz egy tarsra aki tamogat mindenben. Olvass el minel tobb onismereti konyvet. Hasznald fel ezt a szamodra horrorisztikusan szomoru idoszakot, az onismereted fejlesztesere. Hidd el sokat segit, en mar megtapasztaltam.

  3. Visszajelzés: kávé másnap reggel | tisztakék

  4. Régebbi poszt, de gondoltam érdemes hozzászólnom. 🙂 Sokáig én is szingli voltam, a baráti körömben meg mindenkinek több pasija volt, mint nekem. Azt hittem, hogy velem van a baj, mert válogatós, romantikus vagyok, nem vagyok elég vonzó, túl gyáva, túl konzervatív stb. vagyok. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a véletlen nekem kedvezett, és megismertem a férfit akiben megtaláltam a társam. Nem a hagyományos, otthoni férfi-nő szerep a miénk, akkor értettem meg, hogy mire is volt szükségem, igényem. Több barátnőm is panaszkodott, hogy rosszul érzik magukat amiatt, hogy nincs komoly kapcsolatuk, mert már illene, mert mindenki házasodik stb. Régen én jártam hasonló cipőben, furcsa így most visszagondolni. Szingliként (is) számtalan lehetőséged van, és igen, útközben egészen különleges dolgokra lehet rátalálni. Én akkoriban pl. nagyon sok emberrel megismerkedtem, jobban koncetráltam a tanulásra, és igen, sokat ábrándoztam. Na jó, most is :))

    • Érdekes néha visszanézni és rájönni, hogy az élet milyen gyorsan változik. Köszönöm, hogy hozzászóltál és igazad van, útközben bármi megtörténhet. És éljen az ábrándozás!! 🙂

  5. Akkor had jelenítsem meg a másik oldalt. Én is voltam hasonló felállásban, mi is voltunk így hárman barátnőmmel, még az exemmel. Az a helyzet, és ezt a barátnőmnek is mondtam, hogy ha nem mondja el az érzéseit, ha mindig csak “bohóckodik”, ha nem nyílt és folyton erősnek akar látszani, azzal az emberek nem mindig tudnak mit kezdeni. Szóval ehhez ketten kellenek, és ebben az is benne van, aki azt gondolja, hogy neki játszania kell… Ezer éve ismerjük egymást, és néha úgy érzem, hogy ki kell mozdítanom ebből a merev állapotból. Mindannyian keressük az utunkat, nem gondolom, hogy bárkinek szégyellnie kellene magát amiatt, hogy egyedül van. Vannak akik nem tudnak egyedül lenni, azt miért nem ítéljük el? Szóval semmiképp ne szégyelld magad, és ha ez a páros szeret téged, akkor mondd el nekik, hogy érzed magad, és beszéljetek róla kicsit. Nyisd meg kicsit a szíved, és bízz.

    • Igazad van mindenben, amit leírtál és ezen a beszélgetésen/beszélgetéseken már túl vagyunk ezzel a párral. Megnyugtattak és bíztattak és tudom, hogy csak azért, mert például ők párban vannak, még nem feltétlenül ért révbe az életük, vagy vannak jobb helyzetben nálam… De ez a szégyenszerű érzés mégha egy időre el is felejthető, mindig ott van a gondolataimban. Meg azt gondolom, hogy sokszor kell játszani és “bohóckodni”, mégha belül pont az ellenkezője ordít benned, mert a szomorú bohócokkal még kevesebben tudnak bámit is kezdeni, mint a vidám bohócokkal. Sőt, a legtöbben semmit sem akarnak kezdeni velük.

  6. ez tipikus manapsag, hogy sokan ugy gondoljak, hogy ha valaki egyedul van, akkor az mar szinte fel ember…Ezt az uj szot hogy szingli sem kedvelem. En azt vettem eszre, hogy ha pl uj kozossegbe mesz egybol jon a “van baratod?” kerdes. es ha nincs? akkor mi van? semmi. nagyon sokan szinte kapcsolatfuggok, vagy csak szimplan nem tudnak egyedul lenni. en inkabb egyedul vagyok mintsem egy rossz kapcsolatban. errol a parrol nem tudok nyilatkozni mert nem ismerem oket, te viszont igen. azt viszont sok helyen tapasztaltam, hogy ezek az un idealis parok annyira megsem hepik mint ahogy a kulvilagnak mutatjak, igy hat irigyelni sem kell oket. Biztos, hogy majd eljon az az ember, aki a te lelki tarsad lesz 🙂 talan epp akkor mikor nem szamitasz ra. Kozhely de sok bekat kell megcsokolni mire eljon a herceg 🙂 en sokszor hasonlitom magam masokhoz, nem a parkapcsolat temaban, de sok minden masban. aztan egyszer csak rajovok hogy ez teljesen felesleges, mert nincs ket egyforma elet, igy hasonlitgatni sem kell.

    • Nehéz függetleníteni az önértékelésünket másoktól…Aki erre képes, nagy hegyet mászik meg, szeretnék én is ide eljutni. Sok melóval jár, sok közben az egyet előre- kettőt hátra figura, amikor jobb esetben mentálisan fel kell pofoznom magam ahhoz, hogy észhez térjek. A társadalmi és a családon belüli elvárások sem segítenek a fejlődésben legtöbbször, de sportnyelven szólva, innen szép győzni… És nagyon kevesen mutatják a valóságot, és igen, ezek a “hepi” párok sokszor a legkevésbé irigylésre méltóak. Mégis nehéz nem hasonlítgatni magam másokhoz és olyan szemüvegen át nézni a világot, ami a valóságot mutatja és nem azt, amit láttatni akarnak magukról az emberek. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás… Köszönöm, hogy írtál! 🙂

      • ez az a hozzaallas lenne, amirol a napokban olvastam egy vicces szlogent facebookon mar nem tudom pontosan idezni, nagyjabol annyi volt, hogy a belso beke megtalalasa = a sz@runk masok es a kulvilag velemenyere es elvarasaira. Mert sokszor sajnos tobbet torodunk ezzel mintsem hogy epitenenk a sajat magunk vilagat. Ezert is lehet, hogy egyet elore, kettot hatra lepunk. Teljesen megertem, nekem is sokszor nehez….de igyekszem 🙂 Nagyon szivesen, szerintem fogok is meg ahogy olvasgatok 🙂

  7. Szia!
    Jó ég, nagyon-nagyon sokat jelent, amit írtál. Nem is tudom, hogy vetődtem erre a blogra, ez volt az első bejegyzésed, amit elolvastam, és istentelenül betalált. Ugyanígy érzek. Csak megköszönni tudom, hogy olvashattam az írásodat, és remélem, rendeződnek benned az érzések! 🙂

    • Szia Ella! Örülök, hogy idetaláltál és hogy hatott rád, amit olvastál. Az érzések folyamatosan (át)rendeződnek, néha bohóc vagyok, máskor meg nem. Sőt talán régebben többet bohóckodtam, mint manapság. A jövő meg ki tudja, mit hoz. Mindenesetre arra jöttem rá, hogy túl sok energiát igényel ez a fajta bohóckodás ahhoz, hogy megérje. Sokkal inkább fordítom mostanában olyasmire ezeket az energiákat, ami pozitív és feltölt. Remélem nem fog sokáig tartani nálad ez az állapot és megfordulnak majd benned is az érzések.

  8. Visszajelzés: vattacukor | sargalappal

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s