a Duna partján sétálgatva jöttem rá, hogy…

 

85600674b0098f1511a674b204710ddb

…egy újabb szakaszba lépett az életem. Olyan felnőttállapotfélébe kerültem. Itt is volt már az ideje. Bár lehet, hogy inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy valamiféle újdonságot érzek lelki fejlődésemben, egy újabb állomáshoz értem. Mert hát, ki is az a felnőtt? Hol a határ a gyermekkor és a felnőttlét között? Én nem tudom.

Viszont vannak olyan pillanatok az életemben, amikor beleveszek a jelenbe. Ilyenkor egy vagyok a napfénnyel, a folyó hullámzó vizével, a fák rendíthetetlen zöld lombjaival, az épületek masszív falaival, vagy a gyermek szemében megcsillanó kíváncsisággal.

Ilyenkor látom azt, amit nagyon sokan nem látnak. Ilyenkor a világot győnyörűnek látom. Eltűnnek a félelmek és helyüket a kíváncsiság és a lehetőségek végtelen sora veszi át. Tudom és érzem, hogy nem fújhat el a szél és télen sem lephet be a hó, mert állni fogom a próbát. Önmagamban önmagamért erős vagyok.

Mosolygok.

Mosolygok a szembejövőre, mosolygok a madarakra, akik a lombok között énekelnek és mosolygok, ha a múlt fájdalmaira és a jövő rejtette kihívásokra gondolok.

Egyedül vagyok. Ehhez a felismeréshez egyedül kell lennem. Ahhoz, hogy higgyek magamban, hogy békére leljek idebenn, egyedül kell lennem.

Csillog a Duna vize, szemembe tűz a nap és a szembejövők nem tudják, hogy miért mosolygok…

 

Reklámok

a Duna partján sétálgatva jöttem rá, hogy…” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Azt hiszem nagy szükségük van az embereknek időközönként egyedüllétre. Anélkül meg lehet bolondulni. Nekem újabban jó, ha napi negyed óra jut belőle, és teljesen ki vagyok merülve.

    • Napi negyed óra valóban nem hangzik soknak… Vannak ilyen időszakok, amikor belemerülünk a mindennapi feladatokba és nem marad időnk saját magunkra. De mindig követi ezeket a megfeszített időszakokat egy csendesebb, befelé figyelős, letisztázós is. Addig pedig… kitartás! 🙂

    • Néha kellenek ezek a “séták”, amikor a gondolatainkba merülve sok minden a helyére kerül és tisztább lesz a kép… Köszönöm, hogy írtál! 🙂

  2. de jo ez a poszt 🙂 orulok hogy ratalaltam a blogodra
    neha tenyleg rank fer egy kis egyedullet, es foleg az hogy meglassuk az apro szep dolgokat magunk korul, es ez lehet a viz csillogasa, egy szep virag stb

    • Én is örülök, hogy rátaláltam a blogodra! 🙂 Sok mindenre rájöhet az ember, ha egy kicsit befelé figyel és tartalmasan tölti az egyedüllétét! 🙂

      • 😉 igen, ez igy van. en is szoktam igy idot tolteni es meglepo dolgokra jottem ra, es szerintem sokkal nyugodtabb ember lettem 😉 ill. jobban tudom a temperamentumomat kontrollalni 😉

  3. A hét elején én is jártam a Duna közelében. A haveromnak dolga akadt, én meg nem akartam hazamenni, így kiültem a Margitsziget egyik szegletébe. Nagyon idilli hangulata volt – a hajók után jöttek a hullámok, a távolban pedig egy tornyosuló viharfelhő szórta mindenfelé a villámokat.

    Kicsit furcsa volt az a kettősség, amit éreztem. Egyik pillanatban fájt, hogy egyedül ültem ott, a másik pillanatban pedig már azt éreztem, hogy nekem most tényleg a víz hangjára és a hallgatásra van szükségem, és nem mások semmitmondó szövegelésére. 🙂

    • Ez a kettős érzés is hozzátartozik az ilyen pillanatokhoz, igazad van. Bennem is ott volt ez is, hogy “jaj de jó lenne megosztani valakivel mindazt, amit érzek”, aztán írtam egy posztot… 🙂 Persze, nem ugyanaz, mintha valaki ott lett volna mellettem, de azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ezek a gondolatok, ez az “engem aztán nem fúj el a szél” érzés tudatosulhasson bennem, egyedül kellett lennem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s