lelki karambol

Éjjel volt. Magányos, áthatolhatatlanul sűrű és sötét éjszaka. Az út kanyargott és kanyargott, de nem láttad, nem láthattad, hogy hová vezet. Kavarogtak a sötétben a kivehetetlen formák, alakzatok, fekete, néhány szürke, és egy-egy meghatározhatatlanul zöld folt suhant át a szemed előtt.

2956736f6a973a7cb1d5d758db51cd6f

Autóddal hajtottál bele mindebbe és nem figyeltél arra, hogy egyre gyorsulnak a szaggatott fehér vonalak a kerekek alatt. Tulajdonképpen élvezted, hogy magad mögött hagysz mindent, amiről nem akarsz tudomást venni. Szakadtak ki belőled a gondolatok, az érzések pedig nem tudták felvenni tempóddal a versenyt és lemaradtak. Idegen, mégis kellemesen borzongató lelkiállapotba kerültél. Feltöltött egy meghatározhatatlan, mélyről feltörő és folyamatosan változó massza. Képtelen vagy negatív, vagy pozitív érzésként megfesteni, mert minden benne van, ami te voltál valaha is.

Az érzés egyik legfontosabb eleme a veszély. Ekkor már tudtad, hogy veszélyesen közel jársz valamihez, ami feltépi az eddig megoldatlan problémákról, megválaszolatlan kérdésekről azt az alig látható, inkább csak érezhető hártyát, ami nem engedte, hogy a mélyükre láss.

De most úgy tetted fel magadnak a kérdéseket, hogy rájuk sem gondoltál. Úgy bogoztad ki a csomókat, hogy oda sem figyeltél rájuk. Magadra figyeltél. Befelé hallgattál.

A szél süvített be az ablakodon, néha egy-egy tücsökraj hangját is elkaptad. Meg az illatok. Egyenként betörtek tudatodba, felpiszkálták ébredező érzékeidet és mélyen magadba szívtad a nyári éjjel minden porcikáját; a füvek, a fák, a virágok, egy-egy távoli tűzgyújtás, az aszfalt és a gumik kopása. Mindezt mélyen elraktároztad, hogy ha később, a jövőben szükséged lesz arra, hogy fel tudd idézni ezt a mámoros pillanatot, képes legyél emlékeztetni könnyen felejtő tudatodat az érzésre.

Csak a száguldás maradt a sötétben, közben saját bőröd alá férkőztél. Nem érzékelted már a tájat, ami körülölelt, nem érezted a sebességet, amivel hajtottál, mert már egy voltál mindezzel. Ott és akkor nem voltál különálló szigete a világnak, s a világ sem volt az a félelmetesen fenyegető óriás, ami korábban. A legnagyobb magányban megtaláltad a békéd. Lehet, hogy pillanatnyi, lehet, hogy ugyanannyi fájdalom van benne, mint öröm, de az érzés gyönyörű. Minden porcikádban remegtél és könnyű voltál. Némely pillanatban súlytalan is. A tökéletesség szó villogott gondolataid horizontján. De valójában nem is leírható mindez.

995b692d5b0262730e5813d8b07d38f3

Ebben a belefeledkezett száguldásban aztán történt valami, ami megtörte a gyorsulást. Először elvakított egy éles fény, már ezen kívül semmi mást nem láttál és bumm, elveszett a kapocs, ami még egy lélegzetvétellel ezelőtt összekötött mindennel, ami körbevett. Aztán egyre erősödő hangot hallottál, zümmögő, majd élesen süvítő zajt. Csikorgást. Aztán füstölni kezdtek a kerekek, belekaptál a kormányba és a félelem pánikszerűen eluralkodott rajtad. Érzékelésed élessé vált, tested minden idegszála megfeszült, mert veszélyt éreztél. Ez most másfajta veszély, csontjaidig hatoló, húsodba fájdalmasan szúró.

A másodperc tört részéig azonban az is eszedbe jutott, hogy te ezt akartad és az öröm úgy gomolygott fel benned, mint a semmiből megjelenő jelzőfüst. Elérted azt, amire vágytál. Kimondatlanul, de erősebben bárminél. Érezni akartad, hogy létezel és szükséged volt bizonyítékra.

Recsegtek az ágak, ropogott az avar, sikított a gumi, aztán végül csattant a fém is. Olyan fülsiketítő volt mindez, mintha egy villámcsapás ért volna és egy pillanatra el is veszítetted az eszméletedet.

Felrezzensz, mintha álmodból riadnál… A jól megszokott valóság visszaránt képzeleted barlangjából a felszínre.

Elsőként orrodba hatol be a csattanás bűze, majd a szemed előtti homály is oszlani kezd és meglátod a romokat magad körül. Ólomsúly nehezedik a tagjaidra. Végül tudatosul benned, hogy mi is történt tulajdonképpen.

Szerencséd volt. Élsz. Valaki feszegeti az ajtódat és kiabálva szólongat: hallod, amit mondok? jól vagy? Térben és időben visszaszakadsz a helyzetbe és oldalra pillantasz. Ki ez az idegen, akivel összeütköztél?

fotók: pinterest

Advertisements

lelki karambol” bejegyzéshez ozzászólás

  1. “Ott és akkor nem voltál különálló szigete a világnak, s a világ sem volt az a félelmetesen fenyegető óriás, ami korábban. A legnagyobb magányban megtaláltad a békéd. Lehet, hogy pillanatnyi, lehet, hogy ugyanannyi fájdalom van benne, mint öröm, de az érzés gyönyörű. Minden porcikádban remegtél és könnyű voltál. ” – Ez a leggyönyörűbb leírása annak, amit jómagam is megtapasztaltam, és ez az ami erőt ad minden éjjel, lefekvéskor. A magány gyönörű csillogása, olyan békeérzet, melyet senki más nem adhat. Köszönöm.

    • Én köszönöm, hogy ha így gondolod! Nagyon jó érzés, amikor egyszer-egyszer sikerül kifejeznem a szavaimon keresztül azokat az érzéseket, amik bennem vannak, amikor az olvasójuk pontosan azt és úgy érzi, mint amit én, miközben írtam! Régen nem értettem, hogy a magányban mi lehet ez a gyönyörű csillogás, ahogyan te is írtad, de mostmár tudom, hogy mit jelent. Azt hiszem, nagyon kevesen képesek ezt az érzést a maga teljességében megélni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s