meseszövés az ismeretlenről

3ccddcf75ee78c99bd3c41135345dfa0

Olyan kevés dolog látszik annak, ami valójában. Vagy megfordítva; legtöbbször azt látjuk, amit látni akarunk. Belénk van kódolva, hogy a tapasztalásaink által megfoltozott látványnak higgyünk? Vagy az is lehet, hogy a nyugati világban nevelkedett ember látja meg nehezen a valóságot?

Én hiszek abban, hogy belénk van kódolva ennek az ellenkezője is. Vagy legalábbis az erre való törekvés. Arra gondolok, hogyha valamiért az egész bizonyos részei takarásban vannak előttünk, akkor elfogadjuk, hogy nem ismerjük az egészet és nem szövünk meséket az ismeretlenről, amik legtöbbször a saját félelmeinkből épülnek.

Rengeteg problémánk származik ebből. Ott van például a gyerekkor. Amikor a körülöttünk lévő felnőttek viselkedését, rossz hangulatát, vitáit, veszekedéseit minden szándékunk ellenére sem értjük és ezért megpróbáljuk magunk kitalálni, hogy mi lehet a probléma. Ők ugyanis, a “felnőttek” legtöbbször legyintenek és azt mondják, “úgysem érted, gyerek vagy még”. Mi pedig kitaláljuk, hogy biztosan a mi hibánkból történnek ezek a számunkra rossz dolgok és lelkünkbe lassan beépülnek a negatív, önmagunkat hibáztató és sanyargató gondolatok. Sőt, egy idő után egyfajta reflexxé válnak bennünk. Később pedig, felnőve nem győzzük a helyére pakolni a rosszul elraktározott emlékeket és érzéseket. Már, aki vállalja ezt a munkát önmagáért.

Felnőttként ugyanilyen fonalak mentén gondolkodunk az ismeretlen és sötét foltokról. Minderről egy vonaton ülve gondolkodom. Egy számtalanszor ismétlődő mozdulatsor adta a kiindulópontot.

Van az a jelenség, amikor az elsuhanó vonatnak integetnek az emberek, gyerekek, felnőttek egyaránt. Már a vonat távoli hangjára felkapják a fejüket, megállnak és végigkísérik a szerelvény elhaladását. Közben pedig moosolyognak. Mosolyuk mögött pedig azt próbálják kitalálni, vajon azok, aik a vonaton ülnek, hova tartanak, kik lehetnek és közben egy pillanatra talán irigyek is az elsuhanókra. Az állandóság sokszor irigy az úton lévőkre. Mert mesét sző köréjük, ami tele van az ismeretlenség izgalmával és tele van lehetőséggel. Legalábbis én így képzelem el ezek mögött a magasba emelt karok mögött az embereket. Ugyanakkor sokszor irigyen nézem közeledő, majd távolodó alakjukat, mert arra gondolok, az állandóság sokszor nyugodtabb és békésebb lehet az örökös utazásnál… Mesét szövök.

Felnőttként is rengeteg gondolatunk születik az ismeretlen megfejtésének szándékából. Építhetünk ezekből barátságot, szerelmet és csak sokára jövünk rá, hogy a másikat nem olyannak látjuk, mint amilyen valójában. Foltozzuk az ismeretlent, mert félünk tőle, vagy csak mert egyszerűen kényelmesebb így. Megspóroljuk a munkát. Persze ezzel valójában a legdrágább időt vesztegetjük el: a magunkét.

De mesét szövünk nemcsak másokról, hanem saját magunk felfedezetlen oldalairól is. Nem tudjuk, hogy valójában mire vagyunk képesek és ezért legtöbbször a meseszövésünk lekicsinyli a bennünk lakozó erőt és képességeket.

Nem hiszem, hogy ki tudjuk iktatni ezt a mechanizmust magunkból, mert egyrészt nem mindig ártalmas, sőt… Másrészt érdemesebb megtanulni használni és a magunk javára fordítani. Szőhetünk meséket az ismeretlenről úgy is, hogy azokban szárnyakat adunk saját magunknak.

Reklámok

meseszövés az ismeretlenről” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Tök jó gondolatok. 🙂

    Én a repülőkkel vagyok így. Ha elsuhan egy az égen, mindig azt mondom magamban: szerencsések. Nem azért, mert tényleg azok, hiszen lehet, hogy valaki azért ül a gépen, hogy hazarepüljön egy hozzátartozó temetésére. Inkább csak azért, mert úton lehetnek.

    Ugyanakkor fordítva is igaz. Imádok a hideg téli utcáról benézni egy-egy lakásba. Nem kukkolok, csak átérzem a lakásból kiszűrődő fények melegét, az „állandóságot”.

    • Tényleg, én is szeretek belesni a hideg és sötét télből egy-egy ház ablakán és közben azt képzelni, hogy ott, benn milyen jó lehet. Meg az anyósülésről bámészkodás is nagy kedvencem. 🙂

  2. Ez nagyon tetszett. Az utazo emberekrol en is igy szoktam filozofalni hogy de jo nekik, vajon hova mennek, en is ulnek most vonaton/repulon stb. Valahogy masok elete mindig mesesebbnek tunik kozben pedig lehet nekik a mienk tunik annak..
    Epp ma olvastam egy masik blogon a facebookrol, es ha belegondolok az is egy nagy mesekonyv. Sokan kiteszik az utazos, jo helyeken evos es egyeb franko kepeiket es mi, a nezok szepen korejuk szovunk egy meset hogy bezzeg neki arany elete van…Persze ennyi erovel irhatnank a sajat mesenket is…

    • Andi, te merre jársz? Azt hittem, szabin vagy. A blogodon sincs semmi új, nálam se jelentkeztél már egy ideje. Már kezdtem aggódni. 🙂

      • Jaj de rendes vagy, hogy aggodtal 😉 szabin voltam a mult heten, kempingezni ahol nem volt net. Most a heten meg sokfele jartam,allasinterju stb de igyekszem olvasni 😉

    • Én is olvastam azt a blogot ( http://arpadblog.hu/kulturbarbar/demosz/ovakodj-kek-oriastol-egy-slukk-facebook-2-resz/ ), és ugyanezeken gondolkodtam. Mindenki “brand építésbe” kezdett és láttatni akarja azt, ami nem a valóság. A nézők pedig hajlamosak is hinni ezeknek a meséknek, ahogy te is írod. Egy bizonyos szintig szükségesek egyébként ezek a mesék, de egy jó ideje már a hangsúlyok olyan nagyon eltolódtak és néha elmegy a kedvem, hogy egyáltalán például ezen a közösségi oldalon is jelen legyek.

      • Igen, ez volt az 🙂 Pontosan, ez a jo szo ra, tenyleg ez mar brand epites. Onreklam…Persze, meg tenyleg nem az a szituacio, hogy savanyu a szolo, de ez mar nem egeszseges. Mert en peldaul nem veszem fel, csak legyintek ezekre. Viszont, ha mondjuk egy alacsony onbizalmu ember, akinek eppen semmi sikerelmenye az elet akarmelyik teruleten olvassa a non stop rongyrazast, neki ez eleg nagy tores lehet, hiszen meg jobban tudatosul benne a sajat sikertelensege stb.En epp az elmult hetekben gondolkoztam, hogy “atmegyek” a twitterre. Par ismerosom mar szova tette, hogy mostanaban nem lat tolem semmi kiirast a Fb-on, hat megvan ra az oka.

  3. Én legtöbbször a metrón ülve szoktam elmélázni, hogy a velem szemben ülő ember vajon merre tarthat, vagy leszállás után kivel találkozik. Mindig elképzelem, hogy biztos mennek valami hipiszupi kávézóba. Utána furcsa módon mindig fordul a kocka, és azt szoktam gondolni, hogy “mi van, ha én jobb helyre tartok?!”

    • A metró is egy jó hely az ilyen gondolatoknak. Én is sokszor figyelem így az embereket. Viszont sokak fejében sajnos nem fordul a kocka és nem jut eszükbe, hogy talán nem is olyan rózsaszín a másik élete, mint ahogy az első látásra tűnik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s