ígérem, nem leszek a barátod

Néha csak a “mindent vagy semmit” létezik. A fekete, vagy a fehér. Nincs középút.

Azt képzeljük, hogy megúszhatjuk. Azt hisszük, hogy kikerülhetjük a szembenézést a valósággal. És valójában igazunk van, megtehetjük. Akár életünk végéig hitegethetjük magunkat azzal, hogy ő most azért nem, mert, de majd egyszer igen… Vagy erőszakolhatjuk meg kapcsolatunkat napról napra és tehetünk úgy, mintha  érdemes lenne küzdeni.

Voltam már szórakozás, időtöltés, nagy falat, pótlék, önigazolás, strigula és kihívás. Te voltál már árral szembemenés, kíváncsiság, játék, kedvtelés, rajongás, felejtés, vagy megmérettetés. Miért szépítsem? Miért lenne jó, ha átöltöztetném a múltat szép ruhába és azt képzelném, hogy más volt, mint, ami? Lehet, hogy ott és akkor nem jöttem és te sem jöttél rá, de egy idő után tisztává vált a kép neked is, nekem is.

Persze előfordult az is, hogy szerelemnek hívtuk egymást. Ekkor is sok nevünk volt: béke, tükör, szenvedély, vonzalom, kirakós, vagy sziget.

Aztán valahogy mindig megváltozott a kép. Ahogy összesodort, úgy szét is rebbentett a szél. Mi pedig sokszor azt játszottuk ezután is, hogy még van valami köztünk. Elképzeltük, hogy lehet úgy is vége, hogy nincs vége. Mert így könnyebbnek tűnt és fájdalommentesebbnek. Azt hittük, hogy így megkíméljük magunkat és egymást a szembenézéstől. Ezzel nem vagyunk egyedül, sokan csinálják így.

Megnyugtatom magam és te megnyugtatod magad ezzel a kis játékkal. Így pedig nem kell lelepleznünk gyávaságunkat és nem kell szembenéznünk önmagunkkal.

Most bevallok valamit, bár nem nagy titok: gyáva vagyok és sokszor voltam az a múltban is. Süketté és vakká tettem magam a külvilág felé, de legfőképpen saját, belső jelzéseimre nem figyeltem. Odabenn ugyanis mindig jelzett valami, amikor a sakktáblán rosszul léptem. Sakkot kaptam, aztán néha mattot is, én pedig ilyenkor hirtelen felkaptam a királyomat és elszaladtam vele. Aztán én és a királyom azt képzeltük, hogy a játszmának még nincs vége. Azt képzeltük, hogy barátok vagyunk, holott csatát vesztettünk egymás ellen még úgy is, hogy, egy oldalon játszottunk.

Olyan könnyű így, nem igaz? Játszani és a semmi helyére valamit képzelni ahelyett, hogy igazán kinyitnánk a szemünket. Az igazság viszont az, hog csak ideig-óráig könnyebb így. Hamar súlyokká válnak a kezünkben cipelt sakkfigurák. A múlthoz ragasztanak, nem engednek a jelenbe. Én mégis kopogtattam szüntelen a jelen ajtaján és nem értettem meg, hogy miért nem nyílik ki előttem.

Azt képzeltem, hogy így szeretem igazán önmagam, ha kikerülöm a fájdalmakat és megóvom magam a szembenézéssel járó munkától.

De valahogy a kép ilyenkor sosem lesz már tökéletes, vagy inkább: igazi. Ott legbelül tudom én is, tudod te is.

Már nem akarok a királyommal messzire futni egy vesztes játék után. Nem szövök meséket különlegességünkről miután már nincs olyan, hogy “mi”. Nem mondom azt, hogy legyünk barátok. Nem hagyom félelemből és gyávaságból döntés nélkül a helyzetet. Még akkor sem, hogy tudom, a nem döntés is döntés.

Én többé nem kérem ezt a képzelt valamit a valós semmi helyett. Téged akartalak egészen egészben, ezért a részeddel nem érem be. Többé már nem. Látszólag ellentmondok annak a gondolatnak, hogy ne akarjak többet, vagy mást, mint amit tőled kaphatok. És ezért tűnhetek önzőnek. Én viszont úgy gondolom, hogy így vagyok igazán önzetlen. Hiszen azáltal, hogy felszabadítom magam egy képzelt kapcsolat szertartásainak gyakorlása alól, neked is visszaadom a szabadságod (amiről inkább csak képzeltük, hogy nekem adtad). Csak remélhetem, hogy tudsz vele élni.

Én most én vagyok, megengedem magamnak, hogy az legyek még akkor is, ha ezzel lemondok annak a lehetőségéről, hogy “mi” legyünk. “Mi” ugyanis csak voltunk. Nagy a különbség, ha igazán ráérzel az igeidők mögötti tartalomra.

Ígérem – érted, de főleg magamért-, egy valami nem leszek: a barátod.

 

Fotó: pinterest