skizoid mikiegér

thumb.png

A címet a Quimby egyik dalából csentem, mire az írás végére értek (ha ugyan…), remélem ti is érteni fogjátok, hogy miért.

Az úgy volt, hogy volt ez a mikiegér, aki ennek az ezek szerint még mindig a kelleténél jóval naívabb lánynak nagyon megtetszett. Meg hát ne tagadjuk,  a másik oldalon is történt valami. Valami mocorgott, ugyebár…

Tudjátok, van az a helyzet, amikor állsz a pult egyik oldalán, jönnek-mennek az emberek, teszed a dolgod, amiből csak néha nézel fel, de pont akkor, amikor kell és amikor így felnézel, akkor egy valaki, aki a pult másik oldalán áll és ügyet intéz és ezer felé gondolkodik egyszerre, mert siet, akkor valamiért ő is felnéz egy másodpercre. És akkor pont valahogy ÚGY néztek össze és elindul valami. (Ezt szándékosan írtam ÚGY, mint egy kiskamasz, mert az ilyen pillanatokban az ember hamar fiatalodik pár évet. Mit párat? Sok évet.)

Aztán elindul a sajnos modern szokásos: névtábla meglesés, közösségi oldalon keresgélés, közösségi oldalon megtalálás, egymásnak irogatás, egymásnak Írás, találka megbeszélés és várás. Nagyon várás. Olyan “na most aztán lehet, hogy tényleg bejön” várás. A lány szétszedi, aztán összerakja magát. Szívdobogás, földindulás, fejben túl előre szaladás, képzelődés, képzelődgetés. Várakozás.

Várakozás, de nemcsak úgy képzeletben, hanem időben és térben jól behatárolhatóan úgy konkrétan. A lány várt a megbeszélt helyen és időben, de mikiegér nem akart begurulni a hintójával. Egy bizonyos idő után gondolta a lány, hogy azért csak felhívja telefonon mikiegeret, hogy megtudja, vajon, mi lehet az oka a késésnek. Mikiegér azonban nem vette fel és a lány zavartan hazaballagott. Pár órával később kapott egy üzenetet, amiben miki nagy sajnálkozások közepette azt írta, hogy életének rendje felborult pont annak a napnak kifejezetten abban az órájában, amikor találkozniuk kellett volna és ezért nem tudott megjelenni, és várhatóan belátható időn belül nem is fog tudni időt szakítani a lányra. Hát van ilyen, gondolta a kis naív. A tragédiák csak úgy belehasítanak az életünkbe, valószínűleg a sors üzent, hogy ennek az egymásratalálásnak nincs itt az ideje. A lány legalábbis így okoskodott.

Kicsit ugrunk. Eltelt ezután 2 év. A lány másik városban lakik és mint kiderült mikiegeret is ebbe a városba fújta a sors. Mikiegér megkereste a kis naívot, elindult az üzenet áradat:

te is itt?

én is.

nahát.

2 éve mi volt?

hagyjuk, rémes. de most…

na jó tegyünk egy próbát…

A kis naívot megint elemelte a földtől a képzelete és jól estek neki a hízelgő szavak. Aztán jöttek az ígéretek, a tervezgetések és végül a lány beadta a derekát egy találkához. Most minden más lesz. Így okoskodott. Kitűztek időpontot, helyszínt, viszont a “nagy” napon a lány arra lett figyelmes, hogy nem tudja felhívni mikiegeret, mert nem elérhető a telefonszáma. Aztán rákeresett közösségileg online is, ott pedig arra a megállapításra jutott, hogy már sem nem ismerősök, sem nem tudja vele felvenni a kapcsolatot, mert miki letiltotta. A kis naív most nem hagyta annyiban a dolgot, egy közös ismerősön keresztül kereste meg Mikit, akit így válaszadásra akart bírni mindenáron. Persze már játékon kívül, kíváncsiságból. Mert hát amaz nem adta jelét, hogy bármi oka lenne az éppen frissen újrafelvett kapcsolat megszakítására. Mikiegér sűrű bocsánatkérésekbe bocsájtkozott és indoklásában azt hangsúlyozta, hogy éppen megint felborult az egész élete és el kell költöznie és a családjában tragédia történt és most nincs ideje a kis naívval foglalkozni. De sajnálja. És egyébként sajnálja. Ja, meg mielőtt elfelejtené, sajnálja. A kis naívnak több már nem kellett, bizony leesett neki a húsz fillér. Ilyen emberrel sem találkozott még ugyan, de azért a második lemondott alkalom után világossá vált neki, hogy amaz nem kifejezetten egyenes, sőt mondhatni hazugságra erősen hajlamos figura. És hát valószínűleg saját magának hazudik a legtöbbet. Egyik nap tervezni és szépen beszélni, a másik nap hanyatt homlok menekülni… Kétszer is. A történet bizony sántít. Olyan érzése támadt, mintha egy nagyon finomnak látszó hamburgerbe akarna beleharapni, amiről még a megízlelés előtt, észreveszi, hogy a salátalevél rohad, a húspogácsa nincs megsütve, a buci pedig fűrészpor.

A kis naív így tapasztalta meg, hogy aki túl hamar túl nagyokat ígér és túl szépeket mond, az bizony nem igazi. Ott belül valami nem stimmel.

U.i. Később kiderült, hogy skizoid mikiegér a múltjában is rejteget kanyarokat, megcsúszásokat és cifra történeketet. Nem a lány használt ilyen és ehhez hasonló megnevezést a fiúra először, ezt már bizony korábban mások is ráragasztották.

Advertisements

skizoid mikiegér” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Az elmúlt években [sőt az elmúlt napokban is] azt vettem észre, hogy szinte mindenki hazudik. Én ezt nem is értem.
    Olyan, mintha az emberek képtelenek lennének szembenézni a valósággal, és inkább maguk előtt is elhazudják azt. Legyen szó hirtelen lemondott randiról, fizetési csekkről, rezsiszámláról, lakbérről, családi állapotról, vagy bármiről.
    Olyan dolgokban képesek egyesek hazudni, hogy az eszem megáll. Komolyan mondom, hogy lassan már én érzem magam teljesen hülyének az állandó őszinteségem miatt.
    Mostanában kérdéseket sem teszek fel senkinek, mert szinte biztos, hogy hazugság lesz a válasz. Ha valami érdekel, inkább utánajárok.

    • Ömlik ránk a hazugság és ember legyen a talpán, aki egyből levág minden ilyen helyzetet és nem hagyja magát lépre csalni. Én sokszor belefutok még. Bár igyekszem egyre kevesebszer. És ahogy írod is, legtöbbször csak az járható, ha saját magad utánajársz, mert ha kérdezel, gyomorforgatóan könnyedén hazudnak képen.

      • Az a furcsa [inkább szomorú], hogy bár még csak 37 éves vagyok, de már most nyugodt, csendes életre vágyom, amelyben csak nagyon kevés ember jut szerephez. A beteg világ kint, mi bent, és csak azokat engedjük be, akikben biztosak vagyunk. Nem sokan vannak.
        Ez semmiképpen sem normális.

        Ma is belefutottam egy pasis/csajos posztba, amelyben [és amely alatt a hozzászólásokban] valami félelmetes módon hülyítették egymást az emberek [főleg a nők], de szembenézni egyik sem mert a problémával.

        Bújtatnak, csúsztatnak, mellébeszélnek, de a konkrét kérdéseket kikerülik.

        Ha valaki ellentmond nekik, az rögtön “megmondóember”, és ha még férfiból is van az illető, akkor persze “soviniszta” is.

        Minden nő jó pasiról, családról és babáról álmodik, aztán ha megkapják, akkor rinyálnak, hogy ez nekik túl sok.

        Hát, ez van. Megérdemlik. 🙂

  2. Akárhányszor ilyen történetről hallok, mindig elgondolkodom, hogy ilyenkor “mikike” tudja-e már előre, hogy futásnak fog eredni. Vagy egyszerűen ennyire letojja magasról, hogy kit hogyan bánt meg a viselkedésével. :/

    • Jó kérdés. Ez a mikiegér szerintem azért eléggé tisztában volt a dolgaival, nagyon jól tudta, hogy (megint) megszivatja a kis naívot. Önzősége pedig már átlép egy egészséges határt. Legalábbis az egyik énje biztosan tisztában van a tettei következményével… 😀

  3. Ez is jo peldaja az onzosegnek ami manapsag szinte trend lett…S mindez megspekelve a hazugsaggal…Annyira keves ember van aki oszinte! En sokszor mar azt sem hiszem el amit kerdeznek…

      • Ez egy nagyon jo kerdes! Raadasul en nagyon bizalmatlan vagyok idegenekkel, sot neha a kozeli ismerosokkel, baratokkal is. Ez sem jo dolog tudom, de szerintem mar nem fogok megvaltozni 🙂 Ugyhogy nem is tudok valaszolni a kerdesedre. Talan annyit, hogy az ido eldonti….En inkabb vagyok bizalmatlan mar mar tulzottan is, minthogy allandoan csalodjak.

  4. Ez pech. Ilyet kifogni.:( De legalább milyen jó bejegyzés lett belőle!:) Fura és érthetetlen a kis skizó – de talán kár is normális keretek közé szorítva gondolkodni felőle, mert csak pszichiátriai fogalmakkal lehet…
    Azért azt halkan jegyezzük meg, hogy aki azt mondja, hogy sosem hazudik, az hazudik. Vagy ha tényleg, igazából mindig igazat mond – akkor meg még súlyosabb pszichiátriai eset és még több kárt, fájdalmat okoz másoknak.
    Persze az is lehet, hogy csak üres okoskodás ez is, amit írtam.

    • Pedig milyen jó lenne egy olyan világban, vagy legalább olyan környezetben élni, ahol az őszinteség dominál. Nem kellene felesleges köröket futni, idő és energiaspórolásnak sem lenne utolsó. Meg hát a csalódások… abból is kevesebb lehetne. De igazad van, a jó oldala ennek a történetnek, hogy születhetett belőle egy bejegyzés, meg a kis naív remélhetőleg tanult valamit az esetből! 🙂

        • Jó bizony. Persze naív gondolat, hogy ilyesmi megvalósulhat. Maximum arra törekedhetünk, hogy a szűken vett környezetünket alakítsuk úgy, hogy a kapcsolataink benne az őszinteségen alapuljanak. És ha már ez sikerül, az nem kis dolog.

      • “Törekedhetünk” – na ez az amiben én hiszek!:) Nem hiszek feketében, fehérben, abszolút gonoszban-rosszban, teljességben, tökéletességben. De igen a kitartó, állhatatos törekvésben.

    • @balaaz
      Én sosem hazudok, amikor azt állítom, hogy mindig igazat mondok. Az viszont igaz, hogy ezzel baromira bele lehet mászni a másik lelkébe, de számomra az őszinteség valahogy mégis kézenfekvőbb [még akkor is, ha már-már beteges], mint állandóan a hazugságok világában lavírozni.

      Megesett például, hogy egy-egy barátnőmet megcsaltam [egy időben három lánnyal kavartam], de mindegyik tudott róla, hogy van más is.
      Nem tudom, miért, de elfogadták. Tiszta játék volt, semmi susmus.

      És még száznyi ilyen példát tudnék írni.

      Két pont között a legrövidebb út mindig az egyenes. Aki görbe utakon jár, csak az idejét vesztegeti, mert ahogy a mondás is tartja: hazug embert…

      • Mondásból sokféle van… Általában lehet találni ugyanarról a dologról ellentétes jelentésűt is. Filozófiailag, pszichológiailag nagyon összetett téma az igazság-hazugság kérdésköre, nem is vagyok rá felkészülve hogy ebbe részletesen belemásszak, de én továbbra is kötném az ebet a karóhoz. És nem a hazugság mellett akarok kiállni, szó sincs róla. De amit az egyes ember, mondjuk te vagy én igaznak hisz és vél az nem biztos hogy az. Más számára pl. Ha pedig az ember csak a “saját igazságával” foglalkozik és nem veszi figyelembe másokét az nagyon önző dolog. És rettenetesen bántó is lehet. Nem tudom elképzelni, hogy összetett társas szituációkban az emberek mindig a “kegyetlen igazságot” vagdossák egymáshoz. Vannak kegyes hazugságok is, vagy ha jobban tetszik: nem kell mindent kimondani, amit az ember igaznak gondol – egyébként van egy csomó speciális eset amikor nem is lehet. Közös munkában, hosszú távú párkapcsolatban, gyermeknevelésben, titkok megőrzésekor, valami fontosabb védelmében stb. (megjegyzem nem valami magas piedesztálról osztom az észt, bevallom hogy nekem nem megy ez az egész jól: hazugsággal és igazsággal egyaránt bántottam meg már más embereket – ugyanúgy ahogy segítettem is már mindkettővel rajtuk…)

        Egyébként nagyon tudom irigyelni azt, akinek keveset kell hazudnia az életében, munkájában. Nekem viszonylag sokat kell. Nem is jó. Törekszem is a minél kevesebbre, még úgy is, ha tapasztalatból érzem, hogy nem éri meg, számomra is visszaüt sokszor az őszinteség. Sokszor jobb inkább nem kinyitni a szájat. Ezt már bölcsis-óvodáskorban elkezdik megtanulni a gyerekeink a társas érintkezés alapjai között.

  5. @balaaz
    Szerintem mi itt két különböző dologról beszélünk.
    Az egyik a “saját igazunk”, ez a gondolkodásunkra, tapasztalatainkra utal. Ezt valóban nem lehet általános érvényű igazságként beállítani.

    Ha viszont valakitől megkérdem, hogy mennyit fizet télen a fűtésért, és ő azt mondja, hogy kijön 100 euróból havonta, miközben 200-at fizet, akkor az hazudik.

    És hiszed vagy sem, az emberek ma már ilyen dolgokban is szemrebbenés nélkül a másik képébe tolják a hazugságaikat.

    Vetítenek, valótlan dolgokat állítanak be valósként, vagy még rosszabb, amikor a hazugságaikkal hitegetnek másokat.

    A munkahely más tészta. Ott nyilvánvalóan érdemes kussolni, ha az ember szeretné megtartani az állását, bár én ott sem szoktam csínján bánni az őszinte szavakkal. Van is belőle bajom bőven.

    Aztán van a képmutatós hazugság, amikor a legszívesebben egy egész tőrkészletet vágnál a másik hátába, bizonyos okokból [általában érdekből] mégis vigyorogsz. Na, ez a hazugságok legundorítóbb formája, viszont pont ez az, amit az emberek igen jelentős része nagy rutinnal [és még nagyobb sikerrel] művel, és talán ez a hazugság az is, amit a társadalom a legkevésbé ítél el.

    • Szerintem ugyanannak a dolognak nem kettő, hanem sok árnyalatáról beszélünk – de lehet hogy tévedek. Hazugságokat meg akár hiszed akár nem elég sokat hallok, bár ez manapság nem meglepő, kb. mindenki ezzel találkozik. Én viszont kicsit koncentráltabban is az átlagnál.

  6. Meg kell találnia a feloldozást az őszintesegben a Mikiegernek, de nem o lesz az akit a kisnaivnak látni égi jel.

    • A kis naív tudja, hogy nem ő az. Mostmár csak kíváncsiságból figyeli mikiegeret, mert van egy furcsa késztetése és nem tud nyugodni addig, amíg nem érti meg teljesen a másik viselkedését.

      • Már bocsánat, de miért kell megérteni a másik viselkedését?

        Tudod, hány elbaszott idióta rohangál körülöttünk? Nem kell mindegyiket megérteni; sokukat nem is lehet.

        Ez akkor is így van, ha közeli barátról, nagy szerelemről, esetleg rokonról van szó. Utóbbinál kiváltképp érdemes jó messzire szaladni, mielőtt az alattomos terrorszervezet teljesen maga alá gyűr a “Mit fog ehhez szólni a család?” szöveggel.

        Az ilyeneket le kell szarni magasról, és csak azokkal kell törődni, akik valóban megérdemlik, hogy a féltve őrzött világunk szereplői legyenek.

        • Igazad van, ezzel nem is tudok vitába szállni.

          Ez egy bevett viselkedésem, vagy egy berögzült szokásom, hogy addig megyek, addig kérdezek és figyelek, amíg meg nem értem a másikat. Mert valahol bízom abban, hogy létezik magyarázat a viselkedésére és ha a végén sikerrel járok, önigazolást nyerek és csökkentem a fájdalom mértékét, amit a másikban és a magamban való csalódás okoz. Igen, tudom, hogy ez nem jó. Dolgozom rajta, hogy a “leszarom” gombot kedvem szerint nyomhassam meg.

          Amikor rányomtam a hozzászólás elküldése gombra eggyel feljebb, volt egy olyan érzésem, hogy nem fogod ezt a mondatomat szó nélkül hagyni… 🙂

  7. Lehet, hogy nem szorosan illik ide a véleményem, de sajnos a mai világban az “én” sokszor kizárja a “mi”-t. Manapság mintha kiveszett volna az emberekből az elkötelezettség, az “örökre veled” felelősségvállalása. Sokan már ennek a lehetőségétől is menekülésre fogják.

    • @Bogár Ferenc
      Mint mindennek, úgy ennek is több olvasata van.

      Sajnos rengeteg olyan kapcsolat van [kevés kivétellel szinte csak ilyen kapcsolatokat látok], ahol az egyik fél domináns, a másik pedig alárendelt, így az egyik szó szerint megfojtja a másikat, rátelepszik, elnyomja.

      Ez egy ideig a szeretet jegyében elviselhető, hovatovább megfelelési vágyból, amit az elnyomott fél a hibás családi modellre építve hoz magával, még helyesnek is tűnik [anyu is sok mindent elviselt apunak, mégis boldognak látszanak], de aztán borul a bili.

      Pont ezért hívom a családot a legalattomosabb terrorszervezetnek, mert abban a közegben még akkor sem meri kinyitni a száját senki, ha a visszaélések mindenki számára nyilvánvalóak.

      Ha valakit esetleg már sok ilyen zsarnok partnerrel hozott össze a sors, aki az illető egy idő után azt mondja, hogy elég volt, innentől kezdve inkább egyedül élek, és nekem soha többet ne mondja meg senki, hogy mit kell tennem, mi lenne a jó.

      Ezek után jön a ló másik oldala, a hosszú éveken át tartó “szingliség”, amibe [férfiként is] nagyon bele lehet szokni.

      Én egy szakítás után négy éven át éltem egyedül [minden percét élveztem], és csak egy csodálatos lánynak köszönhető, hogy minden megváltozott. Most már el sem tudom képzelni az életemet nélküle, és ha lehet, akkor holtomiglan vele szeretnék élni.

      Hát így.

      • Eddielion, amit leírtál az természetes. Az ember már tinédzser korában elkezdi párját keresni, ez még a skalpgyűjtőkre is igaz, legfeljebb nem tudnak róla. Az ember a neki való párt keresgélés, válogatás után, sok csalódás megélésével találja meg. Jobb esetben. Mint ahogy Te is megtaláltad. Szerintem ez a felnőtté válási folyamat lezárása. Sajnos sokan sohasem nőnek fel. Ezek sohasem lesznek kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokra képesek.

    • Szorosan idekapcsolódik ez a gondolat is, hiszen manapság ezektől a szavaktól, hogy “elkötelezettség”, “örökre veled” és “felelősségvállalás” a hideg futkos sokak hátán. Már akkor is, ahogy írod Ferenc ( remélem nem gond a tegeződés), ha ennek csak a halvány lehetősége dereng fel előttük. Ennek pedig ékes példája skizoid mikiegér esete, amiről írtam, még akkor is, ha ő sok minden mástól is fél… legfőképpen a saját magával való szembenézéstől. Köszönöm a véleményed! 🙂

      • Az nem lesz egyszerű, mert az én blogomon csak az úgynevezett “engedélyezett hozzászólók” írhatnak kommentet [a lista csak kivételes esetekben bővül, megelőzve az idióta trollok agymenését], viszont minden posztom alján találsz egy email címet, oda küldhetsz levelet, ott szívesen olvasom a véleményedet. De akár itt is, hiszen állandó látogatója vagyok ennek a blognak, és szerintem itt is remekül lehet “beszélgetni”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s