kusza

Felkapod a fejed. Netadó. Nehezen indul a reggel. Monoton. Dühös szórakozásból szoktatod magad a körülötted lévőkhöz. Kibírod. Feszültséggel telsz meg, nő a dühszint. Sport. Támasztod a feszülő gerincoszlopot. Fürkészed az eléd vetett, de mindig sérült gumicsontot. Habzó szájú kutyák. Nem értesz ezeknek az állatoknak a nyelvén. Régen meg akartad tanulni, de már nem. Mostmár csak azt keresed, hogy kik azok, akik értik szavad. És akiknek te is érted a szavát. Néha öszejön. Ez löki be a benned örökké csírázó remény növekedését újra és újra. Rúg-kapál benned. Nem hagyja, hogy elfelejtsd, az ott, odakinn csak játék. Csak játék! Játék az, amikor habzó dühvel vicsorítanak és acsarkodnak. Játék az, amikor negédes mosollyal közelítenek meg. Játszva szívtad magadba ezeket a viselkedési formákat és ugyanilyen játszi könnyedséggel engeded el a napok végén őket. Selejtes, hideg, bántó. Nincs helye a nagy egészbe vetett bizalomnak. Nincs helye a kollektív szépülés meséjének. Ronda és torz álarcot ragasztott magára mindenki, amit csak néhány kiválasztottnak enged érinteni. Levenni meg talán a többség soha nem is fogja.

ea43f76c5f9013320c7212955b8b5abe

Úgy számolom, te sem sietted el a megérkezést. Vagy már régóta itt vagy, csak nem vettelek észre? Miért nem szóltál rám? Miért nem figyelmeztettél figyelmetlenségemre? Bárcsak hamarabb találkozhattunk volna. Bár ne lettem volna ennyire vak és bár lett volna merszed hozzám. Vagy nekem hozzád. Bár valószínűleg a szakadt rongyokon át tündökölve tanulhattam csak meg a leckét, amit mindenkinek magának kell. Hogy nyállal fényesre síkosított szívemen tükröződve meglássam saját torz ábrázatom. Ebben a tükörben voltál ott te is. Velem voltál, pedig nem hittem, hogy valaha látni foglak. Adtál jelet? Utaltál finom árnyalatok falra vetítésével? Nem figyeltem jól. Mást vártam. Olyat, mint a mesékben. Tudod, dobpergést, fanfárokat, jót és rosszat, élesen szétválaszthatót, mint a tojás sárgája meg a fehérje. Olyat, amit a hülye is észrevesz. Pedig olyan nincs, ugye? Mostmár tudom. Mostmár tudom, hogy nekem Te ki vagy. Nekem Te vagy. De egyúttal azt is elfogadom, hogy másnak valaki más vagy. Olyan teljesen más, amit talán nem is érthetek. Vagy nem is létezel más számára egyáltalán. Az elfogadás a nyitja. A lényeg valahol ott van, ahol a vágyak felülkerekednek a félelmeken. Akkor felébred a gyerek és belenevet a felnőtt arcába. Na nem gúnyosan, csak olyan tiszta ártatlansággal. Abban a nevetésben pedig feloldódik minden piszok, ami ottragadt. Valahol az agy és a szív tájékán. Nehéz ezt a mocskot cipelni. De még nehezebb lemosni. Nem lenyomni a torkodon, nem úgy tenni, mintha nem lenne ott. Hanem kemény munkával lemosni. Meg hát ha ott élsz a sűrűjében, újra fog termelődni. Nincs mese. Itt nem egy darab jól megcélzott happy end van. Itt kis happy end-ek vannak, sok küzdelemmel előttük meg utánuk. Aztán olyan is van, hogy a másik figyelmeztet, hogy túl sok kosz ragadt rád. Sőt még az is lehet, hogy ő söpri le rólad egy könnyed mozdulattal az évek porát. Talán ez is az egyik titka. Hogy ne egyedül próbálkozz.

 

fotó: pinterest

Advertisements

kusza” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s