ablakból

f5849a2a0758a54413d3de5a83a809d3

Mostanában olyan, mintha egy kissé párás ablak mögül szemlélné mindazt, ami odakinn zajlik. Nem is mindig látja jól és nem is érti az összes elkapkodott mozzanatot. Belül van. Folyamatosan bentről figyeli a kintet és ez a kettős érzés ott lapul minden gondolata és minden kimondott szava mögött. Beleszőtte a külvilággal való kapcsolatába. Idebenn. Odakinn. Én. Ti.

Odakinn hangos szó, zene, már-már ricsaj hallatszik, színek és fények villódznak, csattogó fehér fogsorok és főleg védekezés mindenütt. Lenyelt igazságok. Tekintetekbe bújtatott elégedetlenség. Néma kiáltások. De ő tehetetlen. Belesajdult már a szíve nem egyszer mindebbe. Képtelenség megváltoztatni, képtelenség kirángatni őket hazugságaikból. Elveszett a kapcsolat az emberek között a dacos habzsolás közepette. Most legalábbis így érzi. Végigsétál köztük, figyeli őket, de eközben senki nem lát senkit. A legtöbben még önmagukat sem. Mindenki odabenn van. Néha szigetcsoportok tömörülnek, majd szétszélednek. Védi és öltözteti őket az arctalanság.

Az ablakon innen viszont csend honol. Egyszerűség, tisztaság és kongó üresség is. Tátongó űr. Bárhogy próbálja erővel megtölteni, valahogy mégis mindig marad egy kis rész, ami nem betölthető.

Senki sem mondhatja, hogy nem igyekszik. Megpróbál része lenni az odakintnek, mert néhány buta pillanatában úgy látja, hogy a többiek könnyedén simulnak bele a kinti közösbe. Aztán persze hamar rájön, hogy a látszat bizony csal most is, mint oly sokszor máskor. Sőt sokszor próbálja megvillantani a bentet másoknak, de ilyenkor mindig közöny, értetlenség és riadtság csattan a másik oldalon. Úgyhogy ilyenkor gyorsan visszarendezi a kinti, már jól megszokott viszonyok közé a kapcsolatot.

Viszont nincs egyedül. Félre ne értsétek! Az idő megtanította hálásnak lenni mindazért, amije van. Kincsei adnak erőt a hétköznapokhoz. Sőt több olyan sebet gyógyított meg az idő, amik miatt még nem is olyan régen félt a próbatételektől. Azok ugyanis sokszor több sérüléssel járnak, mint ahogy azt előre tervezzük. A kockázatot mégis mindig vállalni kell.

Mindenesetre amellett, hogy beforrtak ezek a sebek, valamiféle sötétség még mindig ittmaradt. Most olyan, mintha ez már mindig vele maradna. Úgy érzi, hogy ez a valami mindig elválaszthatatlan része lesz. Ez a bennrekedt örökös kintrekívánkozás. Vagy ki tudja, mi.

És ami a legfurcsább az egészben, hogy olthatatlan vágyat érez arra, hogy valaki végre meglássa ezt az idebenn lévőt. Tudjátok, valaki olyan, aki nem annak ellenére is szeret, hanem pontosan azért, aki vagy. Aki képes megszólítani. Aki képes szóra bírni és érinteni. Sőt, akinek erőfeszítésébe sem kerül a szóra bírása, mert ő akar majd a felszínre törni és mire ezt végiggondolja, már odakinn is van. Lelkét életre hívó párja. Talán ez hiányzik neki…

Odakinn viszont senki sem figyel. Mostanság már csak nagyon kevesen képesek saját igazságaikat ott kinn is szavakba önteni. És ha még képesek is rá, ugyan ki figyel fel rájuk?

Csordogálva kutatja őket, csordogálva kutatja őt. Úgy érzi magát, mint amikor a föld alól feltörő víz keresi az utat felfelé. Minden apró résen átfolyik, kiszélesíti járatait és a végén a felszínre érve életet ad.

Idebenn. Idebenn. Idebenn.

 

fotó: pinterest

 

Advertisements

ablakból” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Négy gondolat.

    Néha úgy érzem, én vagyok a sutyerák, aki az utca nyelvén mesél, te pedig a költő, aki cizellált szavakkal hódít. Én is tudnék költő lenni, de már nem akarok: a többség nem érdemli meg. Viszont a lényeg, hogy mind a ketten ugyanazt mondjuk.

    De nem csak mi vagyunk ám ketten; nem olyan messze tőlünk él egy másik blogger is, akit szintén nagyon kedvelek. Csak néhány nap az eltérés, de szinte mind a hárman ugyanarra a témára ugrottunk rá: az embereket jellemző aljas, hazug világra, ahol csak a felszín számít.

    Ha ez így van, mármint nem vagyunk egyedül, hovatovább talán sokan vagyunk, akik egyformán érzünk, akkor miért nem tudjuk kimozdítani a világot a búbánatból? Hiszen szeretettel, őszinteséggel, jó szándékkal hegyeket kéne tudnunk megmozgatni. Mégsem sikerül.

    A válasz a kérdésre roppant egyszerű. Az embereknek tökéletesen megfelel az a szarkupac, aminek a tetején ülnek. Igénytelenek lettek, a szó legsértőbb értelmében. Ha nem így lenne, már rég egy élhető világ venne minket körül; olyan, amelyben nem születnének ilyen keserédes gondolatok.

    • Csak egy gondolat. Azzal, hogy mindenzt leírtad, annak ellenére is, hogy nem látsz kiutat a helyzetből, valahogy mégis segítettél és jól estek a szavaid. Pedig egyre inkább hozzád hasonlóan reménytelennek kezdem látni a civilizált világot körülöttünk és elszomorít mindaz, amit látok.

      • Azért nem kell kétségbeesni. Az emberek süllyednek, mi pedig jót röhögünk rajtuk. Le kell szarni mindenkit. Ez az egyetlen megoldás.

  2. Visszajelzés: Az emberekről… általában | Live Life

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s