emlékek és döntés

tumblr_maxd111qlE1qgps7xo1_500

Míg ott laktam, rengetegszer elsétáltam a város főutcáján. Ismertem minden hajlatát, ívét, minden kiálló követ, éles kanyart, egyeneseket, görbéket. Ismertem és megszoktam az arcokat, a széljárást, a borús és a derűs napokat.

Ültünk egymással szemben és kicsúszott a kezeink közül az irányítás. A szemébe néztem és láttam mindent, amit látnom lehetett. Az élet megelevenedett, folyékonnyá váltak a csontjaim és megszűntek a fizikai határok. Megszűnt a kinn és a benn. Valahogy az “én” és a “más”-ból “mi” lettünk.

Egy valamit azonban nagyon sokáig nem figyeltem meg: a szemmagasság feletti világot. Tekintetem vándorolt a járdától az arcokig és vissza, de nem néztem meg igazán sosem, hogy mi van odafenn, mígnem egyszer véletlenül felpillantottam. Akkor szemügyre vehettem egy teljesen másik világot. Sosem látott ablakok,háztetők, sosem látott magasságok, az ég kékje a város felett, vagy éppen a a betakaró esőfelhők kerültek a szemem elé. Pillantást vethettem rejtőzködő, ablak mögött kuksolókra, teraszon pihenőkre, füstös vakolatokra, megrepedt házfalakra és egyszer még egy megcsúszó tetőcserépre is.

Ebben a magunkba és egymásba feledkezett pillanatban felfedeztem valamit: a szerelmet. Megcsillant bennem az az érzés, amit már kiskorom óta elképzeltem és tudtam, hogy ha majd egyszer szembejön, pontosan ilyen lesz. A teljes nyugalom. Amikor leteszel minden terhet, amit a külvilág rakott rád. Mintha alámerülnél egy tejfehér és áthatolhatatlanul sűrű tóban, melyben nincs szükség az érzékszerveidre ahhoz, hogy érezd az életet. Nem kell titkolóznod, nem kell elkendőznöd, magyarázkodnod, feleslegesen csendeket kitöltened, vagy feszengened. Úgy érzed, megérkeztél és tisztává válik minden. Egy pillanattal később pedig megállíthatatlan közlésvágyad lesz és tudod, hogy neki azokat a gondolataidat is elmondhatod, amikről még magad is legtöbbször megfeledkezel és amikről mindig is tudtad, hogy csak és kizárólag vele fogod megbeszélni. És beszéltek és mondtok, kérdeztek, nevettek és még az is lehet, hogy egy kicsit sírtok is. Felfedezitek egymásban önmagatok. Gyönyörű.

Azóta egyre többször irányítottam tekintetem erre a felettünk lévő világra. Mára pedig megszokássá vált, hogy ha új helyen járok, nem lenn kezdem a vizuális kutakodást, hanem odafönn. Ez mindig ad egyfajta megnyugvást és ezekben a röpke pillanatokban úgy érzem, hogy van egy titkom, ami csak az enyém. Abba az illúzióba ringatom magam, hogy én mást látok, mint a többiek. Más arcáról ismerem meg a házakat, az utcákat, a városokat. A felkelő-, vagy a lemenő nap fénye a háztetőkön  emlékeztet arra, ha ismerős helyen járok. A részem ez néha kínzó, néha megnyugtató magány. Döntés, hogy engedek a csábításának. Egy döntés, hogy elfordulok az utca szintjétől. Ebbe a néhány pillanatba próbálom elmenekíteni magam a tömeg elől. Az ilyen és ehhez hasonló apró, magamnak megtartott szokásokkal próbálok láthatatlan köpenyt húzni magam köré. Lehet, hogy azért, mert a szemmagasságban sokat csalódtam és sokszor megbántódtam.

Ennek a szerelemnek már vége. (Már, ha lehet egy ilyen valaminek a végéről beszélni.) Azóta pedig szüntelen ezt az érzést kutatom. Előtte nem kerestem, de mióta megismertem, már nem adom alább. Egyszerűen nem megy. Remélem, lesz még más is, akivel ezt megtapasztaljuk. Azt nem tudom, hogy magam ellen dolgozok-e azzal, hogy a tekintetek helyett egyre inkább az eget kutatom. Sőt azt sem tudom, hogy lehet-e egy ilyen kérdésben egyálalán magam ellen dolgozni. Mindenesetre most így döntöttem.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s