én, a jövőm ellensége

3db1d9165447319e160088f1147c3d3c

El akartam kezdeni egy ködös bejegyzést arról, hogy mennyire féltem az elmúlt időszakban és hogy miként kényszerített újratervezésre egy talán nem is annyira váratlan helyzet, de valahogy már hetek óta nem tudok dűlőre jutni az érzéseimmel és az írás sem született meg. De most leírom úgy, ahogy jön, mégha kusza és helyenként döcögős is.

A harminc vonzáskörzetében élő nők, akik számára a paleo, az edzőterem meg a szürke néhány árnyalata okoz függőséget, érdekes csoport a számomra. Talán azért is, mert ebbe a korosztályba tartozom én is. Azt nem tudom, hogy vannak-e a fejetekben kész tervek, vagy csak csillámporos álmokat dédelgettek kispárnáitokat szorongatva, mindenesetre én sajnos azt mondhatom, eléggé megfeledkeztem a fontos dolgokról és egy időre elfelejtettem tenni értük. Aztán történt valami, amire nem számítottam és ami felforgatta a jelenemet és a jövőmről alkotott homályos elképzeléseimet is kénytelen voltam elővenni és a mélyükre ásni. Ekkor azzal kellett szembesülnöm, hogy valójában már egy ideje nem lebegtek a szemem előtt jól megfogható célok és nem tettem meg mindent azért, hogy megvalósítsam őket. Mostanában csak sodródtam az árral.

Vegyük például a “mi szeretnék lenni, ha nagy leszek?” gondolatkört. Biztos vagyok abban, hogy legbelül mindannyian kapásból rá tudjuk vágni a kérdésre, hogy mindig is balerinák, énekesnők, modellek, újságírók, állatorvosok, tengerbiológusok stb. szerettünk volna lenni. Legbelül mindenki tudja a választ erre a kérdésre. Azonban ahelyett, hogy erre a belső hangra hallgatnánk, másfelé indulunk el függetlenség, karrier és anyagi biztonság reményében. Persze nem lehet mindenkiből balerina, mégis olyan sokaknak látom a szemében és hallom a szavai mögött a fásultságot, a beletörődést, a megtörtséget és az elégedetlenséget. Kopottság és színtelenség köszön vissza, ha végignézek a többségen.

Nagy dilemma, hogy azzal foglalkozz, amit szeretsz, vagy a pénzből amit a munkáddal keresel, a munkaidődön túl érezd jól magad. Mintha a többség az utóbbit választaná… Valahogy mindig a pénzen vett “boldogság” tűnik a könnyebb megoldásnak legtöbbünk számára meg az hogy engedünk a társadalom nyomásának és szabályainak, amivel szerepeket erőltetünk magunkra. Miért könnyebb létezned másnak tettedve magad, mint felvállani azt a valakit, aki érzi és tudja, hogy mi a jó neki?

De fogalmazzunk keményen: mi történne akkor, ha testközelbe kerülne a halál lehetősége? Mit éreznél, ha halandóságod bekopogtatna az ajtódon és ezzel figyelmeztetni próbálna, hogy az élet valahol máshol van? Észrevennéd az egyértelmű jelet, ami azt üzeni, hogy változtatnod kell? Én azt hiszem, a legtöbben nem tudnak élni a lehetőségeikkel és a legtöbb ember szeme előtt hiába villog hatalmas betűkkel, hogy “VÁLTOZTASS!”, képtelenek magukért tenni.

De nemcsak az önmegvalósítás, a karrier az, ahol sokan nem a szívükre hallgatnak és a saját személyiségüket, képességeiket ismerve választanak. Mi a helyzet a szerelemmel, a párunk, a másik felünk megtalálásával? Olyan érzésem támad, amikor körbenézek ezeken a nőkön/lányokon, mintha többségük a párkapcsolatukban is pózokat és szerepeket vennének fel. De igaz ez a többi korosztályra és a másik nemre is. Nem az embert választják társukul, hanem a képet, amit már előre kitaláltak, vagy rosszabb esetben kitaláltak a számukra: biztonságot, pénzt, szülőknek való megfelelést keresnek és megtörnek az egyedülléttől való félelmük szorításában. Eladják a szabadságukat azért, hogy a környezetük befogja a száját. Olcsón adják és miközben ezt teszik, önigazolnak és a magyarázkodást művészi szintre fejlesztik. De vajon mit éreznének, ha ebbe a felépített és hamis képbe egyszercsak besétálna valaki, aki átlát rajta? Sőt továbbmegyek, mit éreznének, ha kiderülne, hogy ez a “másik felük” átveri és kihasználja őket? Vagy lehet, hogy ezt már a kapcsolat elején mintegy hallgatólagosan mindkét fél elfogadta? Azt hiszem, a legtöbben sosem fognak kilépni ezekből a szerepekből. Nem látom a törekvést, nem látom a szándékot és a küzdést.

Nem látom a többségben a törekvést az őszinte és igazi emberi kapcsolatok kialakítása felé sem. Elvárásokat látok, meg érdekeket, amik átszövik a mindennapokat. Falakat, amik nem engednek közel a másikhoz. Félelmeket, amik nem engednek a kíváncsiságnak, az újnak és a megismerésnek. A legtöbben kizárólag azzal vannak elfoglalva, hogy mindig a győztes zászlaja alatt álljanak, kelljen ezért nekik akár átgázolniuk másokon is. És ez ma már nemhogy nem csendes, a háttérben zajló folyamat, hanem egy büszkén hangoztatott kijelentés, egy mutogatni való erény.

Mi lesz majd, ha egyszer szembe kell néznünk mindazzal, amit tettünk életünk során? Mi lesz majd, ha a nap végén, amikor kénytelenek vagyunk őszinték lenni saját magunkkal, nem tudunk a saját szemünkbe nézni, mert meg sem próbáltuk?

fotó: pinterest

Advertisements

én, a jövőm ellensége” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon fontos dolgokról írsz! A párkapcsolatokat illetően én is így látom. Sajnos a lányokat még mindig errefelé nyomják: örök hűség, csak semmi válogatás, ne várd a hófehér lovon érkező királyfit – egy szó, mint 100: ne nagyon legyenek igényeid. Úgyhogy később marad az önigazolás, vagy kell keresni egy szeretőt. (Ami a gyenge felhozatal miatt elég nehéz.) 😉 Ja, és azt sem árt megtanítani, hogy soha nem késő változtatni, újat tanulni!

  2. Rengeteg ilyen ember volt a környezetemben, de tanultam a konfliktusokból. Én pont ennek az ellentéte vagyok – aki sosem éri be kevesebbel és inkább a boldogságot választja. Nagyon szembetűnő volt a különbség, legalábbis én éreztem, hogy két teljesen más világ nem nagyon fért meg egymás mellett, akárhányszor ütköztek. Sok a felszínes ember, és bevallom, hogy néha rettentően nehéz köztük létezni, de ilyenkor jön jól az egyedüllét.

    (Legutóbbi esetben két szobatársam volt a koliban, ahová ideiglenesen költöztem be. 2 hét után azt mondtam, hogy elég, mert a két csaj is rettentő felszínes volt és csak a pénz, külsőségek, stb. ment náluk. A számomra legmegdöbbentőbb az volt, amikor egyiküknek volt egy papírja kb. 36 pszichológiai kérdéssel, amit közösen megválaszolgattunk. Volt egy barátsággal kapcsolatos kérdés, amire én azt válaszoltam, hogy számomra a barátság azt (is) jelenti, hogy ha a másik egyedül szeretne lenni, akkor nem lógok rajta, hanem tiszteletben tartom a kérését és megadom neki a szabadságot, amit szeretne. Erre az egyik rákontrázott egy Szabó Zsófi idézettel, hogy a barátság az, amikor még akkor is a másik ajtaján kopogtatsz, amikor egyedül akar lenni – vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek… Mondjuk a 90%-ban adott sablonos válaszaik után nem lepett meg annyira. Az idézetes csaj később képes volt nekem bekamuzni, hogy mindjárt 23 éves lesz, holott épp hogy elmúlt 21. :D)

    • Jó, hogy írtál, mert mostanában tényleg azt veszem észre magamon, hogy több egyedüllétre van szükségem, mint korábban. Felértékelődött a magammal töltött minőségi idő.

      Nem irigyellek a volt lakótársaidért :S Azt meg nem is értem, hogy miért hazudta magát idősebbnek az idézetes lány!? Egyébként én is voltam hasonló helyzetben, amikor néhány hónapra hasonló lányokkal bútoroztam össze, mint akikről te is írtál szükség törvényt bont alapon. Egy igazi “éjjel-nappal budapest” volt velük egy fedél alatt lenni és többek között az ő hatásukra döntöttem úgy, hogy százszor inkább egyedül élek, mint felszínes emberek között.

      • Mostanában én is inkább egyedül vagyok, mert egyszerűen nem bírom azt a sok zajt meg egyéb hatást, amivel a külvilág bombáz engem. Úgy érzem, hogy nekem így most jó, meg hát jönnek mindjárt a vizsgák, lelkileg fel kell készítenem magam, mert aztán megint jön a stressz. :/
        Hát igen, én is arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már muszáj költözni, akkor egyedül/ismerőssel, akiben megbízom/csendes környékre, különben senkivel sehová. Elég sokat tanultam a leckékből az évek alatt, ismételni meg felesleges – nem vagyok szadista, hogy kínozzam magam. o.o

  3. Nézd csak meg a blogomat. Változásra és változtatásra ösztönzök, de alig valakit érdekel.
    Egy idő után pedig azt mondom: szarok bele. Én próbáltam segíteni, de rajtatok nem lehet.

    Szinte minden egyes nap hallom az embereket panaszkodni, de amikor azt mondom nekik, hogy akkor most ideje lenne irányt váltani, mert az eddigi láthatóan nem vált be, akkor nagyjából zéró a hajlandóság. Majd valaki más. Mindig majd valaki más.

    Hát itt tartunk most.

    Szerintem csak magaddal foglalkozz, senki mással. Velünk, olvasókkal se. Csak magaddal.
    Ez az egyetlen út a belső békédhez. A többiek pedig azt csinálnak, amit akarnak. Járják csak az “önmegvalósítás” hamis útját, aztán majd térjenek magukhoz 48 évesen, hogy valamiért még mindig egyedül vannak, nem kellenek senkinek. Ilyenkor szokott jönni az El Camino meg a többi baromság. Az ilyen emberek meg is érdemlik a sorsukat.

    Egy félelmetesen beteg, kétszínű és képmutató társadalomban élünk, aminek az lett az eredménye, hogy én már egyetlen embert sem tudok sajnálni. Egyetlenegyet sem.

    • Valamiért mégis újra és újra billentyűt ragadsz és megosztod az interneten a gondolataidat ezzel a képmutató és rideg társadalommal kapcsolatban. Valamiért mégis próbálsz nevelni és változásra ösztönözni és ezért a valamiért nem vagy teljesen közömbös az emberek iránt. Én ezt a valamit emberségnek nevezem. Ritka dolog manapság ilyennel találkozni, ezért is követem a megnevelo blogot.

      A saját békémhez saját erőmből és csakis egyedül juthatok el, ezt tudom. Az írásaimban is, ha kérdezek, elsősorban magamhoz intézem a kérdést és ha állítok, elsősorban magamról állítok. Ha mégis másokat, az olvasókat is megtalál egy-egy ilyen gondolat és úgy érzik/érzitek, hogy rólatok is szól, akkor az egy plusz, egy bónusz és öröm, mert nem hiszem, hogy teljesen függetlenedni lehet attól a közegtől, a társadalomtól, ahol a mindennapjaidat éled. Kisebb, vagy nagyobb mértékben, de hatással vannak rád és formáló erővel bírnak.

  4. Szia!
    Engedd meg, hogy ezúton hívjalak meg a blogomra. Szerintem tetszeni fog neked és az olvasóidnak is. Csak kattints a nevemre.
    Várlak szeretettel!
    Szép napot!
    Egy boldog pasi

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s