Felnőttesdi

1e85e60612b5b08fbf6d8c311848c688.jpg

Egyszer már írtam azokról a bizonyos évekről, amikor bizony bizonytalanul indulunk. Először belobban egy gondolat, a gyújtórakéta: Nehogy már Ő jobban tudja!, és megtesszük az első biztos lépteinket. Mindig a szüleinkhez viszonyítunk. Erre az érzésre nagyon jól emlékszem. Az addig féltve őrzött, tökéletes és törékeny kép a szüleimről repedezni kezdett. A jó és a rossz, a fekete és a fehér addig jól elhatárolódó körvonalai saját igazságaim kiszínezéséért kiáltottak. Megkaptam a színezőt, elkezdtem hát a körvonalak körül körözni és minden létező színt mohón felhasználni, próbálgatni és mindezt anélkül, hogy figyeltem volna, melyik szín melyikkel alkot harmóniát és melyikkel kevésbé. Kísérleteztem.

Ilyenkor álmodunk, döntünk, tévedünk, elesünk és ritkán, de csak ritkán betalálunk a céltábla közepébe is. Az nagyon jó érzés. De többnyire a tábla szélébe fúródik a nyílvesszőnk, sőt esetlenül és idétlenül a földre hullik. Minél többször történik ez meg, annál inkább elbizonytalanodunk, önmagunkba vetett hitünk meginog és sokszor egy erősebbnek gondolt kar ölelésében keresünk védelmet a világ szörnyeivel szemben. Ez a kar tart meg, ha már mi nem vagyunk képesek megtenni magunkért. Legalábbis úgy képzeljük, hogy nem.

Azt gondoltam, hogy attól leszek felnőtt, ha majd megmutatom, én jobban tudom, teljesen másképp csinálom, meg kemény páncélt növesztek, hogy ne lássák a kíváncsi tekintetek, mi zajlik odabenn. Mindeközben abban is reménykedtem, hogy a páncél mögé mégiscsak belát majd az a bizonyos különleges, én pedig büszkén mutogathatom körbe “szerzeményem”, a tökéletes kapcsolatot… De ez nem így működik.

Valahol a közepén -legalábbis velem így történt-, valami eltört. Elfáradtam egy pillanatra és ez elég volt ahhoz, hogy a felnőttesdi súlya alatt a lábam megremegjen. Pihenni kellett egy kicsit. Gondolkodni és átértékelni. Rájöttem, hogy a kezdeti lendület nem tarthat örökké, töretlenül nem lehet mindig győzni. Nem lehet mindent megszerezni, elérni, és birtokolni egyszerre. Nem lehet magamból mindent odaadni, hogy cserébe elvárhassam  mások szeretetét. Nem lehet kiállni azzal a színpad közepére, hogy a nézők arcába vágjam: ez az igazság, miért nem látjátok? Ez nem matek. Vagyis ez másfajta matek.

És ekkor megint alakult az a bizonyos kép, ami régen tökéletes volt, aztán repedezni kezdett. Tapasztalásaim fényében megint máshogy néztem rá. Ránéztem arra a két arcra és most szebbek lettek, mint tökéletes korukban voltak. Mostmár igazinak látom őket. A repedéseik, ráncaik mutatják az életet, amit mesélni fogok majd annak, aki meghallgat.

Az igazi pedig szép, a legszebb.

Olyan furcsa érzés ez… hogy tudom, nincs tökéletes, sem lehetetlen. Hogy hiszek abban, hogy én magam képes vagyok Én lenni. Egyre inkább. Hiszem, hogy ez a feladatom. Ezt is tanulni kell és felnőni hozzá.

fotó: pinterest

Advertisements

Felnőttesdi” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s