Miért veszélyes a kitárulkozás, ha blogolás közben teszed?

9e8399890d79aa87f4e733667327d7d2.jpg

Sokat gondolkodom azon, hogy mibe, mennyire és hogyan menjek bele egy-egy lelki dolgokat feszegető írásomban. Nehéz megtalálni az egyensúlyt elrejtés és kitárulkozás között. Néhány gondolat következik a témában.

Döntő részben olyasmiről írok a blogban, amiről nehezen beszélünk egymással a hétköznapokban. Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy nem könnyen nyílunk meg a lélek dolgaiban. Legyen szó akár álmainkról, vágyainkról, félelmeinkről, a szüleinkkel való kapcsolatunkról, vagy a szerelmi életünkről. Nem könnyű erről beszélni, mert félünk attól, hogy megítéltetünk. Megmérettetünk a másik szemén keresztül, amit 1. igyekszünk elkerülni, mert döntéshelyzetbe hozhat és nekünk cselekedni kell (kéne), 2. az alacsony önbecsülésünk miatt félünk a negatív kritikától, amit a minket meghallgatótól esetleg arcba kapunk. Mindkét esetben lavina zúdulna ránk, amit azért általában szeretünk elkerülni. Kényelemből meg félelemből persze.

De jelentkezik a vevő oldalon is probléma, mert nagyon kevés a befogadó, kíváncsi és érdeklődő hallgató. Hányszor ültél le olyannal beszélgetni életed során, akinek tényleg megnyíltál és akivel azokat a bizonyos lelki bugyrokat jobban megvizsgáltátok? Gyanítom, hogy élesen emlékszel erre a maréknyi alkalomra. Legtöbben így vagyunk ezzel. Legalábbis saját tapasztalataim a környezetemről, a világról ezt igazolják.

Nincs valódi érdeklődés és nincs valódi befogadás, mert ha eljön az a kínos pont a beszélgetésben, amikor érzitek, hogy a szó komolyabbra/mélyebbre/valósabbra fordul, ti is megfordultok, bizonytalanná váltok, gyorsan falat húztok a kibuggyanni készülő téma elé és a társalgás könnyedebb vizekre evez.

És hogy kapcsolódik mindez egy bloghoz? Itt a Tisztakék blog például, ahol legtöbbször ezekről a fránya érzésekről írok, olyanokról amik többségünkben, ott legbelül megfogannak, a felszín alatt foglalkoztatnak és amelyekről nehezen beszélünk egymással. Érzések, amik zavarba hoznak, ha szóba kell önteni őket, érzések, amik kitöltenek és amiket nehezen tudunk kellő távolságból figyelni ahhoz, hogy megérthessük, mit üzennek.

822a7a1786a17ecc93daf265f914a4e8.jpg

Fontos beszélni ezekről és így jön képbe az online tér és a blogolás, ahol ezt a nehezen megfogható világunkat is igyekszünk láthatóvá tenni sok esetben mások számára is. Hiszen napról napra bukkannak fel a saját életüket megmutatni és gondolataikat, érzéseiket kifejezni vágyó oldalak, blogok, bejegyzések stb. a “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” jeligére. Lassan 3 éve figyelem az online teret ebből a megvilágításból (is) és leszámítva az Oravecz Nórát és az ő nyomvonalában haladó, felszínen kapirgáló bejegyzéseket azt tapasztalom, hogy kezdők vagyunk. Kezdetleges, kiforratlan és folyton változó massza ez az egész műfaj. Hozzátéve, hogy ahány ház, annyi seprű seper, meg annyi célt szolgál ki a bepötyögött szóáradat.

De visszatérve a saját házam tájára, azt kell, hogy mondjam, a mai eszemmel nem feltétlen tenném ki azokat, amiket a blog kezdeti szakaszában kiírtam magamból. Nem feltétlen vallanám meg úgy azokat a folyamatokat, ahogy azt tettem. Nem a korábbi érzéseimet akarom meghazudtolni ezzel, csupán azt látom, hogy az őszinteséggel vissza lehet élni és vissza is élnek vele. Mindig. Sokszor. Többnyire. Az óvatosság ezért egy személyes hangvételű blog esetében sem árt.

Többször szegezték nekem a kérdést, hogy mit gondolok, mennyire érdemes kitárulkozni egy blog keretei között? A válaszom éppoly bizonytalan és formálódó, ahogy a blogom is az. A régebbi olvasók talán érzik, hogy változóban van a blog és én pedig az útkeresésnek egy újabb szakaszába léptem. Kevésbé akarok kitárulkozó és egyúttal sebezhető lenni a nagyközönség számára, mint eddig. Még úgy is, hogy nem kiabálom a tisztakék mellé a nevem és nem plakátolom körbe az arcom lépten-nyomon.

Azt egyenlőre nem tudom, hogyan alakul majd a jövő, de az biztos, hogy (át)alakulóban van.

Végül pedig álljon itt néhány “tedd/ne tedd” jótanács, ha személyes blogot indítanál/vezetsz:

  1. Tisztázd a céljaidat és határozd meg a célközönségedet a blogolással kapcsolatban! Családnak, barátoknak írsz? Önamagadnak akarsz online feljegyzéseket hagyni, hogy később emlékeztethessenek? Nagyobb közönségre és olvasótáborra vágysz? Ezekre a kérdésekre érdemes magadnak választ találnod.
  2. Ne írj konkrét sztorikat olyanokról, akikkel előzetesen nem egyeztetsz erről! Kellemetlen helyzetek egész sora várhat rád, ha valaki a közvetlen környezetedből véletlenül talál rá a bejegyzésedre, amiben éppen azt ecseteled, hogy mennyire bunkó volt veled az illető a legutóbbi találkozáskor.
  3. Vegyél egy nagy levegőt, mielőtt egy érzelmileg jelentős élményt kiküldesz az Enter megnyomásával a nagyvilágba! Biztos vagyok benne, hogy ha hagysz időt magadnak feldolgozni az eseményeket, jobban átgondolt és egy idegen szem számára is élvezhetőbb tartalmat fogsz tudni átadni.
  4. Ne írj le olyat, amit nem éltél meg, nem tapasztaltál meg a saját bőrödön! Ha hiteles akarsz maradni, akkor a rövidtávon sikert és olvasottságot hozó, ámde kevésbé magvas gondolatok helyett próbálj meg egyszerűbben fogalmazva akár, de igazat szólni. Mindig.
  5. Szerelemből írj! Ha azt érzed, hogy írnod kell, mert már x ideje nem szerepeltettél semmi újdonságot az oldaladon, de különben nem jut eszedbe semmi új, semmi értékes, nincs témád és különben is zajlik az élet, akor ne válogass össze jól csengő, de üres szavakat, mert azzal csak egy leszel a sok közül.

 

fotók: pinterest

Reklámok

Miért veszélyes a kitárulkozás, ha blogolás közben teszed?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Egyik írásomban 6 éve leírtam, h szerintem az ismerősöm kérette magét a buliban. Meg is kaptam, hogy ekkorát nem csalódtam még senkiben, hogy lek*rváztál, pedig nem így írtam.
    Nem volt közeli ismerős, még beleért, de azóta semmit inkább személyektől, vagy jót.
    Mikor szüleimet “hordom” le azt meg face to face tudják hogy így vélem amúgy is.

    • Egyszer írtam én is annyira konkrétan, hogy az ismerősöm felismerte a sorokban és a kritikában önmagát és végül a kapcsolat nem állta ki ezt a próbát, úgyhogy átérzem, amit írsz. Bár volt olyan eset is, amikor szintén magára ismert az, akiről írtam és mégsem fordult 180 fokot a kapcsolatunk. Sőt…

  2. Nagyon sajnálom, hogy visszaéltek a bizalmaddal, és emiatt úgy gondolod, jobban be kell zárkóznod. Nagyon szeretem a “mélyremenős” írásaid olvasni, épp azért, mert különlegesek, számomra egyediek.

    Én a blogomra való reakciókat is egyfajta szűrőként kezelem: aki visszaél a bizalmammal az nem rólam szól, hanem őróla, és valószínűleg nincs helye (vagy nem akkora helye, mint addig) az életemben. Mivel senkiről nem írók egyértelműen beazonosíthatóan, így maximum az önérzetét sérthetem bárkinek, a jogait nem.

    Nekem a blogom írására a fő késztetésem az őszinteség utáni vágy volt egy elég durva megjátszós, képmutató szakasz után az életemben, így nagyon érzékenyen reagálok arra, ha valaki is ismét az önkifejezésre való szabadságom próbálja nyesegetni. Mondjuk, hozzáteszem, hogy az emberek 80%-a lecserélődött körülöttem az elmúlt 3 évben, és az újonnan szerzett barátok közül is volt, aki nem sokáig maradt, mert a legelején a szemembe hazudott. Aztán van olyan, hogy a régiek közül reagált valaki nagyon furcsán a blogomra, annak ellenére, hogy róla konkrétan sosem írtam – de amikor nála voltam látogatóban, akkor kb. naponta elmondta valamiről, hogy “de ezt nehogy megírd a blogodon”, “erről nehogy beszélj”, mintha más vágyam sem lenne, csak az ő életéről írni. Aztán kiderült, hogy egyéb gázok is vannak a kapcsolattal, így szépen hagyom leépülni. Van az úgy, hogy kinő barátságokat az ember.

    Tetmészetesen azt Te választod meg, hogy mennyire tárulkozol ki, mit érzel kényelmesnek, mindeenesetre amikor valaki úgy gondolja, hogy be kell zárkóznia, nem oszthat meg dolgokat, amiket eddig megosztott, az mindig egy bizalomvesztés jele. Ha van kedved, szívesen beszélgetnék a témáról, mert én is, többszörösen is érintettnek érzem magam, és nagyon foglalkoztat a téma.

    • Ezzel most nagyon Tündérkeresztanyás voltál, nagyon jól estek a szavaid. 🙂 🙂 Több kedves és aggódó üzenetet is kaptam a bejegyzés megjelenése után egyébként, és így egy napnyi távolságból visszaolvasva, tényleg van egy kis segélykiáltás íze, de valójában nem ennek szántam. Csupán a tapasztalataimat összegeztem és próbáltam megfogalmazni magamnak is, hogy mi vetett gátat az eddigi lendületemnek. Elraktároztam a negatív élményeket és ettől picit megtört valami.
      Engem is foglalkoztat a téma, hiszen ahogy ezek szerint nálad is, nálam is a blog elindításának fő oka az őszínteség utáni vágy volt. És tényleg jó szűrőnek bizonyult a blogolás, ebből a szempontból is hasznos tevékenység…

  3. Igen, szerintem sem árt az óvatosság, ám aki blogolni kezd, óhatatlanul is sebezhetővé válik szerintem. De gondoljunk csak a facebookra: saját profilján az ember mennyi mindent megoszt. És ha nem? Akkor lájkol más dolgokat, amelyek szintén “árulkodóak” és sebezhetővé teszik. Az online világ magával hozta ezt, de teljesen egyetértek, hogy érdemes meghúzni egy bizonyos határt 🙂

    • Egyetértünk, az online élet így is, úgy is arra késztet, hogy kitaláljuk, mit és hogyan osztunk meg. Ha blogolni kezd valaki, akkor meg ez a kérdés hatványozottan jön elő. És ahány blog és írója, annyi stratégia van erre. Számomra ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy ki hogyan kezeli a helyzetet. 🙂

  4. Jól összeszedted és nagyrészt egyetértek azzal, amit írsz! A saját hat évnyi blogolásom alapján ma már én is kicsit másképp csinálom, mint az elején. Ugyanakkor van egy sztorim, ami nagyon idevág, elmesélem.
    Szóval velem az történt, hogy öt évvel ezelőtt meghalt az apukám. Ekkoriban sokat blogoltam és nagyon fontos volt az írás. Sokat gondolkoztam abban az időben, hogy említsem-e a betegségét, a halálát a blogon. Végül néhány bejegyzésben szerepelt a történet. A fő indokom az volt, hogy enélkül minden egyes leírt szót valahogy őszintétlennek, felszínesnek éreztem. Ha nem említem, pont az maradt volna ki, ami a legfontosabb. A másik opció valószínűleg az lett volna, hogy teljesen elnémul a blog. Aztán egy olyan bejegyzés mégis volt a sok közül, amit végül privátra állítottam, mert az a családom számára már túlment egy határon. Azt pont olyan célzattal írtam, hogy másokat elrettentsek, és kerüljék el azt a helyzetet, amin mi átmentünk, de ez persze kétélű dolog, és megértem, hogy pl. anyukámnak miért nem fért bele. Időről-időre eszembe jut, hogy talán a többi apáról szóló bejegyzésnek is inkább privátnak kéne lennie, de aztán úgy vagyok vele, hogy ennyi év távlatából már mindegy. A legnagyobb problémám az volt, hogy igazából egyetlen blogposzt sem tudta kifejezni a fájdalom valódi mértékét, sőt, a blogposzttá válás mintha bagatellizálta volna a tényeket. De valójában nem, a tényeken sajnos semmi nem változtat…

    • Köszönöm, hogy bizalmat szavaztál és leírtad mindezt. Nagyon sok erőt és szeretetet kívánok neked és a családodnak! És hát… nehéz kérdés ez. Nyilván teljesen szubjektív, hogy ki mit oszt meg, mi az, ami már nem fér bele egy blogposztba. De hozzád hasonlóan azt hiszem, én sem tudnám “kihagyni” és nem írni róla valamilyen formában. Persze biztosan nem pont azzal a naívsággal, ahogy a blogírást elkezdtem. Bármennyire is nem adja vissza az igazi fájdalmat, az írás terápia és az értő olvasók hálásak lesznek érte, ha megírod és őszinte vagy.

  5. Épp most jövök egy önismereti tréningről. Nagyon érdekes, ahogy mindenkiben megláttam a belső szépséget, amikor kitárulkozott a csoport – 200 ember 😀 – előtt. A szaráról, tegyük hozzá: hogy önző, hogy manipulálja a párját, hogy folyton szorong, hogy bűntudatos, hogy türelmetlen a kevésbé éles elmékkel szemben stb. Amikor egy ember felvállalja a gyengeségét, és látom, hogy igyekszik változtatni, akkor én mindig nagyon csodálom őt, bármilyen sötét dolog is van benne.

    Nem csak egy tréningen van ez: a nagy bloggerek állítják, hogy azok a bejegyzéseik a leginkább sikeresek, aminek élesítése előtt nem aludtak, és először ki se akarták rakni, annyira személyes. Persze, a személyesség nem öncélú: a szerzőnek tudnia kell, hova tart vele.

    A legtöbb ember így van ezzel az önismeret egy bizonyos foka fölött: ismerjük a saját sötét részeinket, könnyebben elfogadjuk más szarát is. De sokan még nem tartanak itt: ők még elbújnak a biztosnak hitt minták és berögződések mögött, és ítélkeznek mások fölött. Saját szarukat, játszmáikat még nem látják tisztán: sok még a hárítás a szüleikre, körülményeikre, főnökükre, exeikre, kormányra stb.

    Ez róluk szól, nem a többiekről, de ettől még nekünk nem jó érzés az ítéletük. Ehhez kell egy tudatosság: vannak, akik már ott tartanak, hogy pont leszarják. Én még nem. A legtöbben még nem, és nem az idegenek, hanem az ismerősök között. Pl. elképzeled a legkevésbé szimpatikus kolléga arcát, és ahogy röhög a szarodon. Na, ez még nem megy. Talán nem is baj, végtére is nem vagyok szociopata se. És hát igen, ezért kell az egyensúly, mert közben meg az önmegmutatás ezen a szinten gyógyít minket, és gyógyítja azokat is, akik nyitottak erre.

    • Rohadt nehéz az ítélkezéssel szembenézni, főleg az ismerősökéivel, igen. Most elképzeltem a legellenszenvesebb kollégám, ahogy “röhög a szaromon” és hát őszintén szólva (még) nem tartok ott, hogy hidegen hagyjon a dolog. Az ismerősök visszajelzései eddig elég vegyesek voltak a bloggal kapcsolatban, sokaknak minek is megmutatni, direkt reklámozni…? Annyi emberismeretem már van, hogy válogassak. Szűk az a réteg, aki az ilyesmire nyitott. Az ismeretlenek véleménye meg még a blogolás elején sokkal jobban feszélyezett, mint most (akár pozitív, akár negatív). Könnyebb mostanság, meg szerencsémre eddig túlynomó többségben voltak azért az értő olvasók. Kell az egyensúly, meg a tudatosság, még akkor is, ha ennek az egésznek ahogy írod is, a gyógyító megmutatkozás a lényege.

    • Ez milyen zseniális tréning lehetett már! Ilyenkor tudja az ember szerintem, hogy érdemes ilyesmire eljárni 🙂
      Fura amúgy ez, én mindig is nagyon nyitott ember voltam, szangvinikus, extrovertált, de már egy jó ideje, évek óta zavar a tömeg, nem szeretem, ha idegenek megérintenek, de néha azt még jobban nem, ha ismerősök teszik, mert az ugyebár sosem semleges, vagy véletlenszerű. Azt hiszem hiperérzékeny vagyok, de még mindig tudok a társaság lelke lenni, csak több energiámat elveszi. Szóval amire ezzel a személyes kitérővel utalni akartam, hogy szeretem az embereket, de ha látom a szaraikat, akkor jobban.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s