töredékesen

 d1524764.jpg

A bejegyzés eredeti címe az a kérdés lett volna, hogy “Nem tudnak szeretni a fiúk?”, de aztán kénytelen voltam belátni, hogy ennél bugyutább címválasztással nehezen élhettem volna. Az írásban inkább megpróbálom körbejárni, hogy miként szeretjük mi egymást, nők és férfiak. Teljes mértékben szubjektív és szilánkos bejegyzés következik.

Nem is olyan régen azon gondolkodtam, hogy vajon tudunk-e egyáltalán szeretni? Vagy méginkább, hogy engem például szerettek-e már úgy igazán?

Kezdő szerelmesként könnyű belecsöppenni a végletes érzések világába. De az nem lehet szerelem, amikor nem vagy önmagad, kifordulsz a sarkaidból és elfogysz, viszonzásul pedig nincs miből töltekezned. A szélsőségekben keresel és találsz meg valamiféle megnyugvást és egyensúlyt. A dráma, az érzelmi zűrzavar, a jeges távolságtartás és a tombolás közötti ingadozás viszont nem szerelem. Mindez inkább toldozás, foltozás, játszmázás és legfőképpen hazugság. Egymás és önmagatok felé is.

Az a tépőzáras szerelem sem szerelem valójában, ami már sokunkat a húszas éveink elején jellemez, amikor a másik értékének fokmérője, hogy mennyire fájdalmasan lök el magától. Viszont erősen rá lehet szokni erre is. Nő a bizonytalanság és vele egyenes arányban nő a vágy is. Izgalmas adok-kapok ez, amikor hirtelen és nagyon gyorsan szorosra zársz, de már eközben tisztában vagy vele, hogy tépni kell és tépni is fogjátok a láncokat, na meg egymást. Tépni mindent. Ez sem az. Ez sem az igazi.

Az is előfordulhat, hogy alárendeled magad a másiknak. A szabadságodból adsz el és közben nevetsz rajtatok. Legyen szó például egy nálad jóval idősebb valakiről, aki elég mogorva, szigorú és kevésbé kompromisszumkész ahhoz, hogy minden megmozdulásodra ügyelned kelljen mellette. Te pedig mulatságosnak tartod, hogy szigorúságának meghajolva, akaratának hanyatt fekve megfelelsz.

Sok olyan szerelemnek hitt kapcsolat létezik, ami látszat csupán és amiből továbblépni és tanulni kell…

photo-1460038836450-678e4e5cdaf3.jpg

Talán az szerelem, amikor valami megnyugvásféle költözik beléd, miközben szereted a másikat. A derűs (ön)bizalom, amikor képes vagy elfogadni és megélni azt, hogy megérdemled. Önmagadért vagy szeretve és nem annak ellenére. Az érzés pedig kölcsönös.

Hagyni, hogy szeressenek… Megengedni magunknak, hogy szeressünk és szeretve legyünk nehéz feladat. Kérdezd meg magadtól, hogy te megengeded-e?! Meg mered hallani azt a halk és őszinte választ, ami bentről szól?

Sok a rossz minta, sok a hibás beidegződés. Nem tanítanak meg erre legtöbbször a szüleink, de az iskolában sem oktatják azt, hogy mitől és hogyan is működik egy egészséges párkapcsolat.

Legtöbbünknek magunknak kell rájönnünk a szeretet nyitjára és ez rohadtul nem egyszerű. Ezer hibát vétünk, mire felnövünk és ezer hibát halmozunk rá utána is. Ez a többség. Nincs mit szépíteni.

Szilánkos igazságaim vannak nekem is. Meg- és félre is értettek már, én pedig a valóság szövetének hiányzó darabjait saját fantáziám segítségével pótoltam. Egyedi minták születtek, de éreztem és tanultam. És ebben az érzésben megtaláltam valamit, ami emlékeztet rá, hogy ember vagyok. Ha kong az üresség idebennodakinn, akkor is. Szerelem pedig akkor fog kibontakozni, ha megengedjük magunknak…

És a vers, ami ihletet adott és elgondolkodtatott:

Kis faluban kis gyerekek
Kis gyerekek kis perecek
Nyári napon homokoznak
Fiúk és leányok vannak

 

Az egyik kis homokvárat
A másik kis homokkádat
Építenek egymás után
Nevetgélnek, néznek bután

Kézen fog egy lány egy fiút
Gondol szépet, jót, és hiút
Gyere velem építeni
Homokvárat szépíteni!

Forognak már a lapátok
Készül már a mély vár árok
Ásnak, meg is nézik föntről
Szív alak lett a nagy körből

Kisfiú most térde rogyva
Szerelmet vall, választottja
Otthagyta, elillan mára
Más gyerekkel mászik fára

Megszakad a fiú szíve
Pontosan a közepibe
Leejti a kis lapátot
S elmormol vagy ezer átkot.

Elrohan, be az erdőbe
Naphosszat rohan előre
Sír a szegény, zokog folyton
Szíve helyén rozsdás horgony

Erdő szellem egyet, kérek
Ne bánthasson ilyen méreg!
Zárd szívemet kis üvegbe
Ne dobbanjon szerelemre!

Öreg szellem nagyot sóhajt
Meggondoltad ezt az óhajt?
Vissza többet nem csinálom
Ne kergessen ilyen álom!

Ezt akarom, ezt kívánom!
Nyitott szívem zárni szánom!
Zárd hát be most véglegesen
Nehogy megint szétrepedjen!

Fáknak lelke elaltatja
Készül már az új szív kamra
Átlátszó és törhetetlen
Embernek sebezhetetlen

Visszatér a kicsiny gyermek
Homokból sző újabb tervet
Játszik tovább minden lurkó
Napon táncol minden zsurló.

Furcsa illat terjed szerte
Édes-mézes, megismerte
Fölé állt a kisleányka
Mosolyogva nézett rája

Hol voltál te, nem láttalak
Azt súgták a sötét árnyak
Bementél a nagy erdőbe
Sírva futottál előre?

Ezt tettem, de már nem bánom
Megsértettél, mikor három
Kisfiúval fára másztál
Engem pedig jól itt hagytál!

Elmentem én makkot szedni
Meggyet, szedret csipegetni
Hozni nekünk mind eleget
Megmutatni szerelmemet.

Kisfiú csak ül és balra
Nagyot dobban belül, hallja
Üvegkamra ellenáll már
Nem hatja meg ez az ármány

Miért nem szóltál kedves kislány
Miért nem előbb, igen hitvány
Dolgot műveltem az elébb
Nem szerethetlek már ezért!

Kisleányzó most pityereg
Mi lelt téged drága gyerek?
Lenyel egy nagy takonygócot
S ad a fiúnak egy csókot.

Kis fiú most máshogy hallja
Megrepedt belül a kamra
Visszacsókol , tudja vége…
Elpattan az üveg széle

Kettévágja pici szívét
Kettévágja egész létét
Vért hány most a lány szájába
Vérben úszik homokvára

/Lugosi Dániel verse, blogja is van: itt/
fotók: Unsplash

 

 

 

 

Advertisements

töredékesen” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ebben biztos vagyok:

    “… az szerelem, amikor valami megnyugvásféle költözik beléd, miközben szereted a másikat. A derűs (ön)bizalom, amikor képes vagy elfogadni és megélni azt, hogy megérdemled. Önmagadért vagy szeretve és nem annak ellenére. Az érzés pedig kölcsönös.”

    Ez pedig nem mindenkinek sikerül és nem csupán azért, mert nem tudnak szeretni, különbséget tenni, hanem mert nagyon sok ember a múltban és a jelenben él. Nincs meg a most, a jelen élése, sem a harmonia érzéseinkben, ahogy az a bizonyos belső nyugalom sincs.

    Hosszú évekbe telt mire megértettem, megtanultam azt, amit fent tőled idéztem.

    • Mindezt én még tanulom. Emlékeztetem magam például egy-egy ilyen bejegyzéssel, mert nehéz nem visszacsúszni valami olyanba, ami nem ad, hanem elvesz. A felismerés meg a gyakorlat nem mindig egyezik. Még. És igen, igazad van, ahhoz, hogy ezek a gondolatok beérjenek a múlt elengedése is kell…

  2. Nekem ez természetesen jött azután, hogy rendbe tettem magam. Rendbe tettem magam és a saját magam iránti érzéseimet, pár hónapra rá jött a szerelem, ami eleinte nehéz volt és veszekedős, de kb 3 hónap után én eljutottam ide, a megnyugvásig, a békéig. De azért néha nehéz elhinnem hogy ez ilyen könnyen megy, olyankor azon gondolkozom, nem csak áltatom-e magam.
    Én azzal kezdtem, hogy az elvárást felváltottam elfogadásra, az ítélkezést megismerésre.

    • Rendbe kell tenni magunkat, na ez az! Amíg ezt nem tesszük meg, addig nincs esélyünk arra a békés szerelemre, amit te ezek szerint már megtaláltál. Az, hogy időközönként vannak kérdőjeleid és gondolkodsz rajta, az talán csak a korábbi tapasztalatok miatt lehet, nehéz elég biztosnak lenni. De szerintem segíthet is abban, hogy az ön-, és kapcsolatvizsgálattal javíts pl. a rosszul berögzült szokásokon.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s