Nem tehetek semmit…

… és ez a legjobb dolog a világon.

photo-1444069265785-78ef227de54f.jpg

forrás: Unsplash

Hoppon maradtam a gondolatommal, amikor bekopogott hozzám a gonosz boszorkány. Csinos volt és a bűvkörébe vont. Szerinted tudtam, mit akar? Szándékomban sem állt kifürkészni a szándékait, éppen azon gondolkodtam, mi legyen vacsorára. Úgyhogy inkább láncot fűztem az almacsutkákból, miután degeszre ettem magam az almáiból. Merthogy nagyon nyájasan kínálta és bizony tényleg finomak voltak.

-Már értem ezt az egész alma-mizériát.-gondoltam, de valójában még a közelében sem jártam a megértésnek.

A boszorkány egyébként eltűnt. Gyorsan az ablakhoz futottam és még láttam az olajzöldek között megvillanó szempárt. Aztán mérhetetlen csend lett. Olyan, amit nem hallottam azelőtt. Én pedig egy percnyi dermedtség után levegőért kapkodva kirontottam a házból.

Bele egyenesen az erdőbe.

A legjobban a mókusok tetszettek. A legtöbbjük elszaladt, ha a közelükbe próbáltam férkőzni, de aztán találtam egy ici-pici mókuskát, aki fájós lábbal feküdt a földön. Mérhetetlenül megsajnáltam és fájdalmában én szisszentem fel attól a perctől kezdve. Az ölembe kaptam és a tóhoz szaladtam vele. Előtte azt sem tudtam, hogyan kell óvatosan gondját viselni valakinek, így hát ügyetlen és esetlen mozdulatokkal ugyan, de azért sikerült megitatnom. Ő eleinte kapálózott, tiltakozott az ölelésem ellen, de aztán a víz segített és piciny tagjai lassacskán ernyedni kezdtek.

Most ugrok az időben, mert csupa unalmas dolog következett: éldegéltünk, gyógyult a mókus, nekem meg nem jutott eszembe többet az a rémisztő csend meg a házikóm. Többet nem mentem vissza. Néha még azért eszembe jut, hogy mi lehet vele azóta, hogy magára hagytam? De ezeket a gondolatokat hamar el szoktam hessegetni magamtól.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy a kismókus nincs a megszokott vackában. Megint az a bizonyos jeges rémület kerített hatalmába. Kutatni kezdtem utána, de hiába. Már majdnem kiértem az erdő szélére, annyira kerestem. Aztán ettől is megijedtem, így inkább visszatértem a közös vackunkba és vártam. Sokat vártam rá, de ő nem jött vissza. Azt hiszem, a várakozás közben felnőtté öregedtem, mert mikor belenéztem a Napba, arra gondoltam, hogy a mókus már nem fog visszajönni.

Az is eszembe jutott, hogy bár venné el a szemem világát a fény, de nem bírtam elviselni az erős sugarakat és végül behunytam a szemem. Nagyon erősen szoríthattam össze, mert egy idő után fájni kezdett és én már nem tudtam, hogy a mókus hiánya fáj-e jobban, vagy a szemem összeszorítása. Így végülis kinyitottam, nem is sejtve, hogy milyen csodás dolgok következnek még.

Feltápászkodtam ültő helyemből, a lábaim is elgémberedtek, nagyot nyújtóztam. Jólesett. Lassan odasétáltam a tóhoz. Egyébként nem volt messze, egész hamar odaértem. Megmostam az arcom, ittam néhány kortyot és ahogy a nedű végigsiklott a torkomon, el is felejtettem a mókusért aggódni. Többé már nem aggódtam érte, nem haragudtam rá, amiért egyedül hagyott és azt sem éreztem, hogy a csend olyan rémséges lenne, mint ahogy azt korábban éreztem. Olyan ismerős volt és az enyém.

A madarak odafenn nagy diskurzusban lehettek, mert egyre hangosabban nyomakodott a hangjuk előre a fejemben kitörölve a mókus emlékének utolsó nyomait is onnan. Zöldek voltak, meg sárgák és pirosak, de a kedvencem a kék volt köztük. Azt hiszem, hosszasan nézhettem, mert ő is elkezdett figyelni engem. Rámosolyogtam, nem volt szándékos becsszó’, majd muszáj volt még el is nevetnem magam. Erre ő szélesre nyitotta a szárnyait, tollai között átszűrődött a napfény és eskü’, mielőtt elrepült volna, rámkacsintott. Fenséges és gyönyörű volt.

Örültem annak is, hogy elrepült, bár ezt a gondolatomat azóta sem értem. Egyszerre hatalmas éhség kerített hatalmába és szerencsére egy málnabokor kacsintgatott rám a közelben. Szinte futva közelítettem meg  és mohón enni kezdtem a gyümölcsét. Ezzel azonban nem voltam egyedül, mert egy másik kis állatka is éppen ezt a bokrot szemelte ki magának. Láttam és hallottam, ahogy rámmordul, de nem tudtam megállapítani, hogy miféle élőlény lehet. Korábban még nem találkoztam hozzá hasonlóval. Bevallom még csúnyának is találtam. De ahelyett, hogy megijedtem volna tőle, felé nyújtottam a nyitott tenyerem, melyen egy szem roppanós gyümölcs domborodott.

Az állat azonnal védekező állásba ugrott, bundája az ég felé meredt, állkapcsa megfeszült, fogai kivillantak szétnyílt ajkai közül, szeme pedig résnyire szűkült. Én rendületlenül mosolyogtam rá, valamiért továbbra sem rémisztett meg.  A tenyerem lassan úszott felé tovább a levegőben, mire ő a szaglását vetette be a helyzet feltérképezésére. Néhány pillanat alatt ernyeni kezdtek megfeszített izmai és a védekezés gyanakvássá szelídült a szemében. Még néhány másodperc telt el így, aztán egy hirtelen érzéstől vezérelve mancsa a málna után nyúlt és elviharzott.

-Milyen bizalmatlanok az erdő lakói!- gondoltam magamban, aztán egy pillanattal később hozzá kellett tennem azt is, hogy én milyen régóta köztük élek. Talán egy másik állat számára én tűnök bizalmatlan erdei lénynek.

Lassan esteledni kezdett, én pedig elindultam vackot keresni magamnak. ÁLmos lettem. Közben hallgattam és figyeltem. Először kíváncsi voltam, hogyan fog ezúttal hatni rám a csend, meg aztán az olajzöldben villanó szempár is az eszembe jutott. Az erdő hangjait hallottam, de a csend után hiába füleltem. Eszembe jutott a mókuska is és a mellkasomba egy kis nyilallás hatolt, egészen a szívemig. De mivel ezzel az érzéssel kapcsolatban voltak fenntartásaim, gyorsan a kék szárnyakra összpontosítottam és arra, mennyire lenyűgöztek a napfényben táncoló tollpihék. A nyilallás- ami közben szorítássá nőtte ki magát- múlni kezdett, én pedig nagyot sóhajtottam. Jólesett és közben váratlan vendégként megérkezett a csend is. Ebben a csendben a felismerhetetlen állat is az eszembe jutott, egy gondolatnyi szeretetet küldtem felé. Biztos voltam, hogy célba is érek vele.

Miközben a csendet kerestem és az állatokra gondoltam,  észrevétlenül reggel lett és egy hatalmas tóhoz értem, ahol még nem jártam korábban. Kidörzsöltem az álmot a szememből. Elakadt a lélegzetem és ámulatba ejtett a látvány. A tó végtelenségével összeolvadtam és valamiféle elemi erejű nyugodtság kerített hatalmába.

Nem kerestem, nem féltem, nem aggódtam, nem szorongtam, nem éreztem a hiányt és nem is akartam őket érezni.

Szerettem az életet és hálás voltam neki. Magamban egy hatalmas köszönömmel engedtem el az erdei állatok emlékét. Könnyű lett minden és tudtam, hogy nem tehetek semmit. Nem kell tennem semmit. Nem kell küzdenem dollgok ellen és azért sem, hogy szeressenek. Nem volt rémisztő a csend többé.

Eszembe jutott, hogy rád vagyok bízva. Meg rád is, meg rád is, meg rád is.

Te meg rám. Engednünk és fogadnunk kell, ennyi az egész.

És egyikünknek sincs semmi köze az egészhez.

 

 

Reklámok

Nem tehetek semmit…” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s