valóságom

A város lassan sötétségbe burkolózik, lüktető hangos masszává válik az utca. Látszólag senki sem tart sehova, csak én ballagok valahonnan valahová a magányomba bújva, egyedül. Vigaszt remélve pillantok minden kapualjba és minden utcába. Nyakig merülök a a zenébe, a fülhallgatóm most a legjobb barátom. A zene alámerít, segít nyugodtan lélegezni,  elfogadni és érezni. Sőt még abban is segít, hogy én én lehessek.

Hirtelen hozzád repülök gondolatban. Hozzád, akit elképzeltelek már számtalanszor és hozzád, akinek több arca volt már a múltban is. A köldökömnél fogva beránt a képzeletem valósága egy másik világba. Elképzelem, ahogy egyszer csak egy fagyos kis utcából kikanyarodva felbukkansz. Igen, már tél van és én fázom. Nem vagy még felismerhető, csak egy elmosódott alak, mégis nagyot dobban a szívem. Felpezsdül a vérem, agyam jelez és én sikítani tudnék hirtelen. Talán örömömben. De ezt most elnyomom, miközben az adrenalin, vagy valami más behúz egy másik univerzumba és az egész világ beszűkül. Egyetlen csatorna létezik most, aminek az egyik végén én vagyok, a másikon pedig te állsz. Már nem fázom. Dobog a szívem, zakatolva akar kiszaladni a mellkasomból a torkomon át és nekem minden erőm szükséges ahhoz, hogy csitítani tudjam. Mert te közeledsz. A csatorna, melynek két végpontja belőlünk indul, vákuumot képez és egyre gyorsuló mozgásra késztetve egymás felé szippant minket.

A testem már nem az enyém. Már nem uralom önmagam. Te közeledsz és egy belém nyilalló félelemtől vezérelve inkább úgy teszek, mintha nem vennélek észre. Kilépve a közös csatornából megyek tovább a saját utamon, nesztelen és látszólag fesztelen is. Nem akarom, hogy tudd, rettegek a viszontlátásodtól. Mert tudod, mi már találkoztunk…

És mégis mámoros ez a pillanat. Tudom, hogy pillanatokon belül utolérsz. Minden porcikám remegni kezd és a testem feletti uralmam mostmár végképp megszűnik. Képtelenség kontroll alatt tartani a vágyat, ami már ilyen régóta és ilyen erősen a részemmé vált. Mindjárt engedek neki, de előtte még ellenállásom utolsó morzsáit elhullajtom az úton. Ezekben a pillanatokban sok mindent magam mögött hagyok.

Egyre lassabban megyek és úgy teszek, mintha mit sem sejtenék az egészről. Ábrándozást és elgondolkodást színlelek, miközben lépteid zaja már behatolt a tudatomba.

Már fáj a félelem. Már olyannyira fáj, hogy azt kívánom, bár sohasem vágytam volna rád, bár ne cseréltem volna el a nyugalmat a bizonytalan boldogság reményében. Mert már jártál nálam, de aztán tovább is álltál. Bárcsak ne kellett volna azt éreznem, hogy egy lélek vagyunk és bár ne kellett volna soha félnem attól, hogy elveszítelek. Otthagytad bennem az építés és a pusztítás minden nyomát. Bárcsak ne teltek volna el évek nélküled. És közben azt is kívánom, hogy bárcsak soha ne ismertelek volna meg. Félek, érted?

A következő pillanatban azonban egy másik félelem kerekedik felül az eddigieken és nyomja el őket. Rettegek, hogy örökre és visszavonhatatlanul elveszítelek. Mélyebb fájdalmat érzek, ha arra gondolok, hogy nem láthatlak többet, mint az a fájdalom, amit az elveszítésed miatt érzek. Nem láthatom a szemedben az életet, nem hallhatom a hangodban a megértést, a szavaidban magamat és nem érezhetem érintésedben a nyugalmat, vagy a vágy feszültségét. Ezeket nem szalaszthatom el.

Vágyom rá, hogy felkavarj. Vágyom rá, hogy megzavard a színlelt és fásult nyugalmamat. Néztek, láttak, de kulcsod csak neked lesz hozzám. Tudod, velük csak a kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló felépített, de nem valós világunk létezett. Csak. Kuckó, ahol elbújhattunk, ha kellett, de ahová a belépés nem volt díjtalan. Fel kellett adnunk magunkból olyat, ami lényünknek elemi része volt. Persze erre csak menet közben jöttünk rá. Aztán lenyeltük, megpróbáltuk a szeretet nevében homokba dugni a fejünket és valaki olyat eljátszani, aki nem mi vagyunk. A kis kuckónkban működött is ez egy darabig, de azután csendben és titokban újra vágyni kezdtünk. Ha nem is tudatosan, de a keresgélésünk újraindult, mert valamit ugyan megtaláltunk, de végül nem tudtunk megalkudni vele.

Közben már csak pillanatok választanak el attól, hogy utolérj és forduljon velünk a világ, érzem.

Neked kulcsod van a lelkemhez. Neked kimondom olyan gondolataimat is, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak, vagy olyan mélyre temettem őket, ahol már egyedül nem lelhettem rájuk. Felszínre tör a lelkem. Neked. Hívásodra valósággá változom és az leszek, aki mindig is szerettem volna lenni. Nő, barát, tanító, diák, szerető és anya és ki tudja, még mi. Melletted bárki lehetek, aki csak akarok.

Ha nem is te leszel az, te, aki mindjárt itt vagy, már mindig ezt a valóságot fogom keresni a másikban. Ez az én valóságom. Már ismerem a szerelmet.

Hallom a nevem. A te hangod kölcsönöz neki életet. Testem összerezzen, de még mindig színlelni próbálom a nyugalmat. Hátrafordulok. Derűs és meglepett arckifejezést erőltetek magamra, bár tudom, egyetlen pillantás elég lesz, hogy tekintetemből kiolvashass mindent.

Ott van a kezedben a kulcs és hirtelen újra nyár van.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s