ha költözök

Ez most új lesz. Nekem is. Az egyik bloggertársammal sokat beszélgettünk az elmúlt hetekben és ennek a beszélgetésfolyamnak a gyermeke a most következő bejegyzés, aminek a lényege, hogy mindketten egy olyan témáról írunk, ami közös, időszerű és mindkettőnket foglalkoztat: a költözés. De talán ez nemcsak számunkra lesz érdekes. Testvérírás következik a Csúzli az élet bloggerével, fogadjátok mindkettőt szeretettel.

Azt hiszem minden költözésnél valami lezárul és egyúttal valami új is elkezdődik az életünkben. Minden hely egy külön fejezet, ahova tervekkel és célokkal megyünk és amikor továbbállunk remek alkalom adódik arra, hogy ezeket a terveket átvizsgáljuk és ha sikerült, ha nem megvalósítani őket, összegezhetjük a helyzetünket. Amikor csomagolok, azt figyeltem meg, hogy az elpakolás, rendrakás, rendszerezés nemcsak a tárgyakra korlátozódik, hanem ugyanúgy bennem is zajlik. Felidézem szobáról szobára a fontosabb emlékeket, a jókat és rosszakat egyaránt, ami segít abban, hogy később ne kotorásszak a múltban, ha már az hátráltatna. Így szoktam költözni.

photo-1436196241329-0d398c562432.jpg

forrás: Unsplash

Mindig csodálkozok, amikor dobozokban látom a cuccaimat, amik egyre koncentráltabbnak tűnnek a sok költözködés után. Ilyenkor jó megszabadulni a porosodó kacatoktól, ezer éve nem hordott ruháktól, töménytelen mennyiségű papírhulladéktól, mert ezek képesek az életenergiákat észrevétlenül elszippantani. Egyre praktikusabban pakolok, egyre kevesebb a “felesleges”, amit magammal hurcolok lakásról lakásra.

Praktikusan választom meg a berendezési tárgyakat, a szükségletek vannak az első helyen. Régen sok apróságot, tárgyat, emléket gyűjtögettem, hogy el ne felejtsem azokat az embereket, eseményeket, dolgokat, amiket szimbolizáltak. Aztán ezek szépen lassan kikoptak és mostmár csak a legszükségesebek tartanak velem. De persze mindent nem dobok ki, azért a legfontosabbak mindig jönnek. Arra jutottam, hogy aki és ami igazán fontos, arra nem tárgyak fognak emlékeztetni. Őket ezek nélkül is őrzöm és remélem ők is engem.

Eddigi életem során tízszer költöztem, amit eleinte nehezebben éltem meg, de mára már ez megváltozott. Fiatal felnőttként az első lakás, ahova egyedül költöztem be, fontos állomása volt az életemnek, olyan felnövős, saját lábra állós, önállósodós, küszködős, nehéz, de ugyanakkor boldog és derűs is. Függetlennek éreztem magam és ösztönösen tudtam, hogy lakjak akár egyedül ott, többeknek lesz otthona, egy biztos pontja, vagy legalábbis valami olyan, ami pozitív energiával tölti fel a betévedőket. Végül aztán lakótársam is lett.

Mindig a belső hangra hallgatva álltam tovább. Eljött az a pont, mikor az élet, ami az aktuális falak között zajlott, észrevétlenül véget ért, vagy nem olyan intenzitással, energiával áramolt, mint korábban és nekem belső késztetésből lépnem kellett, mert csalogatni kezdett a jövő, az új. Az első lakás után nagyot kellett szakítanom, hogy mehessek. De aki kellett, velem tartott. Egy korszak lezárult és mi ott hagytuk a könnyed felnőttség, a kezdeti szárnypróbálgatás, az éjszakák és nappalok (szigorúan ebben a sorrendben), az ízek, a kiruccanások, a házibulik és néha a dühös szomszédok emlékét. Meg a naplementékét és napfelkeltékét is… Nehezen zártam kulcsra annak a lakásnak az ajtaját, de úgy képzelem, a közös álmok azóta is ott köröznek a szobákban.

Legközelebb egy olyan lakás jut eszembe, ahol nagyon sötétek voltak a felhők. Olyan volt ott, mintha magamra zártam volna a cellám ajtaját, a kulcsot meg szándékosan hajítottam volna messzire. Nem éreztem az otthon melegét, nem volt semmi az enyém. Kiraboltam magam és kiraboltak, hát így. Innen hamar tovább is álltam, nem néztem vissza, a kulcsot pedig a postaládába dobtam búcsú helyett.

Legközelebb megint nem voltam otthon, bár a hajnal előtti legsötétebb pillanatokat is itt éltem át. De tudtam, hogy ez a hely lesz tér a sötétbe- és a tükörbenézéshez. Ebben az időszakban lakásban már minden az enyém volt, már mindent pontosan éreztem, azt is, hogy történjen bármi, a szívét mindenki mindig magával viszi. Mindenhova. De ahhoz, hogy eljöjjön a hajnal és a frissen szerzett felismerést a gyakorlatba ültessem, innen is tovább kellett állnom.

A következő két lakás már sokkal nagyobb részében volt az enyém. Egyértelműen az építkezés ideje volt az ezekben eltöltött időszak, sőt a megnyugvásé és az erőgyűjtésé is. Itt arra jöttem rá, hogy az otthon érzetét nem a keret, a lakás maga fogja megadni, sokkal inkább az emlékek, amivel megtöltjük őket. Sok mindenért kezdtem hálás lenni, amit természetesnek vettem korábban. És biztosan emiatt is, egyből otthonosabban is éreztem magam. Hiányozni fog jó néhány részletük. Meleg, fény és napsütés. Ilyen szavak jutnak eszembe róluk.

Most egy újabb költözésen túl úgy érzem, én következem. Egy ideje azt érzem ugyanis, hogy eljött az én időm mindenféle szempontból és ehhez az újrakezdéshez remek alapot ad az új lakás. Persze már tudom, hogy az otthon itt belül van és nem falak, bútorok és tárgyak jelentik, mégis visszatekintve úgy érzem, hogy ezeknek a helyeknek volt jelentősége és külön korszakokat jelentettek az életemben. Mindegyikhez köthető egy olyan életszakasz, amiből tanultam és ami által több lettem. Hálás vagyok, hogy megtanulhattam, hogyan teremtsek otthont, bárhová is fúj a szél és hálás, mert ezek a helyek is segítettek abban, hogy a változásra lehetőségként tekintsek és a pozitívumaira tudjak koncentrálni.

Ha kíváncsiak vagytok Dani írására, a Csúzli az élet blogon, kattintsatok ide.

Advertisements

ha költözök” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: Költözès | Csúzli az élet

  2. 2,5 év alatt 3 albérletet és egy kollégiumi szobát “fogyasztottam el”. Most már 1,5 éve újra itthon lakom, és egyelőre nem is tervezek újabb költözést különböző okok miatt. Valahogy mindig sikerült defektes lakótársakat kifognom – a lopóstól kezdve egészen a pszichopatáig volt minden. :/ Bár, most ingáznom kell, meg sok lemondással is jár, de azért a saját szobám a legjobb eddig. 😀

    • Hú, ez nem kevés költözés! Nekem is volt elég rossz tapasztalatom lakótársakkal, többek között ezért is döntöttem úgy, hogy idegenekkel nem akarok összebútorozni többet. Rengeteget dob az ember alaphangulatán, hogy milyen körülmények között hajtja álomra a fejét esténként, úgyhogy megértem, ha úgy érzed, jobb otthon.

      • Bizony, idegenekkel soha többé! Szeretnék egy saját lakást bérelni/venni, de így, hogy még tanulok, elég hosszú út vezet odáig, úgy érzem. Egyszer szeretnék egy kisebb házat is, viszont ez egy darabig még biztosan álom marad. :/

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s