#facebook #ésszel

photo-1432888622747-4eb9a8efeb07.png

forrás: Unsplash

Régóta tervezek írni a Facebookról, a közösségi média hatásairól az ember mindennapi életére. Hatalmas kihívás elé állítja korunkat, hogy gyakorlatilag ébredéstől elalvásig online vagyunk. Ha gondolkodtál már azon, hogy valami nem stimmel ezzel az életmóddal, akkor ez a cikk neked is szól.

Mielőtt azonban Facebook-ellenesnek tűnhetnék, leszögezem, hogy 1. a közösségi médiának pozitív oldala is van és rengeteg lehetőség rejlik benne, 2. nem hiszem, hogy a Facebook hozta volna létre az első függőket, sokan inkább csak csatornát váltottak vele.

Ahogy görgetem a közös idővonalat, rengeteg információ jön szembe vele: A Görögországban sütteti a hasát, B egy nagyon drága étteremben vacsorázik C-vel, D összeházasodott E-vel, F babát vár, G új mobilt vett, H meg mindig hülyeségeket oszt meg, ami nagyon úgy tűnik, senkit sem érdekel. I-ről ne is beszéljünk, akinek lassan meg tudom számolni a pórusait, tudom, hogy mikor volt éppen fodrásznál, vagy vett magának új ruhát és azt is, hogy a szemhéjtussal nem tud bánni, de azért üzembiztos szelfikirálynő.

Ezek mind egy-egy kiragadott képek és állapotok az életükből, amiből én nem igazán fogom megtudni, hogy valójában hogy vannak, mi zajlik velük és bennük (mégha azt tudom is, hogy mi volt az aznapi vacsorája…). Ellenben zavaróan villognak a szemem előtt és azt sugallják, hogy fontos tudnom róluk. Az igazság az, hogy ha igazán fontos lenne, megkérdezhetném cseten, netalán személyesen, de ezt többnyire nem teszem meg. A Facebook barátok csoportja (leszámítva azt a néhány valóban fontos embert, akivel ezen a felületen is tartom a kapcsolatot) valódi emberi érzelmek és kommunikáció nélküli rideg massza.

Akkor mégis miért töltünk órákat azzal, hogy pörgetjük a posztokat?

Sőt nemcsak az időnket töltjük ezzel, hanem a kedvünk is rosszabb lesz tőle. Több tanulmány kimutatta már, hogy minél több időt töltünk a weboldalon, annál szomorúbbak és frusztráltabak leszünk. Ezzel nem mondok újdonságot, szerintem sokan átéltük már ezt az érzést, mikor egy huzamosabb ideig tartó Facebookozás után energiaszegényebbek és rosszkedvűbbek lettünk, mint előtte voltunk.

Vadásszuk a lájkokat, távoli ismerősök esküvői képei alá kommenteljük, hogy “Sok boldogságot.”, de néhány hét múlva már egyikünk se fog emlékezni az egészre. Mi mégis azon vagyunk, hogy minél jobb képet alakítsunk ki magunkról, mégha fele sem igaz az egésznek.

Rettentően fontos, hogy milyen véleménnyel van a társadalom rólunk. Piszok fontos, hogy úgy lássák, kiegyensúlyozott, boldog és gazdag életet élünk,  minden makulátlan és tökéletes, mert nem akarunk lemaradni a többiekhez képest. Ők is ugyanezt mutatják. A versenyszellem és a mások elvárásainak való megfelelési kényszer szerintem meghatározó ebben a kérdésben.

HHZ5NPNR1T.jpg

forrás: StockSnap.io

Mindeközben pedig megfeledkezünk arról, hogy azzal a néhány emberrel, aki nem csupán Facebook barát, fontos lenne ápolni és intenzívebbé tenni a kapcsolatunkat.

Mikor magamon azt kezdtem észrevenni, hogy negatív hullámokat indít el bennem a Facebookon való lógás, megfordult a fejemben, hogy töröljem magam az oldalról. Aztán ezt túl drasztikusnak találtam, mert ez kicsit olyan lenne, mint régen remetének állni lehetett. Egyszerűen kivonulnék ezzel a társadalom egyik meghatározó véráramából és úgy érzem sok mindenről lemaradnék, hiszen rengeteg buli, találkozó stb. ezen az oldalon kerül megszervezésre. Sok szempontból pedig körülményesebb elérni azt, aki nincs fenn az oldalon és így sokan nem is próbálkoznak vele.

Mindezek miatt inkább a tudatos jelenlétet választottam és tömegesen nyomtam a törlés gombot azoknál az ismerőseimnél, akikkel 1. nem tartottam kapcsolatot, csupán egymás képeit és állapotfrissítéseit nézegetthettük, 2. akiknek csak olyan posztjaiba botlottam bele, ami rossz érzéseket keltett bennem. Ahol kritikusabb lett volna törölni a kapcsolatnak ezt a formáját, ott egyszerűen a követés/nem követés gombocskát állítottam a számomra megfelelő állásba.

Második lépésként követni kezdtem rengeteg olyan oldalt, ami az érdeklődési körömbe tartozik, hírekről, receptekről, inspiráló emberekről, könyvekről, filmekről, programokról stb. nagyon sok oldalt olvasok. Nem mondom, hogy mindez nem jár utánajárással és kutatással, de abszolút megéri, ha pozitív és energiával feltöltő oldalak jönnek szembe karöltve annak a néhány embernek a posztjaival, akik érdekelnek.

Bónuszként pedig bloggerként és blogolvasóként sok, számomra értékes blogot is itt tudok követni, ami szintén megkönnyíti ezt a tevékenységemet.

A cikk nem teljeskörű, még az is lehet, hogy mellékvágányokon futok vele, de szerintem érdemes beszélni a Facebookhoz fűződő viszonyunkról, mert ha akarjuk, ha nem, része sokunk mindennapi életének.

Reklámok

#facebook #ésszel” bejegyzéshez ozzászólás

      • Egyrészt nem tartom szükségesnek az életem részleteit másokkal megosztani. Barátokkal persze igen, de a Facebookon óhatatlanul olyan emberek is ismerőseim lennének, akik nem szeretném, hogy nézegessék a képeimet. Persze azt is lehet, hogy az ember ne tegyen fel olyan tartalmat, de akkor minek egy ilyen profil. Másrészről elég szomorú, hogy nagyon sokan elég csúnyán “kibeszélik” mások profilját, én ezt nem szeretném, meg nem is érdekel mások főzős, kávés, utazós fotóit. A remeteségem persze csak részben igaz, mert fent vagyok pl fotómegosztón, stb (a Rövideken ott vannak a linkek).

  1. En hasonlokeppen vagyok/voltam, a szamomra erdekes oldalakat jeloltem es egy ideig tok jo volt felmenni, sok uj, erdekes infoval gazdagodtam. A legerdekesebb, legfontosabb hireket is egybol megtudtam. Mostanaig! Ugyanis dragalatos Zuckenberg kitalalt egy uj algoritmust, miszerint elsulyesztette az oldalakat a hirfolyambol (persze, hogy az oldal tulajdonosok penzert hirdessenek!), es most szinte csak az online vagy nemcaak online ismeroseim posztjait nezegethetem. Ami egy ido utan UNALMAS! A 60. nyaralasi album, etelfoto, recept, allapotjelentes, idezetes kep utan tenyleg lehalok agyilag….
    Remelem egyszer visszater meg a jovilag!

    • Ez a húzás engem is idegesít, például ha látok egy számomra érdekes cikket, de nem kattintok rá azonnal, legközelebb már biztosan nem fogom megtalálni a hírfolyamban. És akkor ott vannak még a reklámok is, amik meg aztán lépten-nyomon szembejönnek.

  2. A levélfiókomat már megtanultam rendszeresen tisztítani, és a közelmúltban elgondolkodtam én is, hogy a fbook oldalt is rendbe kellene tennem. Hasonló lépésekre gondtam. Megerősített az írásod. Köszi.

    • Örülök, ha megerősítettek a leírtak. 🙂 El lehet vele szöszmötölni, de nekem bevált és az a vicces, hogy akik korábban idegesítettek a posztjaikkal, mára már eszembe se jutnak.

      • Igen, tapasztalom. Nekiálltam. Töröltem, először. Aztán a kapcsolati listát beállítottam közelebbi – távolabbi ismerősöket csoportosítottam. Most a feljövő postokat figyelem és finomítok. Csoportjaim rendbe. A követett oldalakat kell még szelektálni. De hálás vagyok a motivációért. Végre ez a rég fontolgatott (halogatott) dolog elindult….

  3. Aktuális. 🙂 Épp az elmúlt hetekben szórakoztam ezzel egy kicsit, beillesztem, amit a tapasztalataimról írtam. Kicsit hosszú lesz, de jól summázza a lényeget. Íme.

    BETEG VILÁG

    Szabadságon vagyok, volt egy kis időm, kipróbáltam hát valamit. Teszteltem, mennyire beteg ez a világ. Jelentem: nagyon.

    Ismerősnek jelöltem egy ismerősöm ismerőseit. Alig 24 óra leforgása alatt 149 ember jelölt vissza, pedig azt sem tudják, ki vagyok (őket időközben már töröltem az ismerőseim közül, hiszen valójában nem is ismerjük egymást). Közülük összesen 8 ember volt az, aki megkérdezte, honnan az ismeretség, de függetlenül a választól mégis visszaigazolták azt.

    Ezzel párhuzamosan készítettem egy semmitmondó oldalt, amit a 149 emberből 18 azonnal lájkolt. Semmi mást nem csináltam, mint kiválasztottam egy látványos háttérképet, és a Citatum nevű oldalról elkezdtem szeretetről szóló idézeteket másolgatni a képre. Csupa banális közhely, az emberek egyre sivárabb érzelmi világát mégis remekül felrázta.

    A képes oldal azért fontos, mert az emberek az egyszerű szövegeket ma már nem olvassák el (talán ezt a bejegyzést sem), nem is nagyon tudják értelmezni a mondanivalót, az összetett mondatokat pedig végképp nem, de ha a szöveg nem túl hosszú (az sem számít, ha dugig van helyesírási hibával, esetleg pontatlan az idézet), viszont egy szép képhez van társítva, akkor azonnal fogyasztják. Hozzáteszem, hogy felnőttekről beszélünk, akik sok esetben már maguk is szülők, tehát ezt a harmatgyenge értelmi és érzelmi készséget fogják továbbadni a gyermekeiknek is.

    Itt jegyzem meg, hogy ma már a vállalkozások zöme is pontatlan helyesírással hirdeti magát, tehát annyi igényt sem támasztanak magukkal szemben, hogy a magyar nyelven közzétett reklámot átnézzék, megfelel-e a helyesírási szabályoknak. Ezek után csak elképzelni lehet, milyen minőségű munkát adnak ki a kezükből. Ami engem illet, ha ilyen vállalkozás honlapjára tévedek, már zárom is be az oldalt.

    Engem nem érdekel a politika, de az számomra a napnál is világosabb, hogy a fent leírtak miatt van óriási sikere az összetartást (vagy sokkal inkább széthúzást!) generáló kormánypropagandának is. Az emberek az uralkodó hatalmat szidják, miközben ők azok, akik megelégednek a középszerűséggel. Mert az embereket (életkortól és iskolai végzettségtől függetlenül) pofonegyszerű irányítani. Nem kell hozzá diploma, de még csak különleges kommunikációs készség sem. Elég néhány kulcsszót megfelelő sorrendben egymás után írni, és az eredmény garantált. Az emberek úgy viselkednek, mint egy buta nyáj: mennek a csordával. Tisztelet a kivételnek, természetesen.

    Manapság nem szükséges valódi értéket képviselni, a mai világban talán már nem is lehet. Az emberek pusztán felszínesen érdeklődnek a dolgok iránt, nem érdekli őket igazából semmi, sodródnak csupán. Ez talán nem is csoda. Hol van már az összesen kettő darab tévéadó és a hétfői adásszünet? A fiatalok azt sem tudják, miről beszélek. Ma már akarva-akaratlanul ömlik ránk az információ, nehéz eldönteni, mit érdemes kiemelni közülük.

    Ez a 24 óra pont elég volt nekem ahhoz, hogy lássam: nincs értelme az emberek viselkedésével foglalkozni. Ezek az emberek betegek, minden értelemben. A betegség neve: unalom. Unalmukban nem tudnak magukkal mit kezdeni, és a személyes kapcsolatok ápolása helyett inkább ezen a Facebooknak nevezett virtuális hulladék oldalon igyekeznek megtalálni egymást, na meg persze önmagukat, miközben nem veszik észre, hogy ez zsákutca. De ez nem a Facebook hibája. A Facebook olyan, mint egy prostituált, aki csak azért űzheti a foglalkozását, mert igény van arra, amit nyújt. Nem tesz egyebet, mindössze kielégít egy beteges vágyat.

    Innentől kezdve számomra ez az oldal maximum a kapcsolattartást szolgálja, bár azt is csak korlátozva, hiszen azok az ismerőseim, akiket valóban hosszú évtizedek óta ismerek, arra sem veszik a fáradságot, hogy például egy magánlevélben a hogylétem felől érdeklődjenek (köztük olyan emberek is, akiket korábban nem egyszerűen ismerősömnek, hanem barátaimnak tekintettem). Visszajelöltek, mert úgy érezték, ezt kell csinálni (haladtak együtt a csordával), de a személyem valójában nem érdekli őket.

    Hát itt tartunk. Én azt hittem, hogy az idő előrehaladtával a világ majd az előnyére változik, de sajnos tévedtem. A legtöbb ember pont úgy viselkedik, mint aki éppen most készül visszamászni a fára. Nem is tudom, hogy ezen nevessek-e, vagy inkább sírjak.
    Kinek nem inge, ne vegye magára.

    És összeteszem a két kezem, hogy – hála a csodálatos feleségemnek, a boldog kapcsolatunknak és a rendezett életünknek – nekünk nem kell részt vennünk ebben az ostoba szerepjátékban, amelyben az ego hizlalása sokkal fontosabb, mint maga az ember.

    Ajánlom magamat.

  4. Ez egy nagyon jó poszt!
    Főleg most….
    Odáig minden tiszta, hogy én értelmi fogyatékos vagyok, mert ha mindenki normális körülöttem csak én lehetek a hülye, ésmellette egoista is- persze senki más nem az- én nem tudom kezelni tudatosan a FB-ot. Beledilizek a negatív megosztásokba, a politikába, a gyűlölködésbe. Erősen szelektáltam eddig is….ám amikor azok kezdenek el úgy viselkedni, mint a vadállatok a ketrecben, akikből többet néztem ki, akkor mozgásképtelen leszek. És a törlés felé nyúlok…mint most is. ( általában azért a két hét ritkán telik el…és visszatérek “szolgálni”…..) Volna mit tanulnom a gyerekeimtől, ők pl nem függnek tőle….nem részei ennyire. Nekik már alapból több eszük van mint nekem.
    (bakker úgy jött le ez a duma tőlem, mint egy vénkurva vinnyogása :O ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ) 😀

    • Nem volt ez vinnyogás, sőt… 🙂 Azt én is tapasztaltam, hogy mégha szelektálok is, az ismerőseim facebookos viselkedése (?) is változik és néha ki akarnak törni a ketrecből. A szelektálás ezért nehéz és folyamatos dolog. Biztos, hogy hiba is csúszik ilyenkor a gépezetbe és van, akinek ez a törlés rosszul is esik, de az számít, te hogy érzed. Lelki alkat kérdése is, hogy a hírfolyamban szembejövő áradatot hogyan tudjuk kezelni. Nekem pl. szükségem van arra, hogy szünetet tartsak és eltávolodjak ettől a “megosztom, hozzászólok, lájkolom” dologtól. A gyerekek/fiatalok egyébként sokszor meglepően tudatosan használják az oldalt (persze máskor meg nagyon nem), érdemes ezt tőlük ellesni.

  5. Még néhány gondolat a témához. 🙂

    “SZOMORÚ SZMÁJLI”

    Minősíthetetlenül felszínes világunkat jól jellemzi a Facebookon megjelenő választási lehetőség: ma már nemcsak egyszerűen “lájkolni” lehet valamit, hanem a különböző ikonok segítségével kifejezhetjük mindenféle érzésünket.

    A felhasználó elolvas egy tragikus hírt, majd nyom egy “szomorú szmájlit”. Ez nem tart sokáig, mindössze egy másodperc, tehát nem kell túl sok energiát fektetni a cselekvésbe. Aztán lapozni kezd. Elolvas még egy hírt, aztán még egyet, az összeset “lájkolja”, és mire a görgetés végére ér, már nem is emlékszik arra, mire is nyomta azt a bizonyos pityergős szimbólumot.

    Mert nem is számít. Mert az emberek nem akarnak túl sok időt gondolkodással, elmélkedéssel tölteni. Nekik elég az a néhány másodperc, amíg átfut rajtuk az információ. Mint a gyorsan megemésztett kaja: fent be, lent ki. Mert az ember ilyen; nagy színész. A kifelé mutatott arc a legfontosabb. Hogy belül közben minden rohad, az nem számít, az úgysem érdekel senkit. Egy a fontos: muszáj, hogy a többiek elhiggyék, az egyén beilleszkedett ebbe a beteg társadalomba, máskülönben mindenki furcsán néz rá. Összevont szemöldökkel hozzák a tudomására, hogy ha így folytatja, kimarad a nagy buliból. Divatos kifejezéssel élve: nem csapatjátékos.

    Ajánlom magamat.

  6. Jöhet még? 🙂

    A SZÜLŐK SZEME FÉNYE

    Fejlett világunkban a tisztelt szülő azzal kezdi, hogy kiposztol a Facebookra egy ultrahangfelvételt, amin a kis “pocaklakó” már jól kivehető, aztán szervez egy jó kis “tejfakasztó” bulit, majd kirakja a megszületett gyermek minden apró mozzanatát bemutató fotósorozatát.

    Danika a mászókán, Danika a homokozóban, Danika az oviban, Danika eszik, Danika szunyókál, Danika reggel, Danika délben, Danika este, Danika böfizett, Danika mosolyog, Danika sír, és amikor már végképp nem bír magával az anyuka vagy az apuka, hiszen mégiscsak a család szeme fényéről van szó (akivel később türelmetlenül kiabálnak, és akit majd lelki zsarolással próbálnak rávenni a tanulásra), akkor jöhet Danika szarás előtt, Danika szarás közben, végül pedig Danika szarás után.

    Ha mindezzel megvannak, akkor nincs más hátra, mint várni a lájkokat, na meg az ismerősök bárgyú hozzászólásait, amikben csak úgy hemzsegnek a semmitmondó közhelyek.

    Hát így megy ez napjainkban.

    Ajánlom magamat.

  7. Visszajelzés: A nap bloggere 2. | Tisztakék

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s