Hogy legyen hitem?

frida-bredesen-205464.jpg

Ha kisiklasz mindig. Ha kikerülsz, becsukod a szemed, elfordulsz, terelsz és nem mondasz igazat. Ha nem engedsz közel. Ha évtizedeket hagysz elúszni… Vagy csak, ha napokat… Ha csöndben vagy, mikor ordítani kéne. Ha kiabálsz, mikor a csend is elég lenne. Ha cselekedni kéne. Ha nem vagy itt. Akkor. Nem később, nem máskor. Amikor kellenél, amikor szükségem lenne rád. Akkor.

Érteni szeretnélek. Néha megy. Sőt tulajdonképpen értem én. A szüleid, a múltad, a meg nem értettség, a pénz, a zorbán, meg a gyurcsány. Szemét a világ. Ja. Nem újdonság, és ha nem az nekem, akkor neked főleg nem kéne annak lennie. De nem nekem kéne ezt elmagyarázni. Van egy pont, ami után már nem lehet a sebnyalogatással takarózni, meg felemelt kézzel megadni magad. Nem lehet örökké a múlton rágódni, felhánytorgatni a régi dolgokat. Van egy pillanat, amikor a libikóka átbillen és te húzod le a súlyoddal. Szar ügy, igaz? Van súlyod, van szavad és döntesz. Hatsz és felelősséggel tartozol. Akkor is döntesz, ha azt hiszed, épp megúszod.

A másik oldalon lévő, aki eddig a mélyben tartotta a libikókát, egyszercsak eltűnik. Nincs ott. Te vagy egyedül, aki még játszik és aztán, hogy ne legyél annyira egyedül, felültetsz engem is rá. Pont az ő helyére. Ott vagyok, látod? Nem kértem, te döntöttél. A dolgok nem csak történtek. Emlékszel? Emlékszel, mennyi minden benne volt a pakliban? Hogy voltál képes így, ahogy? Hogy nem látod még most sem? Rohadjon meg a világ! Hát rohadjon meg mindenki, aki bántott! De vége van ezzel a mondatnak? Ér beleragadni egy fájdalmas felkiáltójelbe és ottfelejteni magad? Lebegni a mondat végi felvitt hangsúlyban és várni, hogy peregjen az élet az ujjaink közül? (…)

Ér-e mindezt hagyni, végignézni és tűrni? Még ezen gondolkodom. Az sem jobb. Bár talán egy fokkal. Átengedni az életet ennek. Nem ér, nem ér, nem ér! – ezt kiabálom magamban még mindig. Bár semmire sem megyek vele. Nem lehet ez mentsége senkinek. Ennyi idő után nem. Hallod? És te? Nincs már mentség a gyávaságra. Nincs már olyan mondat, hogy “hát de…”. Nincsen újabb “de”. Felesleges, nem kell.

Mindegy. Esély, meg remény persze mindig lesz. Nem bírom feladni. Csak a hitemet kell összekaparni és felépíteni. Magamból. Magamnak. Másoknak. Másokért.

fotó: Unsplash

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s