Viszonzatlan szerelem

Néha akkor találsz magadra, miközben éppen elengedsz valamit. De néha ez azért nehéz, mert olyan, mintha már nagyon régóta a tengerben úsznál és azt érzed, hogy oda tartozol. Egy vagy a hullámokkal, egy a vízzel, a tested szinkronban mozog az árral. Megpróbálsz lépést tartani a sodrással, aztán ahogy fáradsz és kezdesz kimerülni, kénytelen vagy az irányt a szárazföld felé venni. Partot érsz, nehéznek érzed magad, mert olyan hosszú időre elvesztetted a megszokott kapcsolatot a gravitációval. Megpróbálsz újra egyensúlyt találni magadban. Amikor megtalálod, még egy utolsó pillantást vetsz a tengerre és ekkor rájössz, hogy bármennyire is gyönyörű volt ott lenni és egynek lenni vele, sosem lehet a tiéd örökre. A lábaid azért vannak, hogy megtalálják a kapcsolatot a földdel, hogy járjanak, fussanak, hegyet és fára másszanak… És ekkor jön az elengedés, ami nem könnyű. Mindegy mennyire tökéletes érzés a vízben úszni, a lábaidnak a szárazföldön lenni természetes és ugyanennyire természetes az is, hogy tudj elengedni és képes légy megtalálni a saját céljaidat újra meg újra. És annak ellenére, hogy mindezt tudom, néha mégis ott találom magam a tenger partján és belefeledkezve mindenbe, nézem a horizontot…

li-yang-138319

Ha rádnézek, lángra kapnak az érzékeim és minden porcikámban élőnek érzem magam. A teljesség érzése kúszik fel a végtagjaim irányából a gyomromban megjelenő bizsergésen át a tudatomig. Egy percre hagyom sodródni magam. Ez hiányzott. Válaszra vártam, mint egy csendesen a földre pottyanó falevél, vagy egy csillag, ami a szemeid tükrében hullik a horizontod alá. Végtelennek tűnő, csodálatos pillanatok ezek.

De… te nem akarsz hozzám tartozni egészen, mert a szabaság íze édesebb, vagy neked inkább talán sósabb. Meglehet, hogy szerelmemet ügyetlenül adom, viszont te az enyémhez hasonló szíveket könnyed játékossággal és tökéletes magabiztossággal ejtesz rabul. Miért kell, hogy viszonzatlan legyen mindez az érzés bennem? Miért nem lehetséges a szerelmünk?

Amennyire csak képes vagyok emlékezni, mint az olaj és a víz, úgy ütközünk mi egymással. Felszínünk találkozik. Játszunk, felfedezünk, megszületünk, majd meghalunk. Néha megúszom a fájdalmat. Néha nem.

De… amikor beléd látok, azt is tudom, hogy nem akarod örökre ezt a kalandot és el fog jönni az a pont, amikor nekem mennem kell. Nem akarsz meghallani, mert a szabadság jobban hangzik. 

Férfi vagy tele kifogással. Pedig van valamink, amit valóságnak hívok. Valóságabbnak sok minden másnál. Bár, ha jobban belegondolok, ezt a valamit érzem akkor (is), mikor egyedül vagyok. Közben mégsem egyedül. Majdnem tökéletes, majdnem teljes. De te úgyis érted.

Férfi vagy múzsáiddal körbevéve és eközben te nem rájuk vágysz, hanem örökké valami újra. Süllyedek, levegőt sem veszek, aztán kilöksz. Én (csak) egy voltam, benned meg ott a minden és közben tudom, hogy semmi nem vész el, csak átalakul. Partot érek, újra nehéz vagyok, lábam érzi a súlyom, érzi a gravitációt…

Miért nem lehetséges a szerelmünk?

 

A tengernek.

 

képek: Unsplash

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s