Két régi ismerős

– Hiányoznak a gondolataid.

– Ne csalj!

– Nem csalok…

– Nekem a beszélgetéseink és a tekinteted, ahogy közben rám nézel.

– … Mostanában sokat gondolkodom a hitemen. Hogy létezik-e egyáltalán. Akarok hinni, szükségem lenne rá. Enélkül néha elég nehéz.

– Nehéz kédés. Tudod, én azon gondolkodom, hogy amit tudok, azt tágan értelmezem vajon, vagy szűkre szabom annyira, hogy csak nekem létezzen és kimossam belőle az igazságot. Mímelem a mindentudást. Máskor meg a semmit sem tudást. Régi játék ez. De azt hiszem, sokszor komolyabban veszem a kelleténél. Igyekszem rendes embernek lenni és közben várom, hogy a fény áttörjön az ablakon, mert valami hiányzik. Talán az a valami, amiről te is beszélsz. Ezen inkább nevetni kellene és kisimítani a homlokráncaimat. Hülyeség az egész, hiszen én is, ahogy mindenki, a saját kulcslyukomon keresztül figyelek kifelé.

– Én inkább úgy érzem, hogy hiányzik a magyarázat. Valami végső bizonyosság, hogy biztos lehessek magamban. Jeleket várok és folyton a múltba révedek. Felvillan folyamatosan a mi lett volna, ha? a fejemben. Nem szerencsés ilyennek lenni, könnyebb lenne enélkül, mert ilyenkor mindenki idegennek tűnik. Majdnem mindent megkérdőjelezek és nem tudok a jelenre koncentrálni. Amikor ebbe nagyon belemerülök, valakinek figyelmeztetnie kell, hogy ne menjek túl messzire és ne süllyedjek el.

– Olyan, mintha valami hiányozna az életedből…

– A hit?

– Talán. Mintha nem hinnél eléggé önmagadban. Talán nem vagy ott, ahol igazán szeretnél. Nem azt csinálod, amit igazán szeretnél és… nem azzal vagy, akit igazán szeretsz. Minha nem lennél ott a saját életedben. És hogy miért van mindez, azt csak te tudhatod.

– … Egyszer, nem is olyan régen álmodtam azzal a hellyel. Ott voltunk mi ketten. Te ott álltál a szikla peremén, fújta a szél a hajad, mosolyogtál és közben arról beszéltél, hogy mennyire nagyon tériszonyod van. Próbálgattad a határaidat, bontogattad a “szárnyaid”. Én meg feküdtem egy kockás pokrócon a fűben és onnan fényképeztelek. Olyan megnyugtató és békés volt. Mintha a te szárnyaid az enyémek is lettek volna. Szabadnak éreztem magam. Nem nyomta a vállam az a sok minden. De aztán felébredtem.

– Én is szoktam álmodni.

– Miről?

– Mindenről, de legfőképpen a múltról. Előfordul, hogy rólad is… Úgy érzem, a városnak, -ahol élek- a felszínén járok. Felkapok mondatokat innen is, onnan is. Csodálkozva veszem észre a mögöttet. Bár néha azt kívánom, bár ne látnám. Nem szándékosan teszem, csupán tudatában vagyok. Nem felülről figyelem az embereket, inkább egy belülről induló kívülállóságban. Nem is igazán tudom pontosan megfogalmazni. Néha azt kívánom egyébként, bár ne lenne így. Érezni se akarom mindig ennyire. Érted? Ezt már annyiszor el akartam mondani neked… Sokszor nem értem, hogyan lehet olyan sok ember egy hangulatból megfaragva. Többnyire olyannak tűnnek számomra, mintha elszáradt faágak lennének, amik nem hajlanak, nem adnak új hajtást, nem élnek, csak vannak, egyenesen, göcsörtösen, keményen. Csak törni lehetne őket. Hiányzik belőlük valami és nem értem meg, hogy mi zajlik bennük. Bár azt hiszem, inkább sokáig magamat nem értettem köztük. Hogy képesek nem érezni úgy és annyira? Miért nem döngöli őket a földbe, vagy emeli fel őket a magasba az, amivel ha én találkozom, nem bírok nem beleszédülni. Mikor ilyennek látom őket, kedvem lenne jól megrázni mindegyiküket, hogy felébredjenek.

– Néha túl heves vagy és türelmetlen, más azt mondaná, hogy hisztérika. De szerintem különleges és mély érzésű, -mielőtt még rám támadnál. Mindenkit meg akarsz menteni.

– Hé! Bár nem tudom lehet, hogy igazad van. Fárasztó egyébként ez az egész. Néha dühös is vagyok magamra, mert azt gondolom, emiatt történt sok dolog úgy, ahogy. Olyan fájdalmasan elválósan. Vagy sokszor a bizalom hiányán múlt, az is lehet. Vagy az időzítésen. Vagy ezer más oka is lehet. Igazából fogalmam sincs.

– Látod, nekem pont az hiányzik magamból, hogy jobban benne tudjak lenni a pillanatban, ami benned annyira spontán megvan. Hogy megérintsen, hogy érezni tudjak. Régen jobban ment, de mára valami kikopott. Ott a pillanat, amiről tudom, hogy milyen érzést kellene kicsikarnia belőlem, és mégsem tud megérinteni, nekem pedig muszáj kimenekülnöm belőle. Nem tudom, miért. Olyan, mintha nem az én valóságom lenne az egész, amiben élek, csak benne ragadtam és eljátszom, amit mások elvárnak tőlem. De van, ahonnan nem akarok elmenekülni. Már nem. Szükségem van a változásra.

– Azt hiszem, értem. Néha én saját valóságot építek, amikor úgy érzem, túl sokat kell játszanom “odakinn”. Ha a felszínen sétálok is, mégis mélyebben is kell léteznem kicsit. Néha legalábbis. Olyan létezésben, amikor minden film- és álomszerű. Talán ezért vannak időszakok, amikor nagyon intenzíven álmodom. Mindenkiről. Megengedek magamnak mindenfélét álmomban, amit egyébként a valóságban nem tehetek, vagy olyat mesélek magamnak, amire jobban kellene figyelnem. Hogy miattam, vagy más miatt, az mellékes. Rólam szólnak nekem és másokról is: viszonyokról, más perspektíváról, csendes igazságokról, félelmekről és a kitörölhetetlen szeretetről. Reggel, mikor felébredek, minden kockájukra emlékszem és egész nap elkísérnek. Van jelentősége az álmoknak, bárhogy is facsarom őket, hogy valahogy az ellenkezőjére jussak. És ha innen nézem, máris van miben hinnem.

–  Nehéz szembenézni ezekkel a dolgokkal. Hogy mit tehettem volna másként, hogy melyik döntésem volt rossz és melyik jó. És jön a kérdés, hogy ki is vagyok én. Nem biztos, hogy úgy volt rossz, ahogy történt, ne érts félre. Sőt igazából rengeteg szépet kaptam, amiért igazán hálás lehetek. Elfogadás, türelem és a most. Ezeket kell tanulnom. Csak néha fáradt vagyok és valami hiányzik és ilyenkor szünet kell.

– Nehéz a hitet nem eltolni magamtól, amikor világosan látok dolgokat és mégis az ellenkezője történik. Elfogadás és türelem, igazad van. Azán majd egyszer minden összeér. Döntés kérdése ez is. A figyelem irányítása mindenkinek a saját kezében van és valójában szabadon arra irányítja, amerre tetszik neki. Azt hiszem ezt akartam mondani. Döntés kérdése, hogy a felszínen maradsz, vagy figyelsz picit alá is. Magadban, másokban. Aztán az is döntés kérdése, hogy mit kezdesz azzal a hatalommal, amit ez ad neked.

 

kiemelt kép: Unsplash

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s