A lélek legtökéletesebb hasonlata a víz

jeremy-bishop-264510-unsplash.jpg

Néha az élettől azt kérem, hogy szemérmetlenül hazudjon a szemembe. Hazudja, hogy soha nem ér véget. Olyan nagyon szükségem van erre! Néha mindennél jobban szeretném hinni, hogy még mindenre van időm. Akkor is így érzem, amikor nehéz és muszáj hinnem abban, hogy nem ez a vég és akkor is, amikor könnyű, mert a jóhoz azonnal ragaszkodom. Azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Még tanulnom kell, hogy úgy fogadjak be és engedjek el, mint ahogy az apály és a dagály váltakozik.

Biztosan azért van egyébként a nehezebből több, hogy a jót képesek legyünk felismerni és így megtanuljuk értékelni. Képes vagyok ezért a legapróbb pozitív gesztusokon is akár könnyekig meghatódni. Például akkor, ha valaki érdek nélkül tesz jót, egy pozitív valamit, picikét, bármit, mert -mostanra jöttem rá- hogy a legapróbb jó is hatalmas löketet ad a következő lépések megtételéhez, vagy akár csak a következő lélegzetvételhez. Kellünk egymásnak, miért felejtjük ezt el? Sőt méginkább, miért teszünk úgy egyre nagyobb igyekezettel, mintha az ellenkezője lenne az igaz és háborodunk fel mélységesen azon, ha valaki ezzel a bizonyos ellenkezővel kocogtatja azt a nagyon kemény fejünket?

Persze tudom, hogy többnyire falakba ütközünk és lepattanunk. A tiédbe  az enyémbe,  a házéba, a kerítésbe, a városéba,  kertkapukba,  ablakokba, autók ajtajaiba, piros lámpákba, országhatárokba, de legfőképpen egymásba. Ütközünk szavakkal, összeráncolt homlokokkal, üres tekintetekkel, gúnyos mosolyokkal, védekezőn összefont karokkal, hátat fordításokkal, távolodó léptekkel, némasággal, vaksággal… A csendről ugyanúgy visszapattanhatunk, ahogy sokszor a hangzavarról. Leírt gondolatoknak is nekimehetünk hiába, meg kimondott szavaknak. És az időnek… annak sokszor. Sőt méginkáb az időzítésnek. De a hiánynak is. Neki tudunk ütközni a semminek és néha hátrálásra késztet az üresség is. Ó és jönnek a szabályok! A többségüket nem hágjuk át, nem kérdőjelezzük meg, sőt hang nélkül tudomásul vesszük őket. A sajátjainkat is. Érdekes, hogy a vágyainknak legtöbbször a saját korlátaink szabnak gátat és mégis a legkevesebben képesek arra, hogy ezen a ponton munkába kezdjenek… A saját korlátainkat többször kellene felülvizsgálnunk, sőt méginkább átugrani rajtuk.

De így, vagy úgy, rendületlenül próbálkozunk, megyünk előre. Közben kopunk, vagy méginkább csiszolódunk. Mindig egy gondolatnyit formálódunk egymás által. Sokat tanulhatunk az elutasításból is, de az igenek nyitják a szívet igazán, ha megengedjük magunknak, hogy közelebb engedjük a másikat.

Azt szeretem a legjobban, amikor átfolyik az élet mindenen. Amikor időtlen lesz néhány percre és nem gátolja sem ház-, sem sziklafal. Megszűnik a széttöredezettsége és mindennel egy lesz. Mert ilyenkor nincsenek kérdések, csak bizonyosság van és nyugalom.

És én mégiscsak úgy gondolom, hogy a lélek legtökéletesebb hasonlata a víz.

kép: Unsplash

Reklámok

A lélek legtökéletesebb hasonlata a víz” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s