Gyengeségem? Erősségem!

verne-ho-26453-unsplash

Éppen rotyog a húsleves és miközben figyelem, ahogy gyöngyözik a felszíne, arra gondolok, hogy a jelenlegi életem is egy ilyen félig kész, fortyogó nedűhöz hasonlítható állapotában van. Benne főnek a nagy kérdések: mit kezdjek az életemmel, merre tovább, de a gondolatban megfogalmazott, szavakkal kimondott álmokon, terveken kívül és a megtett lépéseken túl, a lelkem és mostmár a testem jelzései is itt kavarognak. Figyelem őket, ahogy a végére egy finoman aranyló valamivé állnak össze.

Az utóbbi hónapokban mesterséges altatásban tatottam a témát, mert féltem. Féltem tőle, féltem magamtól, a jövőtől, a bizonytalantól, az ismeretlentől. Meg hát valljuk be, kényelmes volt az életem, így olyan nehéz lett volna azt mondani, hogy én most borítok mindent, mert itt benn, legbelül szükségem van rá, szükségem van a változásra. A magamról alkotott képem szerint egyébként nem voltam (vagyok) én ilyen halogató, kényelmes, lusta és félelemből nem lépő valaki. Bár ezt most felül kellett vizsgálnom, vajon tényleg nem? Nem választottam-e a biztosat, amiben tudom, hogy jó vagyok, helyt tudok állni, képes vagyok rá? Meg tudom csinálni, de semmi több. És nem volt-e ez egyúttal az a választás is, amit a lelkem mélyén annyira nem is akartam? Dehogynem.

Megmagyaráztam, találtam ezer és egy okot, hogy miért ez a helyes, logikus és megfelelő lépés az adott pillanatban, amit éppen megléptem: miatta, értük, majd ha ezzel végeztem, utána elkezdem, amit igazán szeretnék, tartozom ennyivel nekik, magamnak, gyűjtök egy kis pénzt/tapasztalatot és majd utána, nem tehetek másként…, stb. Ismerős? Nincs mit szépíteni, a halogatás nagymestere lettem. Szerintem kaphatnék belőle minimum egy diplomát, de a doktori cím sincs túl messze.

Aztán ahogy teltek, múltak az évek fölöttem, a testem elkezdett jelezni, hogy mégsincs minden úgy jól, ahogy éppen van. A gondolataim, az érzéseim, a lelkem és a sor végén -jelenleg pedig legerősebben a testem- azt mondja, hogy változtass az életeden. Valahogy a változások éve ez az idei. Körülöttem is, de legfőképpen bennem. Valahogy a dolgok körülöttem úgy formálódtak, hogy az állásukból csak azt olvashassam ki, hogy változtatnom kell. Muszáj, de magamért muszáj.

Sok mindent hiányoltam magamból az elmúlt években, de azt hiszem, a szabadságomat legfőképpen. Az egy nagyon felőrlő dolog, ha úgy érzed, eladtad magad. Hiányzott a szabadságom, mert önként gúzsba kötöttem magam mindenféle mondvacsinált indokokkal, miközben valójában nem kényszerített senki semmire. Féltem, és ez a félelem szorongássá nőtte ki magát és én ahelyett, hogy igazán felfigyeltem volna arra, mit üzen ez nekem, először megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, aztán ellene harcolni.  Nem jó taktika egyik sem, ezt már most mondom. Nem lehet anélkül tüneteket kezelni a végtelenségig, hogy a probléma gyökerére ne néznénk rá. Ott kell keresni a megoldást, és ha ezt megtesszük, az már a félsikernél is több.

(Túl?) érzékeny vagyok, ami nem engedi meg, hogy egy olyan közegben legyek és dolgozzak, ahol igazságtalansággal, rosszindulattal, önös érdekekkel és hideg számítással körülvéve kell végeznem a dolgom. Ahol nem látom, érzem, tapintom a munkám eredményét. Valahol a gyomrom táján folyamatos az ellenállás. Valahogy az igazságérzetem, vagy az érzékenyégem nem engedi, hogy nyugodtan lépdeljek felfelé a ranglétrán és meneteljek előre. Egyszerűen nem megy. És itt jön a csavar, mert én ezt sokáig gyengeségnek gondoltam. Gyengeségnek, mert mi az, hogy a másik meg tudja csinálni, én meg nem? Mi az, hogy ha a világ így működik, akkor nem tudom felvenni én is a versenyt ezzel? Én is alkalmas vagyok rá, még jobban is, mint a másik. Majd én megmutatom! Ilyeneket gondoltam a helyzetemről. Nyilvánvalóan, nagyon rossz volt a gondolatmenetem. Túl sok az “én”, túl sok az egó, a görcsös megfelelni akarás és a kishitűség. Nem a képességeimnek, a beállítottságomnak, a személyiségemnek és a vágyaimnak megfelelően akartam utat találni, hogy ezeket kibontakozhassam, hanem sok szempontból elnyomni akartam őket és megmutatni, hogy ebben a világban én is érek annyit mint bárki más, sőt… Mert mit hallunk lépten-nyomon? Hogy csak az érvényesül, aki a legharsányabb, aki törtet, átgázol, elnyom és vissza se néz, hogy mit vagy kit hagy maga mögött, az nem számít. Ebben a tükörben mit érnek azok a tulajdonságok, hogy kedvesség, becsületesség, empatikusság, vagy érzékenység?

Nem szerettem az érzékenységemet. Hogy mindent nagyon megélek. Ha fenn, akkor a legmagasabban, ha lenn, akkor nagyon mélyen. Olyan világban nőttem fel -és szerintem mindnyájan-, ahol ez nem pozitív tulajdonság. Olyan világban, ahol megszólnak, ha te vagy a csöndes a társaságban, ahol a jószívűséget kinevetik, ahol az elveidért való kiállás miatt lehülyéznek és ahol a szépség kizárólag a külsőségekben nyilvánul meg és az értéket pénzben mérik. Ahol, ha nincs pénzed, annyit is érsz és ahol vesszőfutásban az idővel kell az elvárások által ránkerőltetett rohamtempóban kipipálni a listán a pontokat: karrier, család, gyerek, ház, autó… Közben meg nem azt az életet éljük, ami a miénk lenne. Úgy igazából.

Mostanra viszont kezdek rájönni, hogy az érzékenységem érték és ha igazán jót akarok magamnak, akkor meg kell vele barátkoznom. Olyan vagyok, amilyen. Se jobb, se rosszabb másoknál. És ha képes leszek az értékeimből kihozni a legtöbbet és nem azok ellen dolgozni, akkor ki fog simulni minden, ami ma még néha kuszának és nehéznek tűnik.

Van egy kérdés, amit egy tanfolyamon hallottam az egyik oktatómtól: Mit szeretnél csinálni, ha nem kötne a pénz, az elvárás, a külvilág nyomása? Mi az, amivel szíved szerint az életedet töltenéd?

És erre most hadd válaszoljak annak a kislánynak a mondatával, akit egy apák napi rendezvényről készített interjúban hallgattam néhány nappal ezelőtt: Jó-jó, de mostmár visszamehetek játszani?

Szóval értitek, nem kellene ezen annyit agyalni, csak azt tenni, amihez kedvünk van. Mert legtöbbször ez ennyire egyszerű és ha hagyjuk, akkor a dolgok szépen sorban összeállnak egy nagy egésszé. Ebben áll a szabadságunk.

 

kép: Unsplash

Reklámok

Gyengeségem? Erősségem!” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Jó volt olvasni, annál is inkább, mert egy kis tovább gondolásra késztetett a szabadsággal kapcsolatban. Szerintem a szabadságnak több aspektusa, formája van. Van a gyerekes, az “azt csinálok, amit akarok és minden más le van tojva”, vagy a felnőttes, ami a “felelősséget vállalok a tetteimért”. Sokszor különbséget teszek benső és külső szabadság között is, de azt most túl hosszú lenne itt kifejteni.
    Szóval az jutott eszembe, de inkább, csak mint egy felvetésként szúrnám ezt ide: nem lehetséges, hogy felnőttként azért félünk szabadok lenni, mert félünk a felelősségvállalástól?
    (Csak ennyit akartam. 🙂 )

    • Dehogynem. 🙂 Sokszor ez a félelem nem enged szabadnak lenni sokakat és sokszor hisszük azt tévesen, hogy az elmenekülés a felelősség elől valamiféle szabadságot jelent. Közben meg már olyan automatikussá válik, hogy mindig a másik irányba döntünk, ha a felelősség és a szabadság van a másik oldalon, hogy szóvá tenni is nehéz és nem értésbe és felháborodott ellenállásba ütközik az ember. Én mostanában kezdtem felismerni, hogy a magam részéről is van fejlődnivalóm a témában, nem véletlenül született most ez az írás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s