Változom, elmúlik

Milyen a változás, a te változásod? Olyan, mint amikor tekersz egyet a gondolataidon és mersz? Vagy inkább észrevétlen és csak akkor tudatosítod, amikor már megtörtént? Netalán néha így, néha úgy?

Ha nem változol a kör egyszercsak bezárul. Ebben biztos vagyok, ezért jó, ha már ezt az elején leszögezem. Ha nem változol, azon kapod magad, hogy ott maradtál valahol az út szélén a süket csendben üresen, hitehagyottan és kifosztottan. Hiába duruzsol, hiába szólongat sőt ordít a füledbe az idő, ami szoros összefonódásban jár a változással, ha ellenállsz neki, nem fogod meghallani azt, amit mindenkinek fontos lenne: saját magad.

Időnként elgondolkodom azon, hogy vajon miért jutott nekem az, hogy ilyesmin gondolkodjam akár “hangosan” ezen a blogon. Lehetett volna egyszerűbb, kevesebb fájdalommal, kevesebb magamba nézésre kényszerüléssel. Ott volt a lehetősége annak is, de legalábbis megnyugtat, ha ezt hiszem.

A változás zord, könyörtelen és feltartózhatatlan. Hiába kérleled, hogy várjon még egyetlen pillanatot, egy órát, vagy egy évet, nem te uralod, nem te hívod, vagy küldheted el kedved szerint. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy gondolod, nem a görcseiddel. Nem úszod meg, hogy szembe kelljen vele nézned. Talán én sem tudtam volna se így, se úgy. Könnyű a fájdalommal azonosítani, vagy úgy tekinteni rá, mintha a fájdalom elkerülhetetlen velejárója lenne, holott nem feltétlenül kell, hogy így legyen.

Én mégis azt mondom, hogy fájdalom van a változásban. Az enyhe kényelmetlenségérzéstől a teljes testedet átjáró, bénító tűszúrások ezrein át a mozdulni képtelenségig. Ezeket úgy hívom, hogy kérdés, felhívás, vagy felszólítás, de végső soron úgy, hogy változás.

Reménykedsz ezért, hogy nem jön egy darabig. Lelked mélyén még talán abban is, hogy soha nem látjátok viszont egymást. Nem vagy ezzel egyedül, mindenki fogcsikorgatva reménykedik. Hiába rossz a jelenlegi, akkor is, mert langyos, mert nem idegen annyira, amennyire kiszámíthatatlannak tűnik az ismeretlen, az új. Viszont tisztában kell lenned azzal is, hogy mindezt hiába teszed, mert ami van, az elmúlik.

Ez itt és most van. Egy szempillantás az egész. Nem volt korábban és nem is lesz a következő percben már talán. Az életed minden apró részlete, amit teszel napról napra, amit gondolsz a világról, ahogy érzel a körülötted lévőkkel kapcsolatban, az mind változhat és változni is fog. Elmúlik a félelem, véget ér a nyár, beesteledik, hogy újra feljöjjön a Nap, elköltözöl, elcsavarják a fejed, megbetegszel, elhagy, meghal, megszületik.

Ami mégis megmarad, az a szeretet és a szerelem. Ezek nem múlnak, rájuk mindig emlékszem.

Nem akarod, hogy fájjon, ugye? Kérget növesztesz, bekeményítesz, megmondasz, előre menekülsz, fekete leszel, vagy fehér… Mindegy melyik, de az nagyon. Tartod magad az álláspontodhoz foggal-körömmel, hajlíthatatlan leszel, megveted a lábad és nem tágítasz. Még tapsolni is fognak mindehhez. Joggal mondhatod, hogy “akkor is“. Látszólagos törhetetlenséged felvértez mégha rövid időre is. Egér utat ad, pedig …

… olyan gyönyörű a változás, ha figyelsz rá és beleengeded magad. Gyönyörű, mert fáj és mert feltartóztathatatlan. Tudom, hogy nehéznek tűnhet gyönyörűnek látni, mert kevésbé megterhelő első ránézésre ellenállni neki. De csak első ránézésre könnyebb dacolni vele, merthogy a változás van, létezik jön újra és újra. Mindezt a legkevésbé sem fenyegetően mondom. Most is benned van. Bekopog halkan minden nap. Megpróbál kicsalogatni a megszokottból, a kényelmesnek mondottból, olykor a hazug nyugalomból, mert ott valójában már semmi sem szolgál téged. Ettől persze nem lesz kevésbé értékes az eddigi. Egyszerűen ideje van az újnak, a másnak. Ez bizony fájdalmas is, de minimum kényelmetlen. Kimozgat és munkára, gondolkodásra, fejlődésre, erőfeszítésre, tervezésre ösztönöz, ugyanakkor tanít valamit rólad. Ha ellenállsz neki, akkor azzal tart tükröt, ha engeded, hogy magával ragadjon, akkor lehetőséget ad a fejlődésre. Értéket ad a rugalmasságnak, hajlékonnyá teszi a megmerevedettet, finomhangol, megpuhít. Kevésbé éled meg ezeket fontosnak odakinn, ugye? Többnyire nem díjazzák. Pedig ezek a valódi túlélés zálogai.

A változás nélkül nem lehetsz önmagad. Nélküle elveszel, elszürkülsz, eltűnsz. Általa viszont azt követed, aki csendesen, mint ahogy egy patak csörgedezik, a füledbe súgja, hogy merre kell menned.

Reklámok

Változom, elmúlik” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s