Hogyan kell érezni (magam)?

karl-magnuson-396437-unsplash.jpg

Hogyan kell érezni? Gondolkodtál már ezen? Hogy van az, hogy ha magamat vizsgálom, néha mindent érzek, zsigeri szinten, mélyen, mintha én lennék maga az érzés, máskor meg nem megy ugyanez, sőt a közelébe sem kerülök… Olyan helyzetekben sem, amikor akarom, amikor tálcán nyújtja az “éreznivalót” a szituáció, ami látszólag mindenkiből ki kellene, hogy váltson valamit. Én pedig csak állok és próbálok belefeszülni minden akaratommal, hogy érezzek, közben meg keresem, kutatom és két kézzel próbálok utána kapni alámerülve abba a bizonyos sötét bugyorba, de nincs ott semmi. A két szélsőség között aztán olyan is van, hogy amikor felvillan a “Na most érezz!” lámpa a fejemben, csak egy halvány foszlány, egy szinte láthatatlan suhanás, vagy egy majdnem kihagyott szívdobbanás jelzi, hogy már túl is vagyok az egészen… Vajon rendben van ez így?

Aztán ilyenkor eszembe jut (persze csak ritkán), hogy tulajdonképpen már a kérdésfelvetésnél el van hibázva minden. Milyen kérdés az, hogy hogyan KELL érezni? Hogy jövök én ahhoz, hogy magamnak szegezzek egy kérdésnek álcázott parancsot, hogy most így, meg úgy KELL éreznem magam? (Ebből meg aztán következik az is, hogy más helyzetekben másoktól hogyan várhatom el, hogy ebben meg abban a helyzetben, így meg úgy érezzenek…) De ez többnyire nem fut át az agyamon, úgy nagyjából 99%-ban nem. A mostani egy kivételes alkalom, hogy megkérdőjelezem a magamnak magam által szegezett kérdést, úgyhogy gyorsan le is írom, amit gondolok erről. Talán jól jöhet másnak is…

Hányszor látom nőim és férfijaim rajtatok a küszködő akarást, máskor meg a már automatikussá vált és sablonos késztetéteseket, amik arra vesznek rá, hogy besimuljatok és az adott helyzetnek megfelelően, az elvárt módon viselkedjetek! Mindeközben egy szemvillanás, egy szájrándulás, egy picit oda nem illő hangsúly, vagy egy keresztbe font kar olyan nagyon elárulja színjátékotokat… De eljátsszuk, nem igaz? Mert megköveteli tőlünk a párunk, a gyerekünk, a szüleink, a család, barátok, haverok, a főnök, a munkatársak, az ismerősök… nagyon hosszú a lista. Olyan, mintha árgus szemekkel figyelnék minden mozdulatunkat és arra várnának, hogy ha valami kiszivárog a maszk mögül, akkor arra lecsaphassanak. Meg kell felelni, meg kell harcolni azért, hogy utána jó legyen nekünk. Pedig -mégha van, amikor igen- legtöbbször nincs ez így. Ezek a saját démonaid, amik azért kísértenek, mert nem vagy önazonos. Hiányzik a harmónia, nincs meg az összhang az itt benn és az ott kinn között.

Amikor jön egy ilyen késztetés, ami fakadhat külső nyomásból, vagy belső konfliktusból, saját elvárásrendszereim és az érzések, vagy “nemérzések” ütközéséből, többnyire elkezdek vadul azon gondolkodni, hogy mi lehet a baj velem. Mert hát nyilván velem van a baj…

Ezekben a helyzetekben ilyesmit mond nekem az agyam:

  • Vigyázz, kész, tűz, most érezz!!!
  • Máskor meg, hogy a-aaa, ennek nem most jött el az ideje. Fogd vissza magad!
  • Mit művelsz? Nézd, mindenki más mennyire nyugodt!
  • Nézd ő hogy örül/milyen szomorú/dühös! Figyeld! Te jössz!
  • Látod a tekintetében, hogy arra vár, ugye? Hát mutasd meg neki, mit érzel!
  • Mindenki téged figyel! Ugye tudod, hogy kell viselkedned?
  • Ebben a helyzetben minden normális ember így reagál. Khm, te meg mit csinálsz?

És még sorolhatnék ilyen és ehhez hasonló mondatokat a magammal folytatott végtelen beszélgetésfolyamból. Biztosan te is tudsz hasonlókról beszámolni, ha megkapirgálod a saját gondolataidat.

Valami nincs ezzel jól, valami ebben az egészben nem kerek. Remélem mostanra már te is érzed. Nem lehet mindig az odakintre figyelni, megfelelni akarni, besimulni, szabályokat felállítani (legtöbbször túl és értelmetlenül szigorúakat) és gátakat szabni. Vagyis lehet, de következményekkel: kihagyott és néha fel sem ismert lehetőségekkel és mellettünk elsuhanó élettel.

Nem lehet mindig olyannak lenni, mint amilyenek mások. Ha elegondolsz, érteletlen is ez a mondat. Ha mindig olyan leszel, amit elvárnak, akkor elkopsz, eltűnsz, unalmas és érdektelen leszel legfőképpen saját magad számára. Pedig igazán (csak) saját magadnak kellene megfelelned. Nem lehet mindig a logikusat tenni, nem lehet mindig az ésszerűség szerint cselekedni, érezni meg pláne. Lehetsz más, mégha ez egyesek szemében őrültté, vagy éppen láthatatlanná tesz is. Szerintem ettől leszel bátor, értékes és különleges. Nem vagyunk egy előre meghatározott program szerint működő robotok.

A saját magam által a címben feltett kérdésre az alábbival tudok most felelni:

Hogyan kell érezni? Én azt hiszem, minél inkább gátlások nélkül és a gondolatainknak minél kevesebb beleszólást engedve. Legfőképpen pedig szabadon.

Aztán zárásként gondolj bele abba, hogy ha az érzésvilágodon kívülre tekintesz, mennyire jellemző rád, hogy a saját cselekedeteidet az előzőekhez hasonló módon (próbálod) irányítod?

kép forrása: Unsplash

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s