Képekbe szerelmesek

Van úgy, hogy lángol egy érzés bennünk, amit hajlamosak vagyunk szerelemnek hívni. Tombol, megőrjít, nem tudsz enni, aludni és lélegezni sem miatta, rajta kívül semmi nem lesz fontos, vagy érdekes, szóval kutyául szenvedsz tőle, mégsem tudod elengedni. Ismerős? Sokszor a hatalmas érzelmek mögött azonban nem a szerelem húzódik meg, hanem valami egészen más…

forrás: unsplash

Ismerem én is ezt a fajta lángolást, amikor láz álmok gyötörnek, képes vagyok napokig nem enni, aludni is csak épp hogy, mert várom őt. Várom, hogy hívjon, írjon, jöjjön, mert biztos vagyok benne, hogy Ő AZ, ő az igazi, akire mindig is vártam, akivel majd úgy megértjük egymást akár szavak nélkül is mint senkivel, akit nekem rendelt a sors, a végzet és én csak vele lehetek boldog és senki mással… Igen, ebben a tomboló valamiben több a fájdalom és saját magad bántása, mint az öröm és a kiteljesedés.

Mindezt nemcsak azért gondolom így, mert rendszerint felszállt a lila, vagy éppen vörös köd a szemünk elől -persze abban az esetben, amikor nem voltam egyedül ezzel a képzelgéssel, hanem a másik is rám vetített minden klisés képességet és tulajdonságot- és szépen lassan, vagy éppen hirtelen és tombolva eltűnt az érzés. Többször értetlenül álltam a romok fölött, hogy ha ő volt a tökéletes, minden, amit magamnak akartam és akarhatok, akkor hogyan lehetséges, hogy vége lett. Ma már egyébként úgy látom, vagy úgy szeretném látni, hogy a szerelemnek nem szabad annyira fájnia, hogy elfelejtsem magam benne. Ha pedig így volt, akkor az nem volt igazi szerelem.

Egy-egy ilyen végjáték után jött mindig a nem várt üresség, ami végtelenül kényelmetlen volt és fájt. Piszkosul fájt. Összetört magamat ostorozva, bűntudatba rántva, önutálatba is át-átcsapva azon gondolkodtam ilyenkor, hogy mi az, amit elrontottam, hol hibáztam ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a vég az én hibám, mert kevés vagyok és úgy általában nem vagyok szerethető… Egy olyan légüres térbe kerül ilyenkor az ember, amiben nem akar sokáig elidőzni. Ez az egész érzéscunami pedig ijesztő annyira, hogy rögtön keresni kezdünk valaki mást, akiben megtaláljuk azt, amit keresünk, hiszen valakiben ott kell lennie mindannak a jónak, ami elképzeltünk már jó előre magunknak…

De mi is ez a “valami”, amit úgy vágyunk meglelni?

A kérdés nyilvánvalóan összetettebb annál, minthogy ebben a rövid írásban meg tudnám teljeskörűen válaszolni, viszont egy nagyon fontos aspektusa a témának az a hajlamunk, hogy a másikra minden áron ki akarjuk vetíteni azt a képet, amit megálmodtunk magunkban. Elképzeljük már nagyon fiatalon, hogy a nagy Ő majd ilyen lesz, meg amolyan, de legfőképpen tökéletes: például jön értünk fehér lovon, a mindene vagyunk, más nő fel sem kelti az érdeklődését soha és imádja a gyerekeket, vagy megment abból a sanyarú életből, amit kénytelenek vagyunk tengetni addig, amíg nem érkezik, de hogy a másik oldalt is említsem, házias, ösztönösen meg tudja teremteni azt a fészket, amire szükségem van, egy személyben egy törékeny szent és – kizárólag nekem- készséges kurva is. De legyen érdekfeszítő és izgalmas életút mögötte, mindig tudja, mit akar, legyenek tervei és az sem árt, ha minderre pénze is. Legyen érzékeny, erős, figyelmes, romantikus, odaadó, ugyanakkor független, humoros, társaságkedvelő… hosszan lehetne folytatni a felsorolást.

Olyan, mintha nem egy húsvér embert keresnénk magunk mellé, hanem egy idealizált képet, amit kiaggathatunk a falunkra és mutogathatunk másoknak, hogy “nézzétek, micsoda vételt csináltam”… Azt gondolom, nem igazán a kirakatnak érdemes társat keresni.

Az én “képem” tudjátok mi volt? A szomorú szemű és fájdalmas múlttal bíró férfi, akinek csak én lehetek a gyógyír minden bajára és aki ugyanígy megment abból, amivel én magam nem bírkózom meg, aztán jön megoldásként egy sokatmondó összepillantás, amit csak mi ketten értünk és élünk meg és ezután vágás, naplemente, örök boldogság… Ugye milyen klisés hülyeség ez? Nincs olyan, hogy a másik helyetted mindent megold, sem olyan, hogy minden általad elképzelt pozitív tulajdonság ott összpontosul egyetlen emberben árnyoldalak nélkül, ezüst tálcán, piros masnival átkötve, hogy neked csak éppen a karod kelljen felemelned érte. Ha utóbbira is hajlandóak vagyunk egyáltalán.

Azt mondhatom, hogy ha ezt a ragaszkodásod megtanulod elengedni, könnyebb lesz az élet. Közel sem arról van szó viszont, hogy le kellene mondanod a mindent elsöprő érzelmekről, a kötődésről, annak az érzéséről, hogy számítasz, értékes vagy a másiknak, gondoskodnak rólad, gondoskodsz róla, figyeltek és támogatjátok egymást. Szó sincs ilyesmiről. Sőt ha ezek általában nincsenek meg, akkor érdemes elgondolkodnod, hogy azzal vagy-e, akivel érdemes lenne. Midenesetre egy tisztább és valósabb képet kell látnod arról, akivel hosszabb-rövidebb ideig összekötöd az életed, látnod kell az esendőségét, gyarlóságait, gyengeségét éppúgy, mint a hibáit és félelmeit. Valójában csak így tudtok közel kerülni és bízni egymásban annyira, hogy felfedjétek saját igazságaitokat a másik előtt, ami sosem lesz csak jó, vagy csak rossz. A kép mindig árnyaltabb ennél. És ekkor és csakis ekkor képesek lesztek megtapasztalni az igazi szerelmet… A munkát, ami ehhez szükséges, nem lehet megspórolni és egy kis légvárépítéssel helyettesíteni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s