Jöttem, hogy…

forrás: Unsplash

Jöttem, hogy felnőtt legyek. Jöttem, hogy ne felejtsem el a gyereket. Jöttem szeretni, szerelmesnek lenni. Jöttem játszani. Ölelni és csókolni. Együtt lenni. Segíteni. Olykor felemelni. Erősnek lenni, mert kell. Jöttem tanulni. Hozzátenni és építeni. Jöttem, hogy ne legyek kevesebb, mint aki akkor voltam, mikor megérkeztem. Jöttem, hogy lássatok. Jöttem, hogy létezzek. Könnyedén, szabadon. Jöttem, hogy lássak és megértsek. Változzak és őrizzek valamit az állandóságból is. Jöttem, hogy írjak.

Jöttem, hogy írjak… Hogy így mondjam ki és így legyek szabad. A szavaim legyenek többek nálam. Hogy lefessek, megmutassak, kiálljak értetek, magamért, érezzetek, gondolkodtassak általuk. Azért jöttem, hogy úgy használjam a hangom, ahogy csak én tudom. De nem elsősorban magamért, nem csak.

Jöttem azért is, hogy fájjon, tapasztaljam és elengedni tudjam. Jöttem, igen, a pofonokért és kudarcokért is. De nem szándékosan beleszaladva mindbe, mégha néha úgy is sikerül… Egyébként ha mostanában fáj, már nem úgy éles és ész nélkül erős, mint régen. Nem lep meg, mint először…

Jöttem félni is. Azt hiszem ez elkerülhetetlen. Apróságok miatt sokszor feleslegesen, nagy és fontos dolgoktól és néha láthatatlan ellenségektől. Az élettel együtt jár a félelem, csak nem szabad hagyni, hogy maga alá temessen. Éppen ezért jöttem bátornak lenni is minél többször.

Jöttem hibázni, rosszul csinálni, hogy utána javítani tudjak…

Volt, hogy szerettem volna megmenteni a lelket. A tisztát, hazugságtól menteset, naivat és igazit. Nevelgettem ezért kezdő és hozzá nem értő módon, ahogy éppen sikerült kisütnöm magamban, hogy csináljam. Felöltöztettem hát, ahogy télen a hideg ellen öltöztetjük fel magunkat. Kabátot adtam rá, sálat tekertem a nyaka köré és a sapkát mélyen a szemébe húztam, meg ne fázzon. Nehogy bántódás érje, vagy bármi baja essék!

Pedig… nem is volt tél. Egy idő után, ahogy erre rájöttem, átestem a ló túloldalára és hagytam, hadd szaladjon, ahogy jólesik neki. Pucéran, ha úgy tetszik, hülyeséget csinálva közben, bemutatva akár minden hibát, amit korábban már elkövetett. Fejbe kólintott a korábbi tévedésem súlya és bűntudatom volt amiatt, hogy hagytam elmenni mellette az életet, azzal, hogy ennyire óvtam mindentől. Úgy döntöttem ezért, hogy jobb neki nélkülem, ha teljesen magára hagyom, hogy kedve szerint tegyen, minden gondját maga oldja meg, de örömét se tudja megosztani ezáltal senkivel. Utóbbi persze nem volt szándékomban, ez csupán következménye lett a viselkedésemben bekövetkezett változásnak.

Nem érezte jól magát így sem. Nem érezte, hogy számíthat rám, vagy bárkire, nem érezte, hogy fontos, hogy kell, hogy szerethető. Hiba volt így elengednem a kezét, miközben mindketten szenvedtünk tőle, hogy elváltunk. Hiányoztunk egymásnak, hiányzott az élet, éreztük a halál és az idő súlyát. Megpróbáltam ezért egy harmadik úton elindulni és nem teljesen elengedve szabadságot adni neki.

Azóta pedig időről időre megfogalmazom magamnak, hogy miért jöttem, miért vagyok itt…

És te, miért jöttél?

Jöttem, hogy…” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s