Emlékszem az első mesére, amit írtam. Valahol az általános iskola első osztálya környékén lehetett, amikor büszkén az írástudásomra, amit éppen csakhogy megszereztem, fogtam papírt, ceruzát (színeseket, sokat) és elkezdtem mesét írni királyfiakról, királylányokról, sárkányokról, erdőről, farkasról, kastélyokról… aztán rajzoltam is mellé, kiszíneztem, a lapokat “könyvvé” fűztem és boldog voltam. Boldog, mert valamit létrehoztam, valamit, ami én voltam. (Valahol biztosan megvan még, anya eltette.)
Aztán eszembe jut a mese, amit az öcsémnek meséltem, mikor kicsi volt, (még ő is emlékszik rá), amolyan fiús történet volt, vicces, képtelen, tele szörnyetegekkel, meg trágárságokkal, ami egy kisfiú érdeklődését elkapja és a füle még épphogy elbírja.
Eszembe jutnak versek, rövid történetek, amiket az iskolában írtam házi feladatként, versenyekre, meg a rajzok is, amiket szintén, mint darabokat az idebentből sorra gyártottam. Szerintem én voltam szinte az egyetlen, aki örült, ha fogalmazást, esszét, stb. kellett írnia.
Vagy a hosszú sorba rendezhető naplók, gyötrelmei a szívnek, amiket így volt jó kiönteni és amik folyammá alakultak át az évek során, szünetekkel, de végig elkísértek. Csak azt tudom, hogy ha valami fontos dolog történt az életemben, azt valamilyen formában le akartam írni.
Valahol menet közben pedig jött a gondolat is, hogy nekem írnom kell. Nem tudom eldönteni, hogy a fenti pillanatok közül melyikben, de egyre még emlékszem, amikor viszont biztos voltam benne, hogy az utamat valamilyen formában kereszteznie kell a leírt szavaknak; amikor először olvastam a Száz év magányt. Belefacsarodott a szívem az akarásba és a könyv szépségébe, akartam tudni úgy írni. (Persze nem tudtam és nem is tudok.) Később Kundera Halhatatlanság-ának olvasása közben éreztem ugyanígy. Ezeket a regényeket nem is merem sokszor újraolvasni, félek, hogy megkopik a fényük, amit beléjük láttam az első találkozáskor.
És itt a Tisztakék blog, amit idestova 7 éve írok. Nem tagadhatom, hogy részemmé vált, még ha kezdeti célja talán mára megváltozott is. De benne van a lelkem. Annak, aki jól figyelve olvassa, nyitott könyvvé tesz engem; az íróját egy olyan aspektusból, amit a hétköznapokban szinte egyáltalán nem mutatok meg. Azt hiszem ugyanis, hogy egymással szemtől szembe nem beszélünk szívesen a lélek dolgairól. Legalábbis én túl sokszor találkoztam ezzel. Feszengünk tőle, eltartjuk magunktól, elbújunk előle és idegessé tesz minket. Ezért inkább kényelmesebb, biztonságosabb vizekre evezünk a társalgásban. De belátom van egy másik oldala is ennek az éremnek; hiszen a belső rezdüléseink, történéseink és viszonyulásunk annyira intim dolgok, hogy sokszor szükségünk van a magunkban töltött időre ahhoz, hogy érteni tudjuk őket, sőt élni velük. Nem mindent kell kimondani, mert van, aminek bennünk van jelentősége. (Most a blog ellen beszélek, nem igaz?)
Viszont itt kimondhatom. Azt, amit máshogy nem tudok, vagy nehezen. Azt, amit írva szebbnek és értékesebbnek látok. Azt, amit magam sem tudom, hogy ki akarok mondani, de végül “észrevétlenül” kinn lesz és meglepődök rajta magam is. Kimondhatom és leírhatom, ha szeretek, vagy ha fáj, a dühömet, a békémet, a félelmeimet, a vágyaimat is. Persze ezeket nem olyan formában, mint egy saját részre írott naplóban, nem is feltétlenül az életem aktuális élményeit dolgozom ki magamból az írással, sőt… Pedig, higgyétek el, úgy van, hogy ha történik valami nagy az életemben, akkor azt azonnal meg akarom írni, annak rögtön formát akarok adni.
De aztán olyan is előfordul, hogy visszaolvasva sokszor már nem az enyémek a leírt sorok. Idővel idegenek lesznek olykor és üresnek hatnak. Olyanokká válnak, mint amiket valahol út közben letettem és már nincs velük dolgom. A legtöbb posztommal elégedetlen vagyok és az írás sem megy mindig, bármennyire is akarom. Sokszor megreked a folyamat, kitalálok egy koncepciót és félbehagyom, mert nem elég jó, nem érzem magam felhatalmazottnak, hogy beszéljek egy adott témáról. Hiszen nem vagyok szakértő, csak hobbista, amatőr. Folyamatos tépelődés így a blogolás, meg is kérdezheted, hogy akkor meg mégis miért csinálom? Nincs eget verő olvasottságom, sem bevételem, se nem állt elő senki bomba ajánlattal, hogy itt meg ott írjak ezt, meg azt…
…mégis… írom.
Írom, mert szeretem. Írom, mert valami legbelül késztet rá és nem enged nem írni. Írok, mert sokszor ezáltal létezem. Írok, hogy emlékezzek.
Írok, hogy szeressek.
Köszönöm nektek, hogy olvastok!
tisztakék 