a magányom

Egyszer -6 évvel ezelőtt- így fogalmaztam meg a magányt: “…Ott és akkor nem volt különálló szigete a világnak, s a világ sem volt az a félelmetesen fenyegető óriás, ami korábban. A legnagyobb magányban megtalálta a békéjét. Lehet, hogy pillanatnyi, lehet, hogy ugyanannyi fájdalom van benne, mint öröm, de az érzés gyönyörű volt.

Szebb és jobb szavaim azt hiszem, most sincsenek. De mivel júliusonként valamiért a bőröm alá férkőzik és a tudatom határán kopogtat, legyek bármilyen élethelyzetben, vagy legyenek akármennyien körülöttem, írnom kell róla….

Mindig is a részem volt, ha őszinte akarok lenni; a magány. Egészen pici koromtól kezdve emlékszem részeire, egy-egy csillámló darabra belőle. Valahogy mindig kilógtam a sorból az elképzeléseim szerint; falusinak túl városi, kisvárosinak túl nagyvárosi, aztán nagyvárosinak túl falusi lettem például. Voltam nem elég külsőleg ahhoz, hogy beolvadjak, aztán meg túlságosan is beolvadtam máskor. Voltam nem elég okos, máskor meg túl… Nem voltam a hétköznapok által megkomponált képekbe illő. Legbelül nem. Legalábbis azokba nem, amik körbevettek. A felszínen persze illettem én, mint a puzzle darab, alig észrevehető csak illesztékeim hiánya. De azok vannak. A hiány van.

Mindez az odakintbe nem passzolásból fakadó magányosság érzése. Egyfajta csodabogárság érzet, bár ezzel a szóval szépítem. A helyzetre jobban illik, ha elképzelünk egy háromlábú széket, ami ugyan megáll a lábain, és bárki firtatná, nem tudná másnak hívni, csak széknek, mégis hiányérzete támadna a bizonyos negyedik láb iránt. Nem eléggé stabil instabilitás. A küszködve sorban létezés érzéséből fakadó kirekesztettség. Kiszorulás a peremre. Magány.

Ezzel többé-kevésbé már megbékéltem, tizenévvel ezelőtt jobban húsbavágó élmény volt. Talán ez összefügg a világ, mint fenyegető szörny megszelídülésével -pedig hajjaj más szempontból meg mostanság kezd kinyílni a szemem arra, hogy mennyire szörnyeteg is valójában-, a társakkal, akikkel együtt mentünk, vagy megyünk és a szeretettel, ami képes meggyógyítani ezt is.

De nemcsak ilyen a magányom. Nem bánt, csupán néhanapján hasítja fel a belsőm, mert tudom, hogy nincs átlagos, nincs sor, sem tömegszerű, sőt másolatai sem vagyunk egymásnak -ebben a tekintetben semmiképp-.

De van egy másik fajta magányosság is bennem, ami ha igazán a múltba nézek, ugyanúgy a részem, mint az előző. Ez nem fáj, nem félelmetes és nem keserít el. Ritkán élem meg, de akkor eszembe juttat valami lényegit belőlem, a világomból, amit a hétköznapokban elfelejtek bárhányszor is kerülök tudatába. Azt hiszem azt juttatja eszem,be, hogy az élet gyönyörű.

Ebben a magányosságban benne van minden, amit valaha tudtam és az is, amit fel sem tudok fogni. Benne vagyok én egyedül, de közben minden ember is azzal a magányosan lépdelt úttal, amit a Földön eddig bejártunk. Néha egyedül vagyok vele, néha társak között talál ránk. Mindenesetre benne van a veszteség elfogadása, a természet körforgásának csodálata, az örökös keresés helyetti bizonyosság, mert ha igazán odafordulunk a lelkünkhöz, akkor tulajdonképpen összemosódik a kint és a bent, a kérdések képesek válaszba fordulni és feltöredeznek azok a határok, amikhez görcsösen ragaszkodtunk korábban. Közben meg valódi határok jönnek létre, de hidakkal. Aztán csendesen megjelenik a derű és a hála, mert egyszerűen nem marad másnak hely.

Hála társakért, szeretetért, lehetőségekért. A napfényért és a sötétért. Az esőért. A hidegért. A szélért. A hóért. A zöld lombokért és a kék, fodrozódó víztükörért. Az újabb júliusi meleg napokért. Ilyen is a magányom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s