Matt

Elhívtam Juditot vasárnap délután az egyik kedvenc helyünkre, mert ki akartam szakadni az elmúlt hetek bűntudatából. A kávézó teraszán ülve általában órákat el tudunk tölteni azzal, hogy az érkező vendégeket figyeljük és megpróbáljuk kitalálni, melyiküknek milyen élete lehet. Máskor kártyázunk, vagy -ahogy most is- sakkozunk, bár utóbbihoz egyikünk sem ért igazán. Olyanok vagyunk ilyenkor, mint a cinkos gyerekek és legtöbbször ez segít elterelni a figyelmemet a problémákról is… Azt hiszem, Judit a legjobb barátom.

De hiába próbálkozom, ez alkalommal nem tudok odafigyelni a sakkjátszmára, mert egyfolytában a múlt hétre gondolok. Egy perce szaladt ki Judit a mosdóba és én máris ott vagyok gondolatban Emmával Budapesten. Pont egy hete találkoztunk…

Olyan tökéletesen alakultak a részletek. A munkám Budapestre szólított néhány napra, róla pedig tudtam, hogy pár hónappal ezelőtt odaköltözött. Másfél éve nem láttam, nem beszéltünk, amióta együtt vagyok Judittal. Ráírtam Facebookon, néhány nap alatt egy regény alapanyagnyi üzenetet váltottunk és addig csűrtem-csavartam a szót, míg nem elhívott egy találkára. Két, régi ismerős egy pohár bor mellett… nincs ebben semmi rossz. Egy hangulatos bisztrót választottunk végül az alkalomra a Hősök terére néző hotel mellett, ahol megszálltam.

Valamiért élénken emlékszem az egész napra. Csípős hideg volt a szeptemberi reggel, a nyár még az utolsókat rúgta nap közben. Nem tudom, miért, de valahogy minden az elmúlásra emlékeztetett, pedig még délutánonként tombolt a hőség. A találkánk előtti napokban nem aludtam jól, forgolódtam, ha lehunytam a szemem, pár perc után kipattant és a sötétségbe meredtem. Valószínűleg Judit is érzékelt vergődésemből valamit, mert nem a megszokott és nyugodt szuszogással feküdt mellettem az utazásom előtti éjszakán. Feszült csend vett körül minket. Biztosan azt hitte, hogy az előadásom miatt vagyok ideges, amit majd a konferencián adok elő. Mindenesetre valami kimondatlan került kettőnk közé azzal, hogy nem említettem neki az Emmával való találkozásomat. Mondjuk nem először hallgattam el dolgokat, de mindig, amikor már túlságosan erősen nyomasztott a bűntudat, igyekeztem lerombolni ezeket az általam felépített falakat és a közelembe engedni őt. Mert ez az, amit mindig érzek belőle, hogy közelebb akar jönni. Mindig itt kopogtat és a küszöbön állva várja, hogy beengedjem. Többnyire ez sikerül is, de mindig erőfeszítésbe kerül és néha nem tudom, mi többet akar belőlem. De szeretem, ezért nem adom fel, bármilyen fárasztó is néha mindez. Ugyanakkor kétségek is gyötörnek. Várom a mindent elsöprő bizonyosságot, a jelet, ami meggyőz arról, hogy jól tettem, amikor Juditot választottam és elengedtem Emmát. Eszembe jut ilyenkor a múlt…

Szóval egyszerűen csak tudnom kellett, hogy mit éreznék, ha újra látnám őt. Olyan könnyűnek képzeltem az érzést; Emmával lenni. Vajon milyen lehet ennyi idő után? Elmúlt az érzés, ami hozzá köt, vagy átalakult annyira, hogy barátságnak hívhassam? Ki kellett derítenem. Néhány pohár bor és egy kis beszélgetés eléggé ártatlannak tűnt ahhoz, hogy Juditnak ne kelljen beszámolnom róla. Csak feleslegesen bántanám meg ezzel. Ha mégis valahogy előkerülne; tulajdonképpen el is mondhatom neki -így gondolkodtam-, mert csak dumáltunk és nosztalgiáztunk egy kicsit. Ennyi történt! Ennyi történt…

Emlékszem, a Szépművészeti Múzeum előtt láttam meg Emmát, amint rám várt. Olyan picinek és törékenynek tűnt a bejárat hatalmas oszlopaival a háttérben és a rengeteg emberrel, akik fel-alá tódultak előtte az aranyló délutánon. Gyönyörű volt és feszült. Levágatta a haját, épp csak a füle mögé ért. Tetszett. De mivelhogy én nem kevésbé voltam ideges, mint ő, míg átértünk az út túloldalára, a bisztró kerthelyiségébe, a szokásos bemelegítő kérdésekkel zsonglőrködtünk; “hogy vagy?”, “hogy sikerült az előadás?”, “milyen Budapesten élni?” és hasonlók, amik valójában akkor egyikünk számára sem voltak fontosak. A felszínen érdektelen beszélgetés alatt zajlott egy másik is köztünk; mindketten örültünk, hogy látjuk a másikat.

Amikor leültünk a kovácsoltvas asztalhoz, elfogtam egy pillantását, ami után viszont minden magabiztosságom visszaszállt belém és tudtam, hogy még mindig otthon vagyok ebben a tekintetben. Ő még mindig az enyém. Innentől nem volt megállás, mindenről beszéltünk, még Juditról is. Elmondtam neki, hogy kétségeim vannak vele és a karrieremmel kapcsolatban is, de Emi csak annyit mondott, csak én tudhatom a saját válaszaimat. Dehogy tudom…! De aztán annyi minden szóba került még, például, hogy itt akarja hagyni Magyarországot, világot látni, hogy a hétköznapjaimtól, az életemtől fényév távolságra kerültem. Sokat nevettünk, legfőképpen magunkon, a múlton, a hibákon, amit elkövettünk… Nem akartam, hogy vége legyen ennek az estének. Úgy éreztem, mintha visszarepültünk volna az időben odáig, amikor együtt voltunk. Közben a délutánból este lett, a bár bezárt és mi észre sem vettük, hogy elrepült az idő…

A pincérnő tapintatosan figyelmeztetett, hogy ideje az utolsó kortyokat is felhörpintenünk és indulni. Judit közben kétszer is hívott. Nem vettem fel.

Kisétáltunk az utcára és a még mindig hömpölygő emberáradat eszembe juttatta a valóságot. Arcul csapott a felismerés, hogy búcsúzni kell. Valószínűleg ezt Emi is megérezte, mert néhány végtelennek tűnő percig némán sétáltunk egymás mellett. Aztán megálltunk egy útkereszteződésnél, ahol az útjaink elváltak. Emlékszem, felnéztem a lámpára, ami pirosan égett és tudtam, hogy ez a “megállj” nekem szól. Mostantól nincs több “mi lett volna, ha…”. Akaratlanul rápillantottam, majd végigsiklott a tekintetem rajta, a belém látó tekintete, szájának teltsége, meztelen válla… a gyomromban éreztem, ahogy vibrál a bőre és arra vár, hogy érte nyúljak. Judit. Nem bánthattam meg, főleg most, hogy terhes az első gyerekünkkel. Így egy suta mozdulattal odakaptam érte, átöleltem, ő hozzám simult és egy pillanatig eltűnt minden más és csak mi voltunk… Aztán a lámpa zöldre váltott, ő felnézett rám, a tekintete feszülten várt és kérdezett, “Kristóf…”- kezdte, “miért nem engeded, hogy szeresselek?”, aztán anélkül, hogy a választ megvárta volna, kivonta magát a karjaimból és egy szomorú félmosollyal búcsút intett. Továbbindult, át a zebrán. Nem nézett vissza.

Zavaromban elsiettem. Ennyi volt. Elfordultam és anélkül, hogy tudnám, merre tartok, róni kezdtem Budapest utcáit. Valamikor éjfél után keveredtem vissza a hotelbe. Jövendőbeli feleségemet csak másnap hívtam fel.

Judit visszahuppant a székére, szemben velem, lenézett a táblára, vizsgálta néhány pillanatig, majd a világ legtermészetesebb mosolyával felkiáltott: Matt!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s