A metró és a dohányzó szoba

A kék történetek olyan fikciós írások, amik rám ragadtak, érlelődtek és végül rövid történetekké álltak össze. Ahogy a most következő is.

Nem tudom másképp hívni magamban, csak Pistinek, mert rá hasonlít ez a kisfiú, aki a metrón kapaszkodik mellettem. Ártatlan, barna fiúcska, szeretetet kolduló tekintettel. Összemosódó óvodai és falusi emlékeim jutnak eszembe, miközben zötykölődünk és köztük matatva jön szembe Pisti. Képletesen persze. Óvodában egy csoportba, aztán általánosban egy osztályba jártunk a negyedik végéig, mert utána elköltöztünk az ország másik végébe. Alsó tagozat ott, első meg emitt. Eszembe se szokott jutni, de most valahogy felidéződött bennem a kényelmetlenség, amit vele kapcsolatban éreztem gyerekként.

Olyan volt Pisti, mint a Liza kutyánk, a medveölő németjuhász, amit sose tudtam szeretni. A kutya mindig nagyobb volt nálam, fölém tornyosult minden szeretetével, szürke bundájával és vagy 60 kg-jával, én meg ezért féltem tőle. Utáltam, amikor anyám engem küldött Lizának enni vinni. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sose bántott volna. De valamiért ha Pistire és Lizára gondolok, gyomorba vágó és zavarba ejtő érzésem támad, amit azt hiszem a bűntudathoz lehetne hasonlítani, mert szeretnem kellett volna őket és én mégsem tudtam. Baromság az egész.

Azóta egyébként sokszor éreztem így. Belecsöppentem egy helyzetbe, amibe bele kellett volna adnom magam teljesen, mert adott volt minden ehhez, de én nem tudtam. Egyszerűen nem ment. Aztán jött Patrik az életembe. Vele átcsapott minden az ellenkezőjébe.

 Az egyetemen ismertem meg, mindketten ugyanazt az értelmetlennek tűnő szakot, a szabad bölcsészetet választottuk a gimnáziumi évek után. A mi évfolyamunkkal indult ez a szak az egyetemen, mindösszesen tizenheten voltunk első évesek. Ennek megfelelően káosz uralkodott körülöttünk, minden kiforratlan volt. Mivel kevesen voltunk, elég hamar megismert mindenki mindenkit és kialakultak kis baráti körök. Én pedig Patrik mellett Évával, Krisztivel, Somával és Olivérrel kerültem közelebbi kapcsolatba. Együtt buliztunk kedden, szerdán és pénteken, meg néha csütörtökön is, együtt jártunk órákra, forogtak a jegyzetek közöttünk, szidtuk a rendszert körülöttünk. Ahogy az lenni szokott, gondolom.

Patrik az a típus volt, aki minden csajnak szemet szúrt. Nem lehetett csak úgy elmenni mellette, meg nem nyálat csorgatni utána. Magas volt, titkozatos a tekintete, széles a válla, kosárlabdázott és úgy tudott a filmekről beszélni, hogy nyomban dobta volna legszívesebben a bugyiját utána minden nőstény a környéken. Dobták is. Nem túlzok.

Nem volt ez másképp velem sem basszameg. Persze nem álltattam magam, szemmel láthatóan nem voltam az esete. Előszeretettel fordult a pici, törékeny és védenivaló lányok felé. Ha tudta volna, hogy én pont ilyen vagyok!

Később meg is tudta.

Mindenesetre tisztában volt vonzerejével és rendre kovácsolt is magának előnyt ebből. Nem sokszor láttam ugyanazzal a lánnyal, valószínűleg sokan megfordulhattak az ágyában. Egyedül lakott egy albérletben, amit a szülei fizettek. Egy kicsit magányosnak képzeltem az életét.

Az órák után sokszor beültünk a többiekkel egy sörre, vagy másra az egyetemi épületből nyíló kocsmába, néha meg kollektívan megnéztük Patrikot játszani. Az egyetemi kosárlabda csapat hamar felfedezte magának és vice versa. De ebben a kis hatos fogatban, amiben jó volt létezni, sokáig nem volt közünk egymáshoz igazán. Ő az asztal egyik végén, én a másikon. Nem kereste közvetlenül a társaságomat, én sem az övét, de közben piszkálta az egómat, hogy semmi jelét nem adja vonzalomnak, vagy érdeklődésnek. Egyre jobban dühített és egyre jobban vonzott. Pisti, vagy Liza nem jutott az eszembe ekkoriban, de pontosan az ellenkező hatást váltotta ki belőlem Patrik, mint amit ők anno. Érdektelensége felpiszkált valamiféle tüzet és elkezdtem szerepet játszani neki. Többször olyan történetet adtam elő, amiben a valóságnál jobban esetlennek tüntettem fel magam. Egyszer azt mondtam, hogy azért buktatott meg a tanárnő filmes esztétikából, mert konkurenciának tekintett a mini szoknyám miatt. Lássuk be, ez nettó baromság volt. Máskor meg megkértem a fiúkat, hogy segítsenek a bevásárlásban, ruhásszekrény ajtó javításban a kollégiumban és hasonlók. Egyszer sírva-szipogva hívtam fel Patrikot a vonatból, amikor a hétvégén összevesztem anyámmal, hogy kiöntsem a lelkem neki. Sajnálatot akartam kicsikarni belőle, törékenynek akartam látszani, akit védelmezhet. A figyelmét akartam megszerezni, amihez egyre hatékonyabb eszközöket vetettem be.

Edit, a mostani pszichológusom legalábbis erre vezetett rá, magamtól ez az egész fel sem merült bennem. Egy ideje amúgy sem bukkan fel sok értelmes gondolatom, vagy megfogható érzésem, csak üresség van, a napok túlélése és időközönként rám törő undor, ha a testemre gondolok. Bár időnként fel tud bosszantani egy ilyen kisfiú, mint ez a mostani a metrón.

Editnek ma meséltem el, hogy húsz éves voltam, amikor az a dolog történt. Éppen a második egyetemi évünket nyúztuk. A koliban –ahol Évával laktam egy szobában-, minden évben szerveztek farsang idején jelmezes bulit, amire ebben az évben is áthívtuk az egész bandát, köztük Patrikot. Emlékszem, a jelmezbe öltözésem annyiból állt, hogy Éva megmarkolta a fekete szemceruzámat és mindenfélét az arcomra pingált, miután legurítottunk pár vodka-narancsot. Olyanok kerültek a fejemre, mint macskabajusz, pók a hálójával, illetve egy darab hímvessző. Utóbbiról sokáig nem tudtam, tükörbe elfelejtettem nézni két kör vodka között. Meg különben is csak azzal voltam elfoglalva, hogy Patrik észrevegyen végre. Azt hiszem a buli előtti napokban mehettek szét az akkori barátnőjével, tett néhány homályos utalást arra, hogy nincs minden rendben köztük. Ekkorra engem már csak az zavart, hogy feltűnően józan maradt a részegedést magas fokon űző egyetemisták között. De ezt aztán elengedtem, ugyanis elég hamar és elég rendesen eláztam, mikorra egymás mellé keveredtünk a kolesz szobámban. A többiek ki és be rohangáltak, a folyosón hatalmas volt a dübörgés és a ricsaj, de számomra minden eltompult, mert ő mellettem volt. Különlegesnek éreztem magam a pöcs rajzzal az arcomon és a vodkával a leheletemben. Felteszem, annyira nem lehettem bájos addigra, de a lelkemben királylány voltam. Akadozó beszélgetésünk az exére terelődött, akiről durván beszélt, lekurvázta, én meg csak pislogtam és helyeseltem. Már éjjel kettő óra lehetett. Súgott valamit a fülembe, de nem értettem jól, olyasmi szavakat vettem csak ki a mondandójából, hogy disznó és ágy, úgyhogy szándékait még a fejemben tomboló homályban is tisztán értettem.

Visszagondolva, olyan egyértelműen bejósolható volt a helyzet és minden, ami ezután következett. A még korántsem felnőtt énem kiparancsolt a szobából és egyszerűen felpattantam, otthagytam, mert azt éreztem, hogy menekülnöm kell a helyzetből. Egyszeriben túl tolakodónak tűnt és még a vonzódásom ellenére is félni kezdtem tőle. Olyan visszautasíthatatlan lett és erőszakos. Ez volt az első alkalom, hogy ténylegesen a gyengébbik nemnek éreztem magam és ez nem tetszett. A keze táncot járt a combjaimon és a nyelvét váratlanul a torkomig dugta és ebben az sem zavarta, hogy az emberek, akik körülöttünk vannak, ebből a helyzetből meglehetősen sokat láthatnak. Elveszett minden finomság, a korábban felépített álomvilág, amit magamban növesztettem vele kapcsolatban és egyszerűen csak közönségesnek éreztem magam és a helyzetet.

Úgyhogy fogtam magam és otthagytam. Szédültem, hányingerem volt, tudtam, hogy nem sok választ el attól, hogy odahányjak elé, meg mindenki más elé. Azt hiszem a folyosón szaladva egy darabig még éreztem a tekintetét a hátamon, de a hányinger erősebb volt minden más érzékelésnél.

Szaladni kezdtem a folyosón, aztán le a lépcsőházban, ki az udvarra friss levegőért, de valamiért a folyosó végén található dohányzó szobáig jutottam csak két emelettel lejjebb. Itt aztán meglehetősen fojtogató volt a levegő, az ajtót ezért kitártam, ahogy az ablakokat is és bedőltem az egyik székbe, hogy fújhassak egyet. A szoba sárgult falait és függönyeit figyeltem, egy kis asztal állt középen tele műanyag poharakkal és üvegekkel, körben pedig a székek szanaszét hagyva várták, hogy odatelepedjen valaki rájuk. Talán el is aludtam néhány percre, mire mindezt végigpásztáztam a tekintetemmel, mert mikor legközelebb eszméltem, Patrikot láttam, amint fölém hajol és vetkőztetni kezd. A tekintete teljesen más volt, mint korábban. Kérlelhetetlenséget, hidegséget és undort láttam a szemében. Azonnal hideg veríték ütközött ki rajtam, kiabálni kezdtem és fel akartam ugrani a székről. Sosem féltem még így korábban. Ő durván befogta a számat, lenyomott félig fekvő helyzetbe. És ez volt az a pillanat, amikor kijózanodtam. Az ajtóra lestem, ami már be volt csukva, ahogy az ablakok is, a két emelettel feljebb szóló buli zajai sem voltak sehol. Olyan távolinak tűnt minden, az emberek, a külvilág és én rettegtem attól az embertől, akit korábban meg akartam szerezni magamnak.

A harisnyámat felszakította, a miniszoknyámat feltolta a derekamra, kis, piros, csipkés bugyimat egy mozdulattal letépte rólam, hogy hozzám férjen, miközben a keze végig a számon maradt. Hiába kapálóztam, nem tudtam kikerülni a kosárlabdán edzett karok szorításából. Mennyire menőnek tartottam korábban, hogy sportol és mennyire vágytam arra, hogy elmondhassam, a barátnője vagyok. Most pedig… minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a kezei közül. Mert ez az ember nem Patrik volt. Nem az a Patrik, akit ismertem. Eltorzult arca megfeszült és ott, a dohányzó szobában megerőszakolt. És én ez ellen nem tehettem semmit.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s