Képekbe szerelmesek

Van úgy, hogy lángol egy érzés bennünk, amit hajlamosak vagyunk szerelemnek hívni. Tombol, megőrjít, nem tudsz enni, aludni és lélegezni sem miatta, rajta kívül semmi nem lesz fontos, vagy érdekes, szóval kutyául szenvedsz tőle, mégsem tudod elengedni. Ismerős? Sokszor a hatalmas érzelmek mögött azonban nem a szerelem húzódik meg, hanem valami egészen más…

forrás: unsplash

Ismerem én is ezt a fajta lángolást, amikor láz álmok gyötörnek, képes vagyok napokig nem enni, aludni is csak épp hogy, mert várom őt. Várom, hogy hívjon, írjon, jöjjön, mert biztos vagyok benne, hogy Ő AZ, ő az igazi, akire mindig is vártam, akivel majd úgy megértjük egymást akár szavak nélkül is mint senkivel, akit nekem rendelt a sors, a végzet és én csak vele lehetek boldog és senki mással… Igen, ebben a tomboló valamiben több a fájdalom és saját magad bántása, mint az öröm és a kiteljesedés.

Bővebben…
Reklámok

Engedd el!

Most egy kicsit az kell, hogy elengedd az egészet, vagy legalábbis egy részét. Időközönként mindenkinek szüksége van erre. Most az kell, hogy könnyű legyen a nehéz helyett. Amikor erre ablak nyílik az életedben, azt szélesre kell tárni, kihajolni, mély lélegzetet venni, körbenézni, hogy mi van odakinn (vagy még azt sem) és elindulni hátrahagyva, ami bent van és amire már nincs szükséged. Nem sokszor adódik ilyen együttállás az életedben, amikor a körülmények is megengedik és te magad is kész vagy átértékelni és átszínezni az életedet. Ezért én azt mondom, ha megérzed, hogy eljött az ideje, akkor csak hagyd magad és engedd el…

Bővebben…

tükröződések

A szemed volt. Táguló pupilláid biztattak fel az életre. Mostmár tudom. Hogy merjek élni nyugodtan, csendben, békében. Hogy sose legyek kevesebb, merjek, legyek bátor és erős. Több vagyok- mindig ezt mondod. De nem mindig gondoltam és éreztem ezt így. Maradéktalanul legalábbis nem. Sem azt, hogy te így látsz, sem én nem láttam így magamat. Azt gondoltam, hogy egyes más alkalmakkor rám se néztél és arcodban nem tükröződhettem, karodban nem ölelhettem meg magam. Egyikőtökében sem. És innentől valamiért ez mindig nehezen ment. Merni önmagam ölelni, ha kell és ha más nem ölel. Főleg akkor. A boldogságot meg kell engednünk magunknak.

Bővebben…

Édes, ártatlan, fényév távolságunk

Legyen kinn. Mielőtt túl nagy lesz. Mielőtt olyasfajta jelentősége lesz, amivel nem akarok birokra kelni. Jelentése persze most is van, de talán nem úgy, ahogy azt az érzések sugallják. Ó, azok az érzések! Megpörgetnek és váratlanok. Édesek és lehelet finom, ugyanakkor jól letapogatható burkot vonnak köréd. Fényév távolságból finom sugárral megvilágítanak. Ideértek. Más megvilágítást adnak egy tekintetnek, egy gesztusnak, egy mosolynak, érintésnek, vagy mondatnak. Közösséggé formálnak embereket, kapcsolatot teremtenek. Kiültetnek a felhő szélére és vidám láblógatásra ösztönöznek, pont amikor már azt hitted, hogy a felhők fölé te aztán már soha… (Álljon itt egy zárójel arról, hogy a lelked mélyén azért a remény mindig élt.) És ha már ott ülsz a felhő szélén, a fényévek pedig csiklandozzák a talpad, te mosolyogsz. Belül. Aztán ez a belső mosoly állandósulni látszik és kinn is mosolyogni kezdesz. Görbül felfelé a szád, nyílnak az ajkak, elővillan a fogsor. Könnyű vagy. Mindegy már, hogy ki látja, úgyis észreveszik. Múlik a félelemérzet, múlik az óvatósság, olvad a fagy… Mert olyan édes és ártatlan ugyanakkor kölcsönös. Tisztán érthető. Ülj ide mellém.

Bővebben…