Édes, ártatlan, fényév távolságunk

Legyen kinn. Mielőtt túl nagy lesz. Mielőtt jelentősége lesz. Jelentése persze most is van, de talán nem úgy, ahogy azt az érzések sugallják. Ó, azok az érzések! Megpörgetnek és váratlanok. Fényév távolságból finom sugárral megvilágítanak. Ideértek. Más megvilágítást adnak egy tekintetnek, egy gesztusnak, egy mosolynak, érintésnek, vagy mondatnak. Kiültetnek a felhő szélére és vidám láblógatásra ösztönöznek, pont amikor már azt hitted, hogy a felhők fölé te aztán már soha… (Álljon itt egy zárójel arról, hogy a lelked mélyén azért a remény mindig élt.) És ha már ott ülsz a felhő szélén, a fényévek pedig csiklandozzák a talpad, te mosolyogsz. Belül. Aztán ez a belső mosoly állandósulni látszik és kinn is mosolyogni kezdesz. Görbül felfelé a szád, nyílnak az ajkak, elővillan a fogsor. Könnyű vagy. Mindegy már, hogy ki látja, úgyis észreveszik. Múlik a félelemérzet, múlik az óvatósság, olvad a fagy… Mert olyan édes és ártatlan ugyanakkor kölcsönös. Tisztán érthető. Ülj ide mellém.

Bővebben…
Reklámok

Gyengeségem? Erősségem!

verne-ho-26453-unsplash

Éppen rotyog a húsleves és miközben figyelem, ahogy gyöngyözik a felszíne, arra gondolok, hogy a jelenlegi életem is egy ilyen félig kész, fortyogó nedűhöz hasonlítható állapotában van. Benne főnek a nagy kérdések: mit kezdjek az életemmel, merre tovább, de a gondolatban megfogalmazott, szavakkal kimondott álmokon, terveken kívül és a megtett lépéseken túl, a lelkem és mostmár a testem jelzései is itt kavarognak. Figyelem őket, ahogy a végére egy finoman aranyló valamivé állnak össze. Bővebben…