Amit eddig tudok a szerelemről

kép forrása: Unsplash
Bővebben…
Reklámok

tükröződések

A szemed volt. Táguló pupilláid biztattak fel az életre. Mostmár tudom. Hogy merjek élni nyugodtan, csendben, békében. Hogy sose legyek kevesebb, merjek, legyek bátor és erős. Több vagyok- mindig ezt mondod. De nem mindig gondoltam és éreztem ezt így. Maradéktalanul legalábbis nem. Sem azt, hogy te így látsz, sem én nem láttam így magamat. Azt gondoltam, hogy egyes más alkalmakkor rám se néztél és arcodban nem tükröződhettem, karodban nem ölelhettem meg magam. Egyikőtökében sem. És innentől valamiért ez mindig nehezen ment. Merni önmagam ölelni, ha kell és ha más nem ölel. Főleg akkor. A boldogságot meg kell engednünk magunknak.

Bővebben…

Édes, ártatlan, fényév távolságunk

Legyen kinn. Mielőtt túl nagy lesz. Mielőtt olyasfajta jelentősége lesz, amivel nem akarok birokra kelni. Jelentése persze most is van, de talán nem úgy, ahogy azt az érzések sugallják. Ó, azok az érzések! Megpörgetnek és váratlanok. Édesek és lehelet finom, ugyanakkor jól letapogatható burkot vonnak köréd. Fényév távolságból finom sugárral megvilágítanak. Ideértek. Más megvilágítást adnak egy tekintetnek, egy gesztusnak, egy mosolynak, érintésnek, vagy mondatnak. Közösséggé formálnak embereket, kapcsolatot teremtenek. Kiültetnek a felhő szélére és vidám láblógatásra ösztönöznek, pont amikor már azt hitted, hogy a felhők fölé te aztán már soha… (Álljon itt egy zárójel arról, hogy a lelked mélyén azért a remény mindig élt.) És ha már ott ülsz a felhő szélén, a fényévek pedig csiklandozzák a talpad, te mosolyogsz. Belül. Aztán ez a belső mosoly állandósulni látszik és kinn is mosolyogni kezdesz. Görbül felfelé a szád, nyílnak az ajkak, elővillan a fogsor. Könnyű vagy. Mindegy már, hogy ki látja, úgyis észreveszik. Múlik a félelemérzet, múlik az óvatósság, olvad a fagy… Mert olyan édes és ártatlan ugyanakkor kölcsönös. Tisztán érthető. Ülj ide mellém.

Bővebben…