meztelenre vetkőztet

meztelen Újra és újra felszínre tör a bennrekedt érzés. De csak ilyenkor. Ha nincs nyár, elbújik csendesen vágyakozva a készülődő forróság simogató érintése után. Aztán egyszer csak sajogni kezd az elmúlás és csiklandozni a pucérság. Bizsereg a bőr, dolgozik az izom, száguld az agy a Nap felé. Éber álom. Meztelenre vetkőztet a nyár. Pillanatok, amikor életre kel az emberiség végtelen magánya. Mi több, bennem kel életre az érzés: egyedül vagyunk. Többen vagyunk egyedül: mi, mindannyian. És a legfurcsább, hogy tapintani lehet a kettősséget, hiszen ha megfordulok, azt látom, hogy senki sincs egyedül. Közben gyönyörködöm abban, hogy ezt a legtöbben nem tudják, nem érzik. És ilyenkor irigykedem is.

Ezekben a pillanatokban minden porcikám és érzékem megélénkül és jobban él, mint bármikor. Érzek. Ugyanakkor megrémülök a felismerés súlyától. Bővebben…

a bohócról, aki szégyelli magát

Kép

 

“A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet.” /Feldmár András/

Néhány napja eltöltöttem egy kis időt egy párral, akik évek óta nagyon jó barátaim. Ismernek, ismerem őket, közös nyelvet beszélünk, kialakultak a közös szokások, viccek, megtörtént a kapcsolatunkban a szerepek felosztása. Vagyis tudjuk, mi, merre, hány méter.

Bővebben…

amikor hiányzol

Kép

Néha átjár. Néha-nem tudom, miért-, de újra emlékezni kezdek. Függetlenül az akaratomtól. Néha nem is emlékszem igazán Rád, a vonásaidra, a tekintetedre, vagy a hangodra. A részletek az évek távlatából kezdenek homokszemekként kiperegni az ujjaim közül annak ellenére, hogy sokáig erősen szorítottam a markomban őket. Mégis megtalálták az apró réseket, amelyeken keresztül elfolyhattak…

Az idő volt.

Mióta elváltak az útjaink, nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe. Egy apróság, vagy egy súlyosabb gondolat befészkeli magát a fejembe és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megosszam veled.

Időnként most is átjár a hiányod. Úgy érzem magam ilyenkor, mint egy elhagyatott és üres ház, aminek nincsenek ablakai és átsüvít rajta a szél.

Ilyenkor elvész az ihlet. Megpróbálok mélyre ásni az emlékek között, hogy merítsek belőlük, de már annyiszor gondoltam rájuk, idéztem fel az apró részleteket, hogy elkoptak és egyre halványabban jelennek meg minden alkalommal előttem.

Már-már eltűnőben vannak. Az érzés, amit melletted éreztem viszont nem halványul. Emlékszem, milyen érzés volt, mennyire meghitt és különleges. Bővebben…

bizonytalanok

20-as éveink. Menthetetlenül felnövünk. Valamilyen pályára állunk, vagy pályára állítanak. Szárnyat bontunk. Függetlenedünk. Álmodunk. Tervezünk. Megváltjuk a világot. Elbukunk. Újratervezünk. Önmegvalósítunk. Bízunk. Hiszünk. Szabadok vagyunk.

Nem mindannyian érezzük, de ezzel a szabadsággal felelősséget is vállalunk. A szabadsággal pedig nem mindenki tud élni és felelősséget vállalni saját maga iránt. Az a legnehezebb. Néhányan pedig nem tudnak megbírkózni ezzel a rájuk szakadt szabadsággal és a vele járó felelősséggel.

Elbizonytalanodnak. Nem csoda, hiszen egy olyan világban élünk, ahol nem támaszkodhatunk biztos alapokra. A világ folyamatosan változik és nekünk szinte percről percre alkalmazkodnunk kell hozzá. Folyamatos megújulásra kényszerít minket és arra, hogy átértékeljük az addig biztosnak hitt alaptéziseket is.

Szüleink többnyire arra tanítottak, hogy függetlenek legyünk, ambíciózusak, magabiztosak és igyekeztek biztosítani a vitorlabontásunkhoz minden szükséges alapot.

Mi pedig karrierről kezdtünk álmodni, biztos megélhetésről, jólétről, ugyanakkor szüleink robotoló életmódja elrettentett bennünket. Most pedig mindent akarunk és azonnal. Üzletemberek és maximalisták lettünk. Üzleteket kötünk még a személyes kapcsolatainkban is: pontosan tudjuk, hogy kitől, mit várhatunk és hogy, melyik kapcsolatba érdemes energiát fektetni, hogy később profitálhassunk belőle. Onnan pedig, ahol nem jönnek be a számításaink, villámsebességgel továbbállunk. Párkapcsolatainkra is sokszor igaz ez. Az első elbizonytalanodásunknál inkább kiszállunk a kapcsolatból és az “új mindig jobb” elvét követve megyünk tovább. Hátra sem nézünk. Elszomorító. Bár ez már egy másik bejegyzés témája lehetne.

Meg akarunk felelni szüleink álmainak és elvárásainak és közben a külvilág által diktált tempót is követnünk kell. Nem könnyű, sőt…

Folyamatosan visszaigazolást keresünk életmódunkhoz, amit a  korosztályunk alkotta közösségben találunk meg. Barátaink lesznek azok, akik véleményére adunk akár szüleinkkel, családunkkal szemben is, akiktől elfogadjuk a -néha fájó- igazságot is.

Ebben a maximalizmus vezérelte életben pedig elfelejtünk boldogok lenni és elfelejtjük, hogy mi is az igazán fontos az életben. Elfelejtünk saját belső hangunkra figyelni.

Aztán jön a Karácsony és előkerülnek a régen látott rokonok, akikkel a találkozás ötödik percében képesek vagyunk arról beszélni, hogy semmire sincs elég pénz, hogy az élet mennyire kilátástalan és nehéz és, hogy a mai fiatal felnőtteknek bizony nagy felelősség nyomja a vállát, mert ők fogják eltartani a lassan nyugdíjas korba kerülő szüleiket és ebben a világban fognak gyermeket vállalni is. És ez is lehetne egy másik bejegyzés témája, hogy az ilyen rokonlátogatások, miért torkollnak az első percek után ilyen borúlátó, panasszal tűzdelt beszélgetésekbe…

A külső nyomás tehát létezik, a szabadság azonban, amit születésünkkor kaptunk, felelősség is egyben. Ingoványos környezetben bármelyik lépésünk eredménye lehet az is, hogy elsüllyedünk és az is, hogy megtaláljuk a mocsárból a kivezető utat. Vannak néhányan, akik a bizonytalanság súlya alatt bizonytalan felnőttekké válnak és nem képesek megbírkózni a kihívással, amit kaptak. Elindulnak egy irányba, karriert építenek, pénzt keresnek, státuszszimbólumokkal veszik körbe magukat és kétségbeesetten gyűjtik az elismeréseket. Sokáig működik ez az életforma. Sokáig úgy érzik, hogy mindig mindent képesek megszerezni, amire vágyhatnak, képesek a legjobbak lenni és életük a lehető legjobb irányba, a tökéletesség felé halad.

Ilyenkor azonban a bizonytalanság és az önmagukkal való szembenézés elől menekülnek és elfelejtik előtérbe helyezni saját vágyaikat, saját magukat…A gyerekkori álmok egyszercsak elvesznek. A nehezen megteremtett motiváció egyszercsak eltűnik, mintha sosem lett volna. És ilyenkor tanácstalanul, fáradtan és félelmekkel telve és mégis kifosztva megállnak. Nem tudják, hogyan tovább, bár kapizsgálják már, hogy a szabadsággal járó felelősséggel elsősorban saját maguknak tartoznak.

Akik azonban eljutnak erre a pontra, még mindig a legtöbb esetben rosszul döntenek. A gyerekkoruk óta beléjük vert félelmeket nem képesek legyőzni és elég bátornak lenni ahhoz, hogy a saját útjukon induljanak el. Helyette folytatják a már “bejáratott” életüket és tovább pörgetik a mókuskereket. Közben persze hitegetik magukat, hogy majd, ha már ezt, vagy azt megszerezték, elérték, megállnak és foglalkoznak a számukra igazán fontos dolgokkal. Egyre többször elhangzik a “majd” és a “ha” szó… A legtöbb esetben azonban sosem jutnak el a változtatáshoz. Az élet pedig gyorsan elsuhan…

Nem könnyíti meg a világ a dolgunkat, de az előttünk vagy az utánunk lévő generációknak sem volt és nem lesz könnyebb a dolga. Mindenkinek végig kell játszania a saját játszmáját.

A szabadság lehetőségét ajándékba kaptuk, de, hogy elérhessük, küzdenünk kell. Megtapasztalása pedig csak a legbátrabbak kiváltsága.

Lecke a szeretetről

83fbf5aed3c7e7ebbb3896943359d46c

Negyed évszázad kellett hozzá, hogy felfogjam, szeretet nélkül nincs élet.

Az alapvető hozzáállásom az,hogy amikor közel kerülök valakihez, megkondulnak a fejemben a vészharangok és menekülőre fogom. Hárítani kezdek. Aztán csak hárítok és hárítok és hárítok.

A másik fél pedig egyszer csak megunja ezt. Nem meglepő. És amikor így egyedül, elárvulva maradok valahol úton-útfélen, kiszolgáltatottnak érzem magam és áldozatnak is, mert elhagytak és mert nem szerettek. Legalábbis sokáig így voltam ezzel.

Sokáig nem ment a fejembe, hogy miért maradok sokszor egyedül, és hogy lehet az, hogy egyszer csak elhagynak olyanok, akiket megkedveltem. Egészen idáig nem értettem, miért viselkedek így.

Nemrégen azonban új felfedezést tettem saját magammal kapcsolatban. Rájöttem ugyanis, hogy eddigi életem során mindig menekültem és bizalmatlan voltam. Mindig, mindenkivel. És közben megfelelni akartam mindennél jobban, amiért szerepek mögé bújtam, hogy szimpátiát, elismerést és szeretetet kapjak. Nem tanítottak meg rá, hogy az igazán értékes kapcsolatokat máshogy kell megszerezni és csak akkor kaphatod meg őket, ha önmagadat adod. Nem volt előttem hiteles minta… és úgy gondoltam, ha önmagamat megmutatom, nem kedvelhetnek meg. Nem hittem magam elég értékesnek, nem szerettem saját magamat.

friends-fingers

Néhány barátomat, szerettemet azért nem tudtam ezzel a tökélyre fejlesztett, masszív lemorzsolós módszeremmel eléggé elijeszteni ahhoz, hogy továbbálljanak.

Egyikük azt mondta nemrégiben, hogy sosem szabad lebecsülni a barátság erejét és fontosságát. Sokszor halljuk ezt, nem újdonság, mégis valahogy felfigyeltem erre a mondatra és az utóbbi néhány hétben visszhangzik a fejemben.

Olyan felszínesek vagyunk, mi emberek. Olyan nagyon nem akarjuk észrevenni az igazán fontos dolgokat és olyan gyakran elmegyünk egymás mellett, hogy belefacsarodik a szív.

Az én szívem szó szerint belefacsarodott… Kénytelen voltam megállni, amit már egy ideje nem tettem meg és átgondolni az életemet. Azt, hogy mi az, ami nem stimmel és mi az, ami a helyén van.

És arra jöttem rá, hogy magányos vagyok. Nagy falat volt teljesen egyedül belevágni a “big city life”-ba és előlről kezdeni, magam mögött hagyva sok mindent az addigi életemből. Menekültem egy olyan helyzetbe, ahol a rengeteg új impulzustól vártam, hogy elnyomják fejemben a sikoltó és szorító magány érzését. Mindig ezt az utat választottam. Közben pedig nem raktam a megfelelő helyre magamban érzéseket, emlékeket, kapcsolatokat, embereket… Csak cipeltem magammal őket és napról napra húztak egyre lejjebb. Azt hittem, hogy megúszhatom ezt a munkát és enélkül is nyithatok új fejezetet.

De nem. Nem megy anélkül, hogy szembe ne néznék a múlt kísérteteivel és azt kiáltanám nekik, hogy NEM FÉLEK!

Ez persze több időt fog igénybe venni, mint egy hangos és a torkomból kiszakadó kiáltás. De már elindultam. Most tényleg. Már tudom, hogy ha szeretet nem vesz körbe, akkor légüres térbe kerülsz, ahol megfulladsz. És ha szeretetet vársz, először is adnod kell. És nem másoknak elsősorban, hanem saját magadnak. Szeretned kell magad, figyelni saját jelzéseidet és elfogadnod azt a valakit, aki te vagy. Gyengeségeiddel és erősségeiddel együtt. Számomra ez a legnehezebb.

És mivel magamat nem tudtam nagyon sokáig elfogadni, másoktól sem várhattam, hogy megtegyék. Nem lehetett őszinte a szeretet, a barátság, vagy a szerelem. Mert nem hagytam, hogy az legyen. Hibáztam. Sokszor. Volt, akit közel engedtem, de a félelmeim előtérbe tolakodtak és akaratlanul, de addig fúrtam a kapcsolatot, amíg vége nem lett.

Persze azt is tudom, hogy mind a két félen múlik egy kapcsolat alakulása, mégis visszanézve azt gondolom, hogy sok minden másképp alakulhatott volna, ha szerettem volna és bíztam volna magamban annyira, hogy ne féljek megmutatni az érzéseimet.

55ac2bfa0fc64be5883787c5f7ff1125

Most viszont változás jön, már itt kopogtat és én a napokban tárom szélesre előtte az ajtóm. Elengedem azt, amit el kell, ami visszaránt és nem enged a jelenben élni. Beengedem mindazt, ami jókedvre derít, amihez kedvem van, ami boldoggá tesz, bármi legyen is az. Nem fogok félni az újtól, a következményektől, a változástól, a szembenézéstől, a találkozástól, az elválástól, a múlttól, vagy a jövőtől.

Többet fogok nevetni. Több időt fogok szentelni azoknak, akik megérdemlik és kevesebbet azoknak, akik nem. Megtanulok a pillanatnak élni, nem hezitálni, csak ugrani. Élni fogok minden lehetőséggel, mert mindegyik csak egyszer jön szembe velem. Meg fogok bocsátani magamnak a hibáimért, amiket elkövettem. Megtanulom jobban értékelni az életet és elfogadni azt, hogy rövid és csak egyszer kaptam ajándékba. Nem lesz több dobásom, csak a mostani.

Most pedig hálás vagyok, hogy ezt felismerhettem. Hálás vagyok, amiért vannak mellettem olyanok, akiknek fontos vagyok. Hálás vagyok, mert szeretnek. Hálás vagyok, mert szerethetek.

kehely állapot

 

Mostanában egy új állapot állt be. Amikor tudod, hogy bármire képes vagy, de mégis tisztában vagy a határaiddal is. Amikor ismered magad, amikor a múlt a helyére kerül, amikor nem érzel tehetetlen dühöt, bénító félelmet, megbánást, lángoló szerelmet, szenvedélyt, haragot, csalódást. Amikor nem csapod be magad, hogy egy helyben toporogj. Amikor nem azon jár az eszed, hogy miért így, vagy úgy tettél. Amikor nem haragszol a világra, a családodra, a barátaidra és önmagadra.

Mert már annyi időt eltöltöttél magaddal, hogy megtanultatok együtt élni. Mégha ez a mondat úgy hangzik is, mintha skizofrén lennél. Felfedezted a gyengeségeidet és megbocsátottad magadnak őket, elfogadtad őket. Megismerted, megszeretted az erősségeidet és elfogadtad a vágyaidat.

Abba az állapotba kerülsz, amikor úgy érzed, sok mindenre fel vagy készülve. Ha jönnek a váratlan helyzetek, meg fogod állni a helyed. Tudod, hogy magadért kell megtenned. Tartozol magadnak annyival, hogy megteszel minden tőled telhetőt bármi is történjék. Mindig jobbra fogsz törekedni.

De… még valamit érzel… Vagyis tulajdonképpen meg sem tudod fogalmazni, hogy mi ez. Érzés-e egyáltalán? Mert ha nem ragadnak el mély érzelmek, mi marad a helyükön? Ha nem húznak a mélybe, vagy nem emelnek a felhők fölé, akkor milyen állapotban vagy?Hol vagy? Amik régen ktöltöttek, megtöltöttek gondolatokkal, érzésekkel, már nincsenek. Így-vagy úgy, de feldolgoztad őket. Mind a múlté. Persze nem tűntek el teljesen nyomtalanul. Minden ott hagyta lenyomatát benned.

Akkor mi ez? Milyen érzés nem érezni? Miért nem érzed jól magad két lábbal a földön?Mintha egy kehely lennél, egy üres edény, ami arra vár, hogy új szenvedélyek, új élmények töltsék meg…