Vagyunk még

morre-christophe-121633.jpg

Őszinte mondatok után kutatok. Magamban és általatok. Sokszor illúziókat találok. Ál-, meg féligazságok rohannak meg, az idő pedig poros, kopott és jól bejáratott mondatokat görget maga előtt. A legigazabbat nem kell kimondani. Azt hiszem, a legigazabb inkább történik és életnek hívják. (Mondat is ez, meg nem is.) Na meg attól egész, hogy mindig törött. Nem csupán néha és nem a felszínen. Legbelül mélyen az. De belebotlom újra és újra, sőt egy törött része vagyok, csak  legtöbbször elvakultságom nem engedi ezt látni. Ilyenkor keresem ezeket az igazi mondatokat…

Bővebben…

bizonytalanok

20-as éveink. Menthetetlenül felnövünk. Valamilyen pályára állunk, vagy pályára állítanak. Szárnyat bontunk. Függetlenedünk. Álmodunk. Tervezünk. Megváltjuk a világot. Elbukunk. Újratervezünk. Önmegvalósítunk. Bízunk. Hiszünk. Szabadok vagyunk.

Nem mindannyian érezzük, de ezzel a szabadsággal felelősséget is vállalunk. A szabadsággal pedig nem mindenki tud élni és felelősséget vállalni saját maga iránt. Az a legnehezebb. Néhányan pedig nem tudnak megbírkózni ezzel a rájuk szakadt szabadsággal és a vele járó felelősséggel.

Elbizonytalanodnak. Nem csoda, hiszen egy olyan világban élünk, ahol nem támaszkodhatunk biztos alapokra. A világ folyamatosan változik és nekünk szinte percről percre alkalmazkodnunk kell hozzá. Folyamatos megújulásra kényszerít minket és arra, hogy átértékeljük az addig biztosnak hitt alaptéziseket is.

Szüleink többnyire arra tanítottak, hogy függetlenek legyünk, ambíciózusak, magabiztosak és igyekeztek biztosítani a vitorlabontásunkhoz minden szükséges alapot.

Mi pedig karrierről kezdtünk álmodni, biztos megélhetésről, jólétről, ugyanakkor szüleink robotoló életmódja elrettentett bennünket. Most pedig mindent akarunk és azonnal. Üzletemberek és maximalisták lettünk. Üzleteket kötünk még a személyes kapcsolatainkban is: pontosan tudjuk, hogy kitől, mit várhatunk és hogy, melyik kapcsolatba érdemes energiát fektetni, hogy később profitálhassunk belőle. Onnan pedig, ahol nem jönnek be a számításaink, villámsebességgel továbbállunk. Párkapcsolatainkra is sokszor igaz ez. Az első elbizonytalanodásunknál inkább kiszállunk a kapcsolatból és az “új mindig jobb” elvét követve megyünk tovább. Hátra sem nézünk. Elszomorító. Bár ez már egy másik bejegyzés témája lehetne.

Meg akarunk felelni szüleink álmainak és elvárásainak és közben a külvilág által diktált tempót is követnünk kell. Nem könnyű, sőt…

Folyamatosan visszaigazolást keresünk életmódunkhoz, amit a  korosztályunk alkotta közösségben találunk meg. Barátaink lesznek azok, akik véleményére adunk akár szüleinkkel, családunkkal szemben is, akiktől elfogadjuk a -néha fájó- igazságot is.

Ebben a maximalizmus vezérelte életben pedig elfelejtünk boldogok lenni és elfelejtjük, hogy mi is az igazán fontos az életben. Elfelejtünk saját belső hangunkra figyelni.

Aztán jön a Karácsony és előkerülnek a régen látott rokonok, akikkel a találkozás ötödik percében képesek vagyunk arról beszélni, hogy semmire sincs elég pénz, hogy az élet mennyire kilátástalan és nehéz és, hogy a mai fiatal felnőtteknek bizony nagy felelősség nyomja a vállát, mert ők fogják eltartani a lassan nyugdíjas korba kerülő szüleiket és ebben a világban fognak gyermeket vállalni is. És ez is lehetne egy másik bejegyzés témája, hogy az ilyen rokonlátogatások, miért torkollnak az első percek után ilyen borúlátó, panasszal tűzdelt beszélgetésekbe…

A külső nyomás tehát létezik, a szabadság azonban, amit születésünkkor kaptunk, felelősség is egyben. Ingoványos környezetben bármelyik lépésünk eredménye lehet az is, hogy elsüllyedünk és az is, hogy megtaláljuk a mocsárból a kivezető utat. Vannak néhányan, akik a bizonytalanság súlya alatt bizonytalan felnőttekké válnak és nem képesek megbírkózni a kihívással, amit kaptak. Elindulnak egy irányba, karriert építenek, pénzt keresnek, státuszszimbólumokkal veszik körbe magukat és kétségbeesetten gyűjtik az elismeréseket. Sokáig működik ez az életforma. Sokáig úgy érzik, hogy mindig mindent képesek megszerezni, amire vágyhatnak, képesek a legjobbak lenni és életük a lehető legjobb irányba, a tökéletesség felé halad.

Ilyenkor azonban a bizonytalanság és az önmagukkal való szembenézés elől menekülnek és elfelejtik előtérbe helyezni saját vágyaikat, saját magukat…A gyerekkori álmok egyszercsak elvesznek. A nehezen megteremtett motiváció egyszercsak eltűnik, mintha sosem lett volna. És ilyenkor tanácstalanul, fáradtan és félelmekkel telve és mégis kifosztva megállnak. Nem tudják, hogyan tovább, bár kapizsgálják már, hogy a szabadsággal járó felelősséggel elsősorban saját maguknak tartoznak.

Akik azonban eljutnak erre a pontra, még mindig a legtöbb esetben rosszul döntenek. A gyerekkoruk óta beléjük vert félelmeket nem képesek legyőzni és elég bátornak lenni ahhoz, hogy a saját útjukon induljanak el. Helyette folytatják a már “bejáratott” életüket és tovább pörgetik a mókuskereket. Közben persze hitegetik magukat, hogy majd, ha már ezt, vagy azt megszerezték, elérték, megállnak és foglalkoznak a számukra igazán fontos dolgokkal. Egyre többször elhangzik a “majd” és a “ha” szó… A legtöbb esetben azonban sosem jutnak el a változtatáshoz. Az élet pedig gyorsan elsuhan…

Nem könnyíti meg a világ a dolgunkat, de az előttünk vagy az utánunk lévő generációknak sem volt és nem lesz könnyebb a dolga. Mindenkinek végig kell játszania a saját játszmáját.

A szabadság lehetőségét ajándékba kaptuk, de, hogy elérhessük, küzdenünk kell. Megtapasztalása pedig csak a legbátrabbak kiváltsága.