Többet szeretni

Bővebben…

Reklámok

kávé másnap reggel

Amikor egyedül mész haza egy buliból. Éjjel van, a város hemzseg a fiataloktól. A sötétben burjánzik a szeretet, vagy valami ahhoz hasonló, vagy annak hiánya és te csak mész és mész… Érzel minden rezdülést. Füledben lüktet egy zene, nem emlékszel semmire és senkire, csak te vagy. Csak te és ez az elmosódott pillanat, ami olyan elviselhetetlenül sokáig tart. Nem is mész, inkább sodródsz a külvilág törvényei által irányítva.

Nagyváros. Emberek mindenütt. Lépdelsz a tömegben és már tudod, hogyan rejtsd el az arcodról és a testbeszédedből az életed. Ne mutasd! Rejtsd el! Ezt tanultad és ezt tanítják. Az utca nem kihalt, ó nem. Az túl könnyű lenne. A fájdalom sem adja magát ilyen könnyen sosem. Azért meg kell küzdened, minden egyes lélegzetvételeddel és minden egyes gondolatoddal. Te tetted ezt magaddal, mégha nem is tudod, hogyan. Bővebben…

amikor hiányzol

Kép

Néha átjár. Néha-nem tudom, miért-, de újra emlékezni kezdek. Függetlenül az akaratomtól. Néha nem is emlékszem igazán Rád, a vonásaidra, a tekintetedre, vagy a hangodra. A részletek az évek távlatából kezdenek homokszemekként kiperegni az ujjaim közül annak ellenére, hogy sokáig erősen szorítottam a markomban őket. Mégis megtalálták az apró réseket, amelyeken keresztül elfolyhattak…

Az idő volt.

Mióta elváltak az útjaink, nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe. Egy apróság, vagy egy súlyosabb gondolat befészkeli magát a fejembe és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megosszam veled.

Időnként most is átjár a hiányod. Úgy érzem magam ilyenkor, mint egy elhagyatott és üres ház, aminek nincsenek ablakai és átsüvít rajta a szél.

Ilyenkor elvész az ihlet. Megpróbálok mélyre ásni az emlékek között, hogy merítsek belőlük, de már annyiszor gondoltam rájuk, idéztem fel az apró részleteket, hogy elkoptak és egyre halványabban jelennek meg minden alkalommal előttem.

Már-már eltűnőben vannak. Az érzés, amit melletted éreztem viszont nem halványul. Emlékszem, milyen érzés volt, mennyire meghitt és különleges. Bővebben…

újra el kéne képzelni

Kép

December. Leesik az első hó. Minden fehér. A város sötétségbe burkolózik, hideg van és csend. Kihaltak az utcák, csak én ballagok valahonnan valahová a magányomba bújva, egyedül az éjszakában. Vigaszt remélve pillantok minden kapualjba, minden utcába és minden szembejövő arcra. Harcolok a hideg ellen, nyakig merülök a sálamban és a zenében, ami mossa és mossa az érzéseket kifelé belőlem.

Aztán hirtelen visszarepülök gondolatban egy ismeretlen archoz és egy ismerős érzéshez. A köldökömnél fogva beránt a képzeletem valósága egy másik világba. Elképzelem, ahogy egyszercsak egy fagyos kis utcából kikanyarodva felbukkansz te, ismeretlen ismerős. Csak egy elmosódott alak vagy, mégis nagyot dobban a szívem. Felpezsdül a vérem, kiáltani tudnék hirtelen. De elnyomom, miközben az adrenalin beránt egy másik univerzumba és az egész világ beszűkül. Egyetlen csatorna létezik, amelynek egyik végén te, a másikon én állok. Már nem fázom. Dobog a szívem, zakatolva akar kiszakadni a mellkasomból és minden erőm szükséges ahhoz, hogy csitítsam. Mert te közeledsz. A csatorna, melynek a két végén állunk, egyre gyorsuló mozgásra késztetve egymás felé szippant minket. Már nincs éjjel, már nem az utcán vagyunk. A leheletem párája emlékeztet még halványan a valóság lényegére.

De a testem már nem az enyém. Már nem uralom magam.

Közeledsz és egy hirtelen félelemtől vezérelve úgy teszek, mintha nem vennélek észre. Megyek tovább, nesztelen és látszólag fesztelen is. Nem akarom, hogy tudd, rettegek a találkozástól.

Mámoros pillanat. Tudom, hogy pillanatokon belül utolérsz. Beleremegek. Minden porcikám önálló életre kel és a testem feletti uralmam kezd teljesen megszűnni. Képtelenség kontroll alatt tartani a vágyat, ami már ilyen régóta és ilyen erősen a részemmé vált. Mindjárt engedek neki, de előtte még az ellenállás utolsó morzsáit is elhullajtom az úton.

Egyre lassabban megyek. Nyugodtságot színlelek, miközben lépteid zaja már megtörte az éjszaka csendjét.  

A következő pillanatban azonban egy új félelem kopogtat tudatom résnyire nyílt ajtaján. Rettegek, hogy nem kaphatlak meg soha, rettegek, hogy nem ismerhetlek meg soha. Nem láthatom a szemedben a segélykérő magányt, nem hallhatom a hangodban a gyengéd megértést és nyugalmat, a szavaidban magamat és nem érezhetem érintésedben a feszült vágyat.

Vágyom rá, hogy felkavarj. Vágyom rá, hogy megzavard a színlelt és fásult nyugalmamat. Soha nem vágytam még így semmire.

De rettegek is, mert már csak pillanatok választanak el attól, hogy utolérj.

Neked kulcsod lesz a lelkemhez. Neked kimondom majd olyan gondolataimat is, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak, vagy olyan mélyre temettem őket, ahol már segítség nélkül nem lelhettem rájuk. De aztán te majd jönni fogsz és mint, amikor valaki kútásás közben hirtelen vízre lel, úgy tör majd a felszínre a lelkem. Neked. Hívásodra valósággá változom és az leszek, aki mindig is szerettem volna lenni. Nő, barát, tanító és diák, szerető és anya. Már ismerem a szerelmet.

Meghallom a nevem. Vacogó testem összerezzen, de színlelek. Hátrafordulok, derűs és meglepett mosolyt erőltetek magamra. Megpróbálom a nyugodtság álarcát magamra ölteni, de tudom, hogy egyetlen pillantás elég lesz, hogy tekintetemből kiolvashass mindent. 

Nagyot nyelek és te elém lépsz…

Álmomban a szerelem valahog így szokott megjelenni előttem. Viszont mielőtt meglátnám a másik arcát és mielőtt “megérkeznék”, mindig felébredek. 

Lecke a szeretetről

83fbf5aed3c7e7ebbb3896943359d46c

Negyed évszázad kellett hozzá, hogy felfogjam, szeretet nélkül nincs élet.

Az alapvető hozzáállásom az,hogy amikor közel kerülök valakihez, megkondulnak a fejemben a vészharangok és menekülőre fogom. Hárítani kezdek. Aztán csak hárítok és hárítok és hárítok.

A másik fél pedig egyszer csak megunja ezt. Nem meglepő. És amikor így egyedül, elárvulva maradok valahol úton-útfélen, kiszolgáltatottnak érzem magam és áldozatnak is, mert elhagytak és mert nem szerettek. Legalábbis sokáig így voltam ezzel.

Sokáig nem ment a fejembe, hogy miért maradok sokszor egyedül, és hogy lehet az, hogy egyszer csak elhagynak olyanok, akiket megkedveltem. Egészen idáig nem értettem, miért viselkedek így.

Nemrégen azonban új felfedezést tettem saját magammal kapcsolatban. Rájöttem ugyanis, hogy eddigi életem során mindig menekültem és bizalmatlan voltam. Mindig, mindenkivel. És közben megfelelni akartam mindennél jobban, amiért szerepek mögé bújtam, hogy szimpátiát, elismerést és szeretetet kapjak. Nem tanítottak meg rá, hogy az igazán értékes kapcsolatokat máshogy kell megszerezni és csak akkor kaphatod meg őket, ha önmagadat adod. Nem volt előttem hiteles minta… és úgy gondoltam, ha önmagamat megmutatom, nem kedvelhetnek meg. Nem hittem magam elég értékesnek, nem szerettem saját magamat.

friends-fingers

Néhány barátomat, szerettemet azért nem tudtam ezzel a tökélyre fejlesztett, masszív lemorzsolós módszeremmel eléggé elijeszteni ahhoz, hogy továbbálljanak.

Egyikük azt mondta nemrégiben, hogy sosem szabad lebecsülni a barátság erejét és fontosságát. Sokszor halljuk ezt, nem újdonság, mégis valahogy felfigyeltem erre a mondatra és az utóbbi néhány hétben visszhangzik a fejemben.

Olyan felszínesek vagyunk, mi emberek. Olyan nagyon nem akarjuk észrevenni az igazán fontos dolgokat és olyan gyakran elmegyünk egymás mellett, hogy belefacsarodik a szív.

Az én szívem szó szerint belefacsarodott… Kénytelen voltam megállni, amit már egy ideje nem tettem meg és átgondolni az életemet. Azt, hogy mi az, ami nem stimmel és mi az, ami a helyén van.

És arra jöttem rá, hogy magányos vagyok. Nagy falat volt teljesen egyedül belevágni a “big city life”-ba és előlről kezdeni, magam mögött hagyva sok mindent az addigi életemből. Menekültem egy olyan helyzetbe, ahol a rengeteg új impulzustól vártam, hogy elnyomják fejemben a sikoltó és szorító magány érzését. Mindig ezt az utat választottam. Közben pedig nem raktam a megfelelő helyre magamban érzéseket, emlékeket, kapcsolatokat, embereket… Csak cipeltem magammal őket és napról napra húztak egyre lejjebb. Azt hittem, hogy megúszhatom ezt a munkát és enélkül is nyithatok új fejezetet.

De nem. Nem megy anélkül, hogy szembe ne néznék a múlt kísérteteivel és azt kiáltanám nekik, hogy NEM FÉLEK!

Ez persze több időt fog igénybe venni, mint egy hangos és a torkomból kiszakadó kiáltás. De már elindultam. Most tényleg. Már tudom, hogy ha szeretet nem vesz körbe, akkor légüres térbe kerülsz, ahol megfulladsz. És ha szeretetet vársz, először is adnod kell. És nem másoknak elsősorban, hanem saját magadnak. Szeretned kell magad, figyelni saját jelzéseidet és elfogadnod azt a valakit, aki te vagy. Gyengeségeiddel és erősségeiddel együtt. Számomra ez a legnehezebb.

És mivel magamat nem tudtam nagyon sokáig elfogadni, másoktól sem várhattam, hogy megtegyék. Nem lehetett őszinte a szeretet, a barátság, vagy a szerelem. Mert nem hagytam, hogy az legyen. Hibáztam. Sokszor. Volt, akit közel engedtem, de a félelmeim előtérbe tolakodtak és akaratlanul, de addig fúrtam a kapcsolatot, amíg vége nem lett.

Persze azt is tudom, hogy mind a két félen múlik egy kapcsolat alakulása, mégis visszanézve azt gondolom, hogy sok minden másképp alakulhatott volna, ha szerettem volna és bíztam volna magamban annyira, hogy ne féljek megmutatni az érzéseimet.

55ac2bfa0fc64be5883787c5f7ff1125

Most viszont változás jön, már itt kopogtat és én a napokban tárom szélesre előtte az ajtóm. Elengedem azt, amit el kell, ami visszaránt és nem enged a jelenben élni. Beengedem mindazt, ami jókedvre derít, amihez kedvem van, ami boldoggá tesz, bármi legyen is az. Nem fogok félni az újtól, a következményektől, a változástól, a szembenézéstől, a találkozástól, az elválástól, a múlttól, vagy a jövőtől.

Többet fogok nevetni. Több időt fogok szentelni azoknak, akik megérdemlik és kevesebbet azoknak, akik nem. Megtanulok a pillanatnak élni, nem hezitálni, csak ugrani. Élni fogok minden lehetőséggel, mert mindegyik csak egyszer jön szembe velem. Meg fogok bocsátani magamnak a hibáimért, amiket elkövettem. Megtanulom jobban értékelni az életet és elfogadni azt, hogy rövid és csak egyszer kaptam ajándékba. Nem lesz több dobásom, csak a mostani.

Most pedig hálás vagyok, hogy ezt felismerhettem. Hálás vagyok, amiért vannak mellettem olyanok, akiknek fontos vagyok. Hálás vagyok, mert szeretnek. Hálás vagyok, mert szerethetek.