Lecke a szeretetről

83fbf5aed3c7e7ebbb3896943359d46c

Negyed évszázad kellett hozzá, hogy felfogjam, szeretet nélkül nincs élet.

Az alapvető hozzáállásom az,hogy amikor közel kerülök valakihez, megkondulnak a fejemben a vészharangok és menekülőre fogom. Hárítani kezdek. Aztán csak hárítok és hárítok és hárítok.

A másik fél pedig egyszer csak megunja ezt. Nem meglepő. És amikor így egyedül, elárvulva maradok valahol úton-útfélen, kiszolgáltatottnak érzem magam és áldozatnak is, mert elhagytak és mert nem szerettek. Legalábbis sokáig így voltam ezzel.

Sokáig nem ment a fejembe, hogy miért maradok sokszor egyedül, és hogy lehet az, hogy egyszer csak elhagynak olyanok, akiket megkedveltem. Egészen idáig nem értettem, miért viselkedek így.

Nemrégen azonban új felfedezést tettem saját magammal kapcsolatban. Rájöttem ugyanis, hogy eddigi életem során mindig menekültem és bizalmatlan voltam. Mindig, mindenkivel. És közben megfelelni akartam mindennél jobban, amiért szerepek mögé bújtam, hogy szimpátiát, elismerést és szeretetet kapjak. Nem tanítottak meg rá, hogy az igazán értékes kapcsolatokat máshogy kell megszerezni és csak akkor kaphatod meg őket, ha önmagadat adod. Nem volt előttem hiteles minta… és úgy gondoltam, ha önmagamat megmutatom, nem kedvelhetnek meg. Nem hittem magam elég értékesnek, nem szerettem saját magamat.

friends-fingers

Néhány barátomat, szerettemet azért nem tudtam ezzel a tökélyre fejlesztett, masszív lemorzsolós módszeremmel eléggé elijeszteni ahhoz, hogy továbbálljanak.

Egyikük azt mondta nemrégiben, hogy sosem szabad lebecsülni a barátság erejét és fontosságát. Sokszor halljuk ezt, nem újdonság, mégis valahogy felfigyeltem erre a mondatra és az utóbbi néhány hétben visszhangzik a fejemben.

Olyan felszínesek vagyunk, mi emberek. Olyan nagyon nem akarjuk észrevenni az igazán fontos dolgokat és olyan gyakran elmegyünk egymás mellett, hogy belefacsarodik a szív.

Az én szívem szó szerint belefacsarodott… Kénytelen voltam megállni, amit már egy ideje nem tettem meg és átgondolni az életemet. Azt, hogy mi az, ami nem stimmel és mi az, ami a helyén van.

És arra jöttem rá, hogy magányos vagyok. Nagy falat volt teljesen egyedül belevágni a “big city life”-ba és előlről kezdeni, magam mögött hagyva sok mindent az addigi életemből. Menekültem egy olyan helyzetbe, ahol a rengeteg új impulzustól vártam, hogy elnyomják fejemben a sikoltó és szorító magány érzését. Mindig ezt az utat választottam. Közben pedig nem raktam a megfelelő helyre magamban érzéseket, emlékeket, kapcsolatokat, embereket… Csak cipeltem magammal őket és napról napra húztak egyre lejjebb. Azt hittem, hogy megúszhatom ezt a munkát és enélkül is nyithatok új fejezetet.

De nem. Nem megy anélkül, hogy szembe ne néznék a múlt kísérteteivel és azt kiáltanám nekik, hogy NEM FÉLEK!

Ez persze több időt fog igénybe venni, mint egy hangos és a torkomból kiszakadó kiáltás. De már elindultam. Most tényleg. Már tudom, hogy ha szeretet nem vesz körbe, akkor légüres térbe kerülsz, ahol megfulladsz. És ha szeretetet vársz, először is adnod kell. És nem másoknak elsősorban, hanem saját magadnak. Szeretned kell magad, figyelni saját jelzéseidet és elfogadnod azt a valakit, aki te vagy. Gyengeségeiddel és erősségeiddel együtt. Számomra ez a legnehezebb.

És mivel magamat nem tudtam nagyon sokáig elfogadni, másoktól sem várhattam, hogy megtegyék. Nem lehetett őszinte a szeretet, a barátság, vagy a szerelem. Mert nem hagytam, hogy az legyen. Hibáztam. Sokszor. Volt, akit közel engedtem, de a félelmeim előtérbe tolakodtak és akaratlanul, de addig fúrtam a kapcsolatot, amíg vége nem lett.

Persze azt is tudom, hogy mind a két félen múlik egy kapcsolat alakulása, mégis visszanézve azt gondolom, hogy sok minden másképp alakulhatott volna, ha szerettem volna és bíztam volna magamban annyira, hogy ne féljek megmutatni az érzéseimet.

55ac2bfa0fc64be5883787c5f7ff1125

Most viszont változás jön, már itt kopogtat és én a napokban tárom szélesre előtte az ajtóm. Elengedem azt, amit el kell, ami visszaránt és nem enged a jelenben élni. Beengedem mindazt, ami jókedvre derít, amihez kedvem van, ami boldoggá tesz, bármi legyen is az. Nem fogok félni az újtól, a következményektől, a változástól, a szembenézéstől, a találkozástól, az elválástól, a múlttól, vagy a jövőtől.

Többet fogok nevetni. Több időt fogok szentelni azoknak, akik megérdemlik és kevesebbet azoknak, akik nem. Megtanulok a pillanatnak élni, nem hezitálni, csak ugrani. Élni fogok minden lehetőséggel, mert mindegyik csak egyszer jön szembe velem. Meg fogok bocsátani magamnak a hibáimért, amiket elkövettem. Megtanulom jobban értékelni az életet és elfogadni azt, hogy rövid és csak egyszer kaptam ajándékba. Nem lesz több dobásom, csak a mostani.

Most pedig hálás vagyok, hogy ezt felismerhettem. Hálás vagyok, amiért vannak mellettem olyanok, akiknek fontos vagyok. Hálás vagyok, mert szeretnek. Hálás vagyok, mert szerethetek.

Reklámok

megint

Tényleg megint.

Van az a pont, amikor el kell gondolkodnod, hogy tulajdonképpen ki is a gyáva kettőtök közül. Le kell ülnöd ha mással nem, hát magaddal beszélgetni és addig fel nem állni, amíg rá nem jössz, hol a hiba. Mert hiba, az van, vagy volt, ha évek után leültök egymással szemben és az első, kínos perceken túllendülve, úgy érzitek magatokat együtt, mint régen. JÓL, csupa nagybetűvel! Mintha, nem lett volna szünet, vagy mintha egy beszélgetést folytatnátok, amit csak tegnap hagytatok volna abba. Pedig sokkal régebben el lett vágva köztetek a fonal.

Kép

Ugyanolyan, csak néhány ránc került a homlokára. És te ugyanazt a békét és nyugalmat érzed, mikor vele vagy, mint régen, mert megért és lát téged.  A tekintetében és a szavaiban pedig megcsillan az a gyengéd és léleksimogató szeretet, amit régen is éreztél. A következő pillanatban már nem érzed az évek fájdalmát, amit hurcoltál magaddal mindenhova, amerre csak jártál a világban. Képtelen voltál lerakni, vagy elengedni. Eddig.

De a történet nem rózsaszín. Azt mondja neked, hogy “kicsi én”, azt mondja neked, hogy “lelki társam”, te pedig azt mondod, “hiányzol”. Nem mersz, nem bírsz többet mondani.

De a történet így sem rózsaszín. Azt mondja, nem lehettek barátok, mert ez valami más és ő nincs egyedül…

Mit is mondhatnál erre? Azon gondolkozol, tudnál-e a barátja lenni… Nehezen. Pedig szeretnéd, jobban,mint bármit, hogy ha több nem is lehet, legalább a barátodnak tudhasd, akivel megoszthatod a gondolataidat, az érzéseidet, az életed.

Hiszen…tulajdonképpen eddig is így éltél. Mert vannak olyanok, akik láthatatlan tekintetekkel veszik körbe magukat, a nagy döntéseknél, megpróbáltatásoknál úgy érzik, számítana ennek a távoli valakinek a véleménye is. Ebből merítenek erőt. Te is sokáig jártad így az utad. És ez túlnő azon, hogy mint férfi és nő, vonzódtok egymáshoz.

Aztán, amikor ott ültök egymással szemben és találkozik a tekintetetek és egy pillanatra megáll az idő, akkor úgy érzed, nem fogsz tudni megszabadulni ettől a tekintettől, ettől az érzéstől és valójában már nem is akarsz megszabadulni tőle.

Előkerülnek a múlt sérelmei a beszélgetés során, de már csak nevettek rajtuk. Tudjátok, hogy mindketten hibáztatok, mert féltetek bízni.

Aztán kiraknak a kávézóból, mert záróra és ti észre sem vettétek. Visszazuhantok a valóságba: más városban éltek, berendezett, kényelmes életetek van, amit nem akartok, vagy nem mertek feladni. Ő nincs egyedül. Kényelem és félelem…reménytelen…

Aztán elköszöntök és néhány üzenetet váltotok még. És te nem tudod, hogy mi legyen. Hogyan tovább?

Lelked különböző rétegei harcra kelnek egymással és a racionalitás birkózik az érzelmekkel.

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.

kehely állapot

 

Mostanában egy új állapot állt be. Amikor tudod, hogy bármire képes vagy, de mégis tisztában vagy a határaiddal is. Amikor ismered magad, amikor a múlt a helyére kerül, amikor nem érzel tehetetlen dühöt, bénító félelmet, megbánást, lángoló szerelmet, szenvedélyt, haragot, csalódást. Amikor nem csapod be magad, hogy egy helyben toporogj. Amikor nem azon jár az eszed, hogy miért így, vagy úgy tettél. Amikor nem haragszol a világra, a családodra, a barátaidra és önmagadra.

Mert már annyi időt eltöltöttél magaddal, hogy megtanultatok együtt élni. Mégha ez a mondat úgy hangzik is, mintha skizofrén lennél. Felfedezted a gyengeségeidet és megbocsátottad magadnak őket, elfogadtad őket. Megismerted, megszeretted az erősségeidet és elfogadtad a vágyaidat.

Abba az állapotba kerülsz, amikor úgy érzed, sok mindenre fel vagy készülve. Ha jönnek a váratlan helyzetek, meg fogod állni a helyed. Tudod, hogy magadért kell megtenned. Tartozol magadnak annyival, hogy megteszel minden tőled telhetőt bármi is történjék. Mindig jobbra fogsz törekedni.

De… még valamit érzel… Vagyis tulajdonképpen meg sem tudod fogalmazni, hogy mi ez. Érzés-e egyáltalán? Mert ha nem ragadnak el mély érzelmek, mi marad a helyükön? Ha nem húznak a mélybe, vagy nem emelnek a felhők fölé, akkor milyen állapotban vagy?Hol vagy? Amik régen ktöltöttek, megtöltöttek gondolatokkal, érzésekkel, már nincsenek. Így-vagy úgy, de feldolgoztad őket. Mind a múlté. Persze nem tűntek el teljesen nyomtalanul. Minden ott hagyta lenyomatát benned.

Akkor mi ez? Milyen érzés nem érezni? Miért nem érzed jól magad két lábbal a földön?Mintha egy kehely lennél, egy üres edény, ami arra vár, hogy új szenvedélyek, új élmények töltsék meg…

Csodabogaraknak

A lány mióta csak az eszét tudta, úgy tekintett magára, mint egy kívülállóra. Ahogy elnézte a körülötte lévő embereket, -már gyerekként is- olyan érzés fogta el, hogy mindenki szerepet játszik és ezt nagyon kényelmetlennek találta. Látta a maga ártatlanságával, hogy nagyon sok ember nem boldog. Ezt a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha ránéznek a másikra. Olyan életet éltek körülötte a felnőttek, ami nem tette őket boldoggá, mégsem változtattak rajta. Azt, hogy miért döntöttek és döntenek így a mai napig, csak sok évvel később tudta megválaszolni.

Addig viszont, amíg a felismerésig eljutott, jobb megoldás híján utánozni kezdte a felnőtteket. Gyerekként magunkba szippantunk minden rezgést a körülöttönk lévő világból, alig-alig merül fel bennünk, hogy másként talán jobb is lehetne. “Ha anya meg apa így csinálja, akkor azt úgy is kell csinálni és ha én máshogy gondolom, akkor biztos velem van a baj…”

Tehát alkalmazkodott. Megpróbált beolvadni, “hasonlóvá válni”, és nagyon hamar része is lett az anyagias, felszínes és követhetetlenül gyorsuló világnak. Bár ő inkább írni szeretett volna, történeteket mesélni,kérdéseket feltenni és válaszokat találni, a világot megismerni és megtalálni benne a saját helyét.

De meg akart felelni szüleinek, nagyszüleinek, testvéreinek, később párjának, barátainak, tanárainak, ismerőseinek, munkatársainak, mindenkinek.

Sokáig működött az álarcok egymásra pakolgatása még akkor is, ha néha találkozott olyanokkal, akik meglátták a maszkok mögötti igazi énjét. Ha nem szaladt volna el minden alkalommal, mikor ilyen emberrel találkozott és nem lett volna a félelem úrrá rajta egy-egy ilyen helyzetben, mára már minden másképp lehetne az életében… De ő csak gyűjtötte az elismeréseket, menetelt “előre”.

De egy idő után – nem tudni, miért- repedések jelentek meg az álarcokon. Jött az első kudarc, az egyik lécet nem tudta átugrani (vagy nem is akarta…) és az addigi évek kemény munkájával felépített kártyavár, az élete összeomlott. Az addig a szeme előtt lebegő célok és a barátoknak hitt emberek eltűntek. Persze mindez nem egyik pillanatról a másikra történt: a kudarcok, veszteségek egyesével hagyták el a süllyedő hajót. Így esett, hogy miközben hajtott a külvilág elismeréséért és azt érezte, hogy elfogadták, valahol az úton elveszítette a legfontosabbat:  önmagát. Legbelül valami nem stimmelt, feszengett és egyre kevésbé sikerült a külvilágnak való megfelelés.

Körbenézett, segítséget keresett. A maszkok mögött kiáltozott, de így senki nem hallhatta. Nem volt elég erős ahhoz, hogy sarkon forduljon és olyan életet éljen, amilyet legbelül szeretett volna.

Szenvedett, mert már pontosan tudta, hogy minden újabb nappal hagyja magát messzebbre és messzebbre sodortatni a szabadságtól, amire már nagyon vágyott.

Aztán jött valaki…Valaki, aki a maszkok mögé látott. Váratlan volt, egy villámcsapás. A lány egyáltalán nem számított ilyesmire. Egy hozzá hasonló lélek, aki a felszín alatt magányosan és igazi énjét rejtve élt, ott kopogtatott az ajtaján. A társa, a barátja, a tanára és a reménye lett, akiről azt hitte, hogy mindig mellette lesz. Barátját többnek hitte saját magánál, felnézett rá. De ő mindig azt mondta neki, hogy ne érte, hanem saját magáért kell változtatnia az életén. A lány ezt nem akarta meghallani, úgy képzelte, hogy amit érez, az a boldogság. Nem akart ennél többet vagy mást.

De a barátja egyszer csak ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, elhagyta… Ő pedig ottmaradt kétségek és összetört álmok szilánkjai között. Aki utat mutatott neki és enyhített magányán, talált egy másik elveszett lelket, akit taníthatott és elengedte a lány kezét.

A lány sokáig szomorú volt, újra álarcot húzott, hogy ne lássák fájdalmát és várta, hogy barátja visszatérjen hozzá.

De belül valami visszavonhatatlanul megváltozott, ami nem hagyta többé az önsajnálat mocsarába süllyedni. Valami világos lett előtte, jobban tündökölt, mint bármikor korábban: nem élhet így tovább. Nem akarta már valaki máshoz kötni boldogságát, önmaga előtt akart álarcok nélkül mutatkozni, szabadnak lenni.

Barátja megmutatta neki a szabadság súlytalan és végtelenül békés állapotát, amiről a lány már tudta, hogy egyedül is megtapasztalhatja, sőt meg kell tapasztalnia.

És amikor megértette, hogy saját maga miatt kell változtatnia, a saját boldogsága a tét, már nem habozott. Elindult az útján, hogy nyakába vegye a világot és elkezdte mesélni a történetét.

Volt.

Volt.

Volt. Sosem szerettem ezt a szót. Mindig az jutott róla eszembe, hogy mennyi mindenem volt, ami már nem az enyém és, hogy mennyi mindent átéltem, ami már nincs többé. Sokszor kellett akaratom ellenére elengednem olyanokat, akiket megszerettem. Az ilyen dolgok fájdalommal járnak és -ha szerencséd van- egyszer csak beérsz tőlük. Megtanulod értékelni azt a pici jót is, amit kaphatsz, megtanulsz a jelennek élni és nem hezitálni, mert rájössz, hogy minden változik és semmi sem örök.