bizonytalanok

20-as éveink. Menthetetlenül felnövünk. Valamilyen pályára állunk, vagy pályára állítanak. Szárnyat bontunk. Függetlenedünk. Álmodunk. Tervezünk. Megváltjuk a világot. Elbukunk. Újratervezünk. Önmegvalósítunk. Bízunk. Hiszünk. Szabadok vagyunk.

Nem mindannyian érezzük, de ezzel a szabadsággal felelősséget is vállalunk. A szabadsággal pedig nem mindenki tud élni és felelősséget vállalni saját maga iránt. Az a legnehezebb. Néhányan pedig nem tudnak megbírkózni ezzel a rájuk szakadt szabadsággal és a vele járó felelősséggel.

Elbizonytalanodnak. Nem csoda, hiszen egy olyan világban élünk, ahol nem támaszkodhatunk biztos alapokra. A világ folyamatosan változik és nekünk szinte percről percre alkalmazkodnunk kell hozzá. Folyamatos megújulásra kényszerít minket és arra, hogy átértékeljük az addig biztosnak hitt alaptéziseket is.

Szüleink többnyire arra tanítottak, hogy függetlenek legyünk, ambíciózusak, magabiztosak és igyekeztek biztosítani a vitorlabontásunkhoz minden szükséges alapot.

Mi pedig karrierről kezdtünk álmodni, biztos megélhetésről, jólétről, ugyanakkor szüleink robotoló életmódja elrettentett bennünket. Most pedig mindent akarunk és azonnal. Üzletemberek és maximalisták lettünk. Üzleteket kötünk még a személyes kapcsolatainkban is: pontosan tudjuk, hogy kitől, mit várhatunk és hogy, melyik kapcsolatba érdemes energiát fektetni, hogy később profitálhassunk belőle. Onnan pedig, ahol nem jönnek be a számításaink, villámsebességgel továbbállunk. Párkapcsolatainkra is sokszor igaz ez. Az első elbizonytalanodásunknál inkább kiszállunk a kapcsolatból és az “új mindig jobb” elvét követve megyünk tovább. Hátra sem nézünk. Elszomorító. Bár ez már egy másik bejegyzés témája lehetne.

Meg akarunk felelni szüleink álmainak és elvárásainak és közben a külvilág által diktált tempót is követnünk kell. Nem könnyű, sőt…

Folyamatosan visszaigazolást keresünk életmódunkhoz, amit a  korosztályunk alkotta közösségben találunk meg. Barátaink lesznek azok, akik véleményére adunk akár szüleinkkel, családunkkal szemben is, akiktől elfogadjuk a -néha fájó- igazságot is.

Ebben a maximalizmus vezérelte életben pedig elfelejtünk boldogok lenni és elfelejtjük, hogy mi is az igazán fontos az életben. Elfelejtünk saját belső hangunkra figyelni.

Aztán jön a Karácsony és előkerülnek a régen látott rokonok, akikkel a találkozás ötödik percében képesek vagyunk arról beszélni, hogy semmire sincs elég pénz, hogy az élet mennyire kilátástalan és nehéz és, hogy a mai fiatal felnőtteknek bizony nagy felelősség nyomja a vállát, mert ők fogják eltartani a lassan nyugdíjas korba kerülő szüleiket és ebben a világban fognak gyermeket vállalni is. És ez is lehetne egy másik bejegyzés témája, hogy az ilyen rokonlátogatások, miért torkollnak az első percek után ilyen borúlátó, panasszal tűzdelt beszélgetésekbe…

A külső nyomás tehát létezik, a szabadság azonban, amit születésünkkor kaptunk, felelősség is egyben. Ingoványos környezetben bármelyik lépésünk eredménye lehet az is, hogy elsüllyedünk és az is, hogy megtaláljuk a mocsárból a kivezető utat. Vannak néhányan, akik a bizonytalanság súlya alatt bizonytalan felnőttekké válnak és nem képesek megbírkózni a kihívással, amit kaptak. Elindulnak egy irányba, karriert építenek, pénzt keresnek, státuszszimbólumokkal veszik körbe magukat és kétségbeesetten gyűjtik az elismeréseket. Sokáig működik ez az életforma. Sokáig úgy érzik, hogy mindig mindent képesek megszerezni, amire vágyhatnak, képesek a legjobbak lenni és életük a lehető legjobb irányba, a tökéletesség felé halad.

Ilyenkor azonban a bizonytalanság és az önmagukkal való szembenézés elől menekülnek és elfelejtik előtérbe helyezni saját vágyaikat, saját magukat…A gyerekkori álmok egyszercsak elvesznek. A nehezen megteremtett motiváció egyszercsak eltűnik, mintha sosem lett volna. És ilyenkor tanácstalanul, fáradtan és félelmekkel telve és mégis kifosztva megállnak. Nem tudják, hogyan tovább, bár kapizsgálják már, hogy a szabadsággal járó felelősséggel elsősorban saját maguknak tartoznak.

Akik azonban eljutnak erre a pontra, még mindig a legtöbb esetben rosszul döntenek. A gyerekkoruk óta beléjük vert félelmeket nem képesek legyőzni és elég bátornak lenni ahhoz, hogy a saját útjukon induljanak el. Helyette folytatják a már “bejáratott” életüket és tovább pörgetik a mókuskereket. Közben persze hitegetik magukat, hogy majd, ha már ezt, vagy azt megszerezték, elérték, megállnak és foglalkoznak a számukra igazán fontos dolgokkal. Egyre többször elhangzik a “majd” és a “ha” szó… A legtöbb esetben azonban sosem jutnak el a változtatáshoz. Az élet pedig gyorsan elsuhan…

Nem könnyíti meg a világ a dolgunkat, de az előttünk vagy az utánunk lévő generációknak sem volt és nem lesz könnyebb a dolga. Mindenkinek végig kell játszania a saját játszmáját.

A szabadság lehetőségét ajándékba kaptuk, de, hogy elérhessük, küzdenünk kell. Megtapasztalása pedig csak a legbátrabbak kiváltsága.

Lecke a szeretetről

83fbf5aed3c7e7ebbb3896943359d46c

Negyed évszázad kellett hozzá, hogy felfogjam, szeretet nélkül nincs élet.

Az alapvető hozzáállásom az,hogy amikor közel kerülök valakihez, megkondulnak a fejemben a vészharangok és menekülőre fogom. Hárítani kezdek. Aztán csak hárítok és hárítok és hárítok.

A másik fél pedig egyszer csak megunja ezt. Nem meglepő. És amikor így egyedül, elárvulva maradok valahol úton-útfélen, kiszolgáltatottnak érzem magam és áldozatnak is, mert elhagytak és mert nem szerettek. Legalábbis sokáig így voltam ezzel.

Sokáig nem ment a fejembe, hogy miért maradok sokszor egyedül, és hogy lehet az, hogy egyszer csak elhagynak olyanok, akiket megkedveltem. Egészen idáig nem értettem, miért viselkedek így.

Nemrégen azonban új felfedezést tettem saját magammal kapcsolatban. Rájöttem ugyanis, hogy eddigi életem során mindig menekültem és bizalmatlan voltam. Mindig, mindenkivel. És közben megfelelni akartam mindennél jobban, amiért szerepek mögé bújtam, hogy szimpátiát, elismerést és szeretetet kapjak. Nem tanítottak meg rá, hogy az igazán értékes kapcsolatokat máshogy kell megszerezni és csak akkor kaphatod meg őket, ha önmagadat adod. Nem volt előttem hiteles minta… és úgy gondoltam, ha önmagamat megmutatom, nem kedvelhetnek meg. Nem hittem magam elég értékesnek, nem szerettem saját magamat.

friends-fingers

Néhány barátomat, szerettemet azért nem tudtam ezzel a tökélyre fejlesztett, masszív lemorzsolós módszeremmel eléggé elijeszteni ahhoz, hogy továbbálljanak.

Egyikük azt mondta nemrégiben, hogy sosem szabad lebecsülni a barátság erejét és fontosságát. Sokszor halljuk ezt, nem újdonság, mégis valahogy felfigyeltem erre a mondatra és az utóbbi néhány hétben visszhangzik a fejemben.

Olyan felszínesek vagyunk, mi emberek. Olyan nagyon nem akarjuk észrevenni az igazán fontos dolgokat és olyan gyakran elmegyünk egymás mellett, hogy belefacsarodik a szív.

Az én szívem szó szerint belefacsarodott… Kénytelen voltam megállni, amit már egy ideje nem tettem meg és átgondolni az életemet. Azt, hogy mi az, ami nem stimmel és mi az, ami a helyén van.

És arra jöttem rá, hogy magányos vagyok. Nagy falat volt teljesen egyedül belevágni a “big city life”-ba és előlről kezdeni, magam mögött hagyva sok mindent az addigi életemből. Menekültem egy olyan helyzetbe, ahol a rengeteg új impulzustól vártam, hogy elnyomják fejemben a sikoltó és szorító magány érzését. Mindig ezt az utat választottam. Közben pedig nem raktam a megfelelő helyre magamban érzéseket, emlékeket, kapcsolatokat, embereket… Csak cipeltem magammal őket és napról napra húztak egyre lejjebb. Azt hittem, hogy megúszhatom ezt a munkát és enélkül is nyithatok új fejezetet.

De nem. Nem megy anélkül, hogy szembe ne néznék a múlt kísérteteivel és azt kiáltanám nekik, hogy NEM FÉLEK!

Ez persze több időt fog igénybe venni, mint egy hangos és a torkomból kiszakadó kiáltás. De már elindultam. Most tényleg. Már tudom, hogy ha szeretet nem vesz körbe, akkor légüres térbe kerülsz, ahol megfulladsz. És ha szeretetet vársz, először is adnod kell. És nem másoknak elsősorban, hanem saját magadnak. Szeretned kell magad, figyelni saját jelzéseidet és elfogadnod azt a valakit, aki te vagy. Gyengeségeiddel és erősségeiddel együtt. Számomra ez a legnehezebb.

És mivel magamat nem tudtam nagyon sokáig elfogadni, másoktól sem várhattam, hogy megtegyék. Nem lehetett őszinte a szeretet, a barátság, vagy a szerelem. Mert nem hagytam, hogy az legyen. Hibáztam. Sokszor. Volt, akit közel engedtem, de a félelmeim előtérbe tolakodtak és akaratlanul, de addig fúrtam a kapcsolatot, amíg vége nem lett.

Persze azt is tudom, hogy mind a két félen múlik egy kapcsolat alakulása, mégis visszanézve azt gondolom, hogy sok minden másképp alakulhatott volna, ha szerettem volna és bíztam volna magamban annyira, hogy ne féljek megmutatni az érzéseimet.

55ac2bfa0fc64be5883787c5f7ff1125

Most viszont változás jön, már itt kopogtat és én a napokban tárom szélesre előtte az ajtóm. Elengedem azt, amit el kell, ami visszaránt és nem enged a jelenben élni. Beengedem mindazt, ami jókedvre derít, amihez kedvem van, ami boldoggá tesz, bármi legyen is az. Nem fogok félni az újtól, a következményektől, a változástól, a szembenézéstől, a találkozástól, az elválástól, a múlttól, vagy a jövőtől.

Többet fogok nevetni. Több időt fogok szentelni azoknak, akik megérdemlik és kevesebbet azoknak, akik nem. Megtanulok a pillanatnak élni, nem hezitálni, csak ugrani. Élni fogok minden lehetőséggel, mert mindegyik csak egyszer jön szembe velem. Meg fogok bocsátani magamnak a hibáimért, amiket elkövettem. Megtanulom jobban értékelni az életet és elfogadni azt, hogy rövid és csak egyszer kaptam ajándékba. Nem lesz több dobásom, csak a mostani.

Most pedig hálás vagyok, hogy ezt felismerhettem. Hálás vagyok, amiért vannak mellettem olyanok, akiknek fontos vagyok. Hálás vagyok, mert szeretnek. Hálás vagyok, mert szerethetek.

megint

Tényleg megint.

Van az a pont, amikor el kell gondolkodnod, hogy tulajdonképpen ki is a gyáva kettőtök közül. Le kell ülnöd ha mással nem, hát magaddal beszélgetni és addig fel nem állni, amíg rá nem jössz, hol a hiba. Mert hiba, az van, vagy volt, ha évek után leültök egymással szemben és az első, kínos perceken túllendülve, úgy érzitek magatokat együtt, mint régen. JÓL, csupa nagybetűvel! Mintha, nem lett volna szünet, vagy mintha egy beszélgetést folytatnátok, amit csak tegnap hagytatok volna abba. Pedig sokkal régebben el lett vágva köztetek a fonal.

Kép

Ugyanolyan, csak néhány ránc került a homlokára. És te ugyanazt a békét és nyugalmat érzed, mikor vele vagy, mint régen, mert megért és lát téged.  A tekintetében és a szavaiban pedig megcsillan az a gyengéd és léleksimogató szeretet, amit régen is éreztél. A következő pillanatban már nem érzed az évek fájdalmát, amit hurcoltál magaddal mindenhova, amerre csak jártál a világban. Képtelen voltál lerakni, vagy elengedni. Eddig.

De a történet nem rózsaszín. Azt mondja neked, hogy “kicsi én”, azt mondja neked, hogy “lelki társam”, te pedig azt mondod, “hiányzol”. Nem mersz, nem bírsz többet mondani.

De a történet így sem rózsaszín. Azt mondja, nem lehettek barátok, mert ez valami más és ő nincs egyedül…

Mit is mondhatnál erre? Azon gondolkozol, tudnál-e a barátja lenni… Nehezen. Pedig szeretnéd, jobban,mint bármit, hogy ha több nem is lehet, legalább a barátodnak tudhasd, akivel megoszthatod a gondolataidat, az érzéseidet, az életed.

Hiszen…tulajdonképpen eddig is így éltél. Mert vannak olyanok, akik láthatatlan tekintetekkel veszik körbe magukat, a nagy döntéseknél, megpróbáltatásoknál úgy érzik, számítana ennek a távoli valakinek a véleménye is. Ebből merítenek erőt. Te is sokáig jártad így az utad. És ez túlnő azon, hogy mint férfi és nő, vonzódtok egymáshoz.

Aztán, amikor ott ültök egymással szemben és találkozik a tekintetetek és egy pillanatra megáll az idő, akkor úgy érzed, nem fogsz tudni megszabadulni ettől a tekintettől, ettől az érzéstől és valójában már nem is akarsz megszabadulni tőle.

Előkerülnek a múlt sérelmei a beszélgetés során, de már csak nevettek rajtuk. Tudjátok, hogy mindketten hibáztatok, mert féltetek bízni.

Aztán kiraknak a kávézóból, mert záróra és ti észre sem vettétek. Visszazuhantok a valóságba: más városban éltek, berendezett, kényelmes életetek van, amit nem akartok, vagy nem mertek feladni. Ő nincs egyedül. Kényelem és félelem…reménytelen…

Aztán elköszöntök és néhány üzenetet váltotok még. És te nem tudod, hogy mi legyen. Hogyan tovább?

Lelked különböző rétegei harcra kelnek egymással és a racionalitás birkózik az érzelmekkel.

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.

kényelem és félelem

Mindig a kényelmet választottad. Mindig. A biztosat, a kihívások és a megpróbáltatások nélkülit.

És közben mindig arról beszéltél és beszélsz most is, hogy nem érzed így jól magad. Szükséged van az újra, keresned kell a kihívásokat, menned kell tovább. Ezért is hagytál el, mert úgy érezted újra vágysz, másra vágysz. Nagy volt a dilemma.

Most pedig eltelt két év. Két év, amíg nem voltál fizikai valódban az életem része. Nem kerestél, nem kerestelek. Szünet.

És tudod úgy gondolom, hogy pontosan azok elől a kihívások elől menekültél el, amikről mindig beszéltél, amiket állítólag kerestél. Megijedtél, amikor ott voltam előtted, tiszta szerelemmel, naívan, vakon bízva benned. Túl egyértelmű lett volna, túl szép… Lehet. Az élet az ilyen túl szépekbe bele szokott rondítani. Sokszor. Nem ad semmit tálcán. Küzdened kell. Arra tanít, hogy ha nem harcolsz és nem kockáztatsz, a jutalmad az örök kétség és a kérdőjel lesz, amely mindig ott lebeg majd a szemed előtt. Annál pedig nincs rosszabb élet. A félelem és a kétségek uralta. Most ott a kérdőjel? Légy őszinte csendben magaddal, nekem nem is kell tudnom a választ.

Kihívásokat keresve hagytál el, mert ott volt az a bizonyos zabszem, de egy kényelmes életbe süllyedtél, megalkudtál. Már akkor is láttam, az akkori szavaid nincsenek harmóniában az életeddel. Azóta sem. És most két év után, amikor már repedeznek a kényelem és a félelem falai, engem keresel meg… Engem, mert nyugtalan vagy és kérdésekkel teli. Valamiért választ vársz tőlem, választ vársz magadtól. Azt hiszed, tudok segíteni. Mert megértettelek, mert talán senki nem értett úgy, mint én.

De tudod mit? Most értelek csak igazán. Akkor a tanárom voltál, a barátom, a társam, akire felnéztem, mert elhittem, amit mondtál és mert azt hittem, hogy nemcsak beszélsz, hanem cselekszel is. Ez a hit kellett ahhoz, hogy elfogadjam az érveid és, hogy továbbálltál.

De most értelek csak igazán. Gyáva vagy. Most csupaszon állsz előttem, a lila köd tovalibbent és látlak. Már látom a gyengeségeidet éppoly tisztán, mint azokat a tulajdonságokat, amikért megszerettelek.

Valahol, valamikor rosszul döntöttél. Valahol, valamikor a félelem győzött. Megesik. Velem is megesett. Szerintem ezt te is tudod.

És most tőlem vársz megnyugtatást, visszagigazolást, hogy minden rendben, hogy minden így van rendben. És szeretnéd tudni, hogy még mindig azt az embert látom-e, akit akkor láttam. Hogy megnyugodj, hogy még bármi lehet. Félsz a véglegességtől, a visszavonhatatlantól. És én csak egy visszacsatolás vagyok az egód számára. Tőlem vársz megerősítést ahhoz, hogy akkor jól döntöttél? Tőlem várod, hogy megnyugtassalak, jól tetted, hogy akkor elhagytál?

Nos hát, jól tetted. Ha így érezted, ezt kellett tenned. És én is erősebb lettem általa(d). Bár  ez utóbbit nem kérdezted.

Jobb, ha most mész. Mert felkavaró. Sajnos még mindig. Meg kell szabadulnom a makacs reménytől, hogy majd egyszer azért kopogtatsz az ajtómon, mert látsz. Látsz engem, látod magad, látsz minket. Végre tisztán.

De nem tudom, hogy szabaduljak meg ettől.

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.

kiemelt kép: Unsplash

kehely állapot

 

Mostanában egy új állapot állt be. Amikor tudod, hogy bármire képes vagy, de mégis tisztában vagy a határaiddal is. Amikor ismered magad, amikor a múlt a helyére kerül, amikor nem érzel tehetetlen dühöt, bénító félelmet, megbánást, lángoló szerelmet, szenvedélyt, haragot, csalódást. Amikor nem csapod be magad, hogy egy helyben toporogj. Amikor nem azon jár az eszed, hogy miért így, vagy úgy tettél. Amikor nem haragszol a világra, a családodra, a barátaidra és önmagadra.

Mert már annyi időt eltöltöttél magaddal, hogy megtanultatok együtt élni. Mégha ez a mondat úgy hangzik is, mintha skizofrén lennél. Felfedezted a gyengeségeidet és megbocsátottad magadnak őket, elfogadtad őket. Megismerted, megszeretted az erősségeidet és elfogadtad a vágyaidat.

Abba az állapotba kerülsz, amikor úgy érzed, sok mindenre fel vagy készülve. Ha jönnek a váratlan helyzetek, meg fogod állni a helyed. Tudod, hogy magadért kell megtenned. Tartozol magadnak annyival, hogy megteszel minden tőled telhetőt bármi is történjék. Mindig jobbra fogsz törekedni.

De… még valamit érzel… Vagyis tulajdonképpen meg sem tudod fogalmazni, hogy mi ez. Érzés-e egyáltalán? Mert ha nem ragadnak el mély érzelmek, mi marad a helyükön? Ha nem húznak a mélybe, vagy nem emelnek a felhők fölé, akkor milyen állapotban vagy?Hol vagy? Amik régen ktöltöttek, megtöltöttek gondolatokkal, érzésekkel, már nincsenek. Így-vagy úgy, de feldolgoztad őket. Mind a múlté. Persze nem tűntek el teljesen nyomtalanul. Minden ott hagyta lenyomatát benned.

Akkor mi ez? Milyen érzés nem érezni? Miért nem érzed jól magad két lábbal a földön?Mintha egy kehely lennél, egy üres edény, ami arra vár, hogy új szenvedélyek, új élmények töltsék meg…

Hol vagytok régi félelmek?

Kép

 

 Utunkon hosszabb-rövidebb ideig elkísérnek öröklött, szerzett, új és régi félelmeink. Mindenki fél. De nem mindenki kezeli félelmeit egyformán. Vannak köztünk olyanok, akik úgy tekintenek rájuk, mint életük megrontójára és az élet áldozatának tekintik saját magukat. Sokan pedig nem is tudnak (akarnak?) túllépni rajtuk, egész életük során cipelik félelmeiket magukkal. Betakaróznak velük, falat emelnek belőlük, vagy légbuborékba húzódnak elszigetelve az élettől.

Van még egy csoport: a bátraké. Közéjük tartozhatsz, ha egyszer fogsz egy kis bátorságot -ami ha hiszed, ha nem benned is ott van-, egy percre félresöpröd a félelmeidet a horizontról és elmerülsz az életben csak egy órára, egy napra, egy hétre… valami újat fogsz tapasztalni. Döntés és elhatározás kérdése, semmi más. Egy pillanatra dönts úgy, hogy nem veszel róluk tudomást és tedd azt, ami jókedvre derít, boldoggá tesz!

Egy idő után persze vissza fognak költözni beléd, emlékeztetni fognak, hogy ők is veled vannak, de már nem lesznek olyan erősek. Gyengébbek lesznek és másképp fogod látni őket. Rájössz, hogy Te vagy a főnök és nem ők. 

És még valamit fogsz érezni, amiért megéri belevágni: belül, mélyen, halkan, csendesen, mint egy kristálytiszta vízű forrás, ott lesz a bizakodás, a remény, a jelenbe és a jövőbe vetett hit.

Fotó: pinterest

Felébreszt és elaltat…

Kép

Félek, hogy nem lesz senkim, aki átölel, aki meghallgat, aki figyel rám, aki beszél hozzám, aki rám néz, aki kérdez, aki válaszol, aki megnevettet, aki megríkat, aki felvidít és elszomorít, aki kávét főz, aki zsemlét vesz, aki betakar, aki megigazítja a ruhám ujját, aki a hajamba túr, aki megcirógat, aki megpaskol, aki hallgat és zavarba jön, aki őszinte és aki hazudik, aki befejezi a mondatomat és  kitalálja a gondolatomat, aki a szavamba vág, aki tervez velem, aki számol velem, aki számít rám és akire számíthatok. Felébreszt és elaltat…

 

Fotó: pinterest