bizonytalanok

20-as éveink. Menthetetlenül felnövünk. Valamilyen pályára állunk, vagy pályára állítanak. Szárnyat bontunk. Függetlenedünk. Álmodunk. Tervezünk. Megváltjuk a világot. Elbukunk. Újratervezünk. Önmegvalósítunk. Bízunk. Hiszünk. Szabadok vagyunk.

Nem mindannyian érezzük, de ezzel a szabadsággal felelősséget is vállalunk. A szabadsággal pedig nem mindenki tud élni és felelősséget vállalni saját maga iránt. Az a legnehezebb. Néhányan pedig nem tudnak megbírkózni ezzel a rájuk szakadt szabadsággal és a vele járó felelősséggel.

Elbizonytalanodnak. Nem csoda, hiszen egy olyan világban élünk, ahol nem támaszkodhatunk biztos alapokra. A világ folyamatosan változik és nekünk szinte percről percre alkalmazkodnunk kell hozzá. Folyamatos megújulásra kényszerít minket és arra, hogy átértékeljük az addig biztosnak hitt alaptéziseket is.

Szüleink többnyire arra tanítottak, hogy függetlenek legyünk, ambíciózusak, magabiztosak és igyekeztek biztosítani a vitorlabontásunkhoz minden szükséges alapot.

Mi pedig karrierről kezdtünk álmodni, biztos megélhetésről, jólétről, ugyanakkor szüleink robotoló életmódja elrettentett bennünket. Most pedig mindent akarunk és azonnal. Üzletemberek és maximalisták lettünk. Üzleteket kötünk még a személyes kapcsolatainkban is: pontosan tudjuk, hogy kitől, mit várhatunk és hogy, melyik kapcsolatba érdemes energiát fektetni, hogy később profitálhassunk belőle. Onnan pedig, ahol nem jönnek be a számításaink, villámsebességgel továbbállunk. Párkapcsolatainkra is sokszor igaz ez. Az első elbizonytalanodásunknál inkább kiszállunk a kapcsolatból és az “új mindig jobb” elvét követve megyünk tovább. Hátra sem nézünk. Elszomorító. Bár ez már egy másik bejegyzés témája lehetne.

Meg akarunk felelni szüleink álmainak és elvárásainak és közben a külvilág által diktált tempót is követnünk kell. Nem könnyű, sőt…

Folyamatosan visszaigazolást keresünk életmódunkhoz, amit a  korosztályunk alkotta közösségben találunk meg. Barátaink lesznek azok, akik véleményére adunk akár szüleinkkel, családunkkal szemben is, akiktől elfogadjuk a -néha fájó- igazságot is.

Ebben a maximalizmus vezérelte életben pedig elfelejtünk boldogok lenni és elfelejtjük, hogy mi is az igazán fontos az életben. Elfelejtünk saját belső hangunkra figyelni.

Aztán jön a Karácsony és előkerülnek a régen látott rokonok, akikkel a találkozás ötödik percében képesek vagyunk arról beszélni, hogy semmire sincs elég pénz, hogy az élet mennyire kilátástalan és nehéz és, hogy a mai fiatal felnőtteknek bizony nagy felelősség nyomja a vállát, mert ők fogják eltartani a lassan nyugdíjas korba kerülő szüleiket és ebben a világban fognak gyermeket vállalni is. És ez is lehetne egy másik bejegyzés témája, hogy az ilyen rokonlátogatások, miért torkollnak az első percek után ilyen borúlátó, panasszal tűzdelt beszélgetésekbe…

A külső nyomás tehát létezik, a szabadság azonban, amit születésünkkor kaptunk, felelősség is egyben. Ingoványos környezetben bármelyik lépésünk eredménye lehet az is, hogy elsüllyedünk és az is, hogy megtaláljuk a mocsárból a kivezető utat. Vannak néhányan, akik a bizonytalanság súlya alatt bizonytalan felnőttekké válnak és nem képesek megbírkózni a kihívással, amit kaptak. Elindulnak egy irányba, karriert építenek, pénzt keresnek, státuszszimbólumokkal veszik körbe magukat és kétségbeesetten gyűjtik az elismeréseket. Sokáig működik ez az életforma. Sokáig úgy érzik, hogy mindig mindent képesek megszerezni, amire vágyhatnak, képesek a legjobbak lenni és életük a lehető legjobb irányba, a tökéletesség felé halad.

Ilyenkor azonban a bizonytalanság és az önmagukkal való szembenézés elől menekülnek és elfelejtik előtérbe helyezni saját vágyaikat, saját magukat…A gyerekkori álmok egyszercsak elvesznek. A nehezen megteremtett motiváció egyszercsak eltűnik, mintha sosem lett volna. És ilyenkor tanácstalanul, fáradtan és félelmekkel telve és mégis kifosztva megállnak. Nem tudják, hogyan tovább, bár kapizsgálják már, hogy a szabadsággal járó felelősséggel elsősorban saját maguknak tartoznak.

Akik azonban eljutnak erre a pontra, még mindig a legtöbb esetben rosszul döntenek. A gyerekkoruk óta beléjük vert félelmeket nem képesek legyőzni és elég bátornak lenni ahhoz, hogy a saját útjukon induljanak el. Helyette folytatják a már “bejáratott” életüket és tovább pörgetik a mókuskereket. Közben persze hitegetik magukat, hogy majd, ha már ezt, vagy azt megszerezték, elérték, megállnak és foglalkoznak a számukra igazán fontos dolgokkal. Egyre többször elhangzik a “majd” és a “ha” szó… A legtöbb esetben azonban sosem jutnak el a változtatáshoz. Az élet pedig gyorsan elsuhan…

Nem könnyíti meg a világ a dolgunkat, de az előttünk vagy az utánunk lévő generációknak sem volt és nem lesz könnyebb a dolga. Mindenkinek végig kell játszania a saját játszmáját.

A szabadság lehetőségét ajándékba kaptuk, de, hogy elérhessük, küzdenünk kell. Megtapasztalása pedig csak a legbátrabbak kiváltsága.

Reklámok

megint

Tényleg megint.

Van az a pont, amikor el kell gondolkodnod, hogy tulajdonképpen ki is a gyáva kettőtök közül. Le kell ülnöd ha mással nem, hát magaddal beszélgetni és addig fel nem állni, amíg rá nem jössz, hol a hiba. Mert hiba, az van, vagy volt, ha évek után leültök egymással szemben és az első, kínos perceken túllendülve, úgy érzitek magatokat együtt, mint régen. JÓL, csupa nagybetűvel! Mintha, nem lett volna szünet, vagy mintha egy beszélgetést folytatnátok, amit csak tegnap hagytatok volna abba. Pedig sokkal régebben el lett vágva köztetek a fonal.

Kép

Ugyanolyan, csak néhány ránc került a homlokára. És te ugyanazt a békét és nyugalmat érzed, mikor vele vagy, mint régen, mert megért és lát téged.  A tekintetében és a szavaiban pedig megcsillan az a gyengéd és léleksimogató szeretet, amit régen is éreztél. A következő pillanatban már nem érzed az évek fájdalmát, amit hurcoltál magaddal mindenhova, amerre csak jártál a világban. Képtelen voltál lerakni, vagy elengedni. Eddig.

De a történet nem rózsaszín. Azt mondja neked, hogy “kicsi én”, azt mondja neked, hogy “lelki társam”, te pedig azt mondod, “hiányzol”. Nem mersz, nem bírsz többet mondani.

De a történet így sem rózsaszín. Azt mondja, nem lehettek barátok, mert ez valami más és ő nincs egyedül…

Mit is mondhatnál erre? Azon gondolkozol, tudnál-e a barátja lenni… Nehezen. Pedig szeretnéd, jobban,mint bármit, hogy ha több nem is lehet, legalább a barátodnak tudhasd, akivel megoszthatod a gondolataidat, az érzéseidet, az életed.

Hiszen…tulajdonképpen eddig is így éltél. Mert vannak olyanok, akik láthatatlan tekintetekkel veszik körbe magukat, a nagy döntéseknél, megpróbáltatásoknál úgy érzik, számítana ennek a távoli valakinek a véleménye is. Ebből merítenek erőt. Te is sokáig jártad így az utad. És ez túlnő azon, hogy mint férfi és nő, vonzódtok egymáshoz.

Aztán, amikor ott ültök egymással szemben és találkozik a tekintetetek és egy pillanatra megáll az idő, akkor úgy érzed, nem fogsz tudni megszabadulni ettől a tekintettől, ettől az érzéstől és valójában már nem is akarsz megszabadulni tőle.

Előkerülnek a múlt sérelmei a beszélgetés során, de már csak nevettek rajtuk. Tudjátok, hogy mindketten hibáztatok, mert féltetek bízni.

Aztán kiraknak a kávézóból, mert záróra és ti észre sem vettétek. Visszazuhantok a valóságba: más városban éltek, berendezett, kényelmes életetek van, amit nem akartok, vagy nem mertek feladni. Ő nincs egyedül. Kényelem és félelem…reménytelen…

Aztán elköszöntök és néhány üzenetet váltotok még. És te nem tudod, hogy mi legyen. Hogyan tovább?

Lelked különböző rétegei harcra kelnek egymással és a racionalitás birkózik az érzelmekkel.

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.

kehely állapot

 

Mostanában egy új állapot állt be. Amikor tudod, hogy bármire képes vagy, de mégis tisztában vagy a határaiddal is. Amikor ismered magad, amikor a múlt a helyére kerül, amikor nem érzel tehetetlen dühöt, bénító félelmet, megbánást, lángoló szerelmet, szenvedélyt, haragot, csalódást. Amikor nem csapod be magad, hogy egy helyben toporogj. Amikor nem azon jár az eszed, hogy miért így, vagy úgy tettél. Amikor nem haragszol a világra, a családodra, a barátaidra és önmagadra.

Mert már annyi időt eltöltöttél magaddal, hogy megtanultatok együtt élni. Mégha ez a mondat úgy hangzik is, mintha skizofrén lennél. Felfedezted a gyengeségeidet és megbocsátottad magadnak őket, elfogadtad őket. Megismerted, megszeretted az erősségeidet és elfogadtad a vágyaidat.

Abba az állapotba kerülsz, amikor úgy érzed, sok mindenre fel vagy készülve. Ha jönnek a váratlan helyzetek, meg fogod állni a helyed. Tudod, hogy magadért kell megtenned. Tartozol magadnak annyival, hogy megteszel minden tőled telhetőt bármi is történjék. Mindig jobbra fogsz törekedni.

De… még valamit érzel… Vagyis tulajdonképpen meg sem tudod fogalmazni, hogy mi ez. Érzés-e egyáltalán? Mert ha nem ragadnak el mély érzelmek, mi marad a helyükön? Ha nem húznak a mélybe, vagy nem emelnek a felhők fölé, akkor milyen állapotban vagy?Hol vagy? Amik régen ktöltöttek, megtöltöttek gondolatokkal, érzésekkel, már nincsenek. Így-vagy úgy, de feldolgoztad őket. Mind a múlté. Persze nem tűntek el teljesen nyomtalanul. Minden ott hagyta lenyomatát benned.

Akkor mi ez? Milyen érzés nem érezni? Miért nem érzed jól magad két lábbal a földön?Mintha egy kehely lennél, egy üres edény, ami arra vár, hogy új szenvedélyek, új élmények töltsék meg…

Harc

Harc

Sokan harcolunk nap mint nap. Magunkkal, a családunkkal, a barátainkkal és sokszor az egész világgal. Nehéz ezen változtatni, kilépni a megszokott, biztonságosnak tűnő csigaházból és merni változtatni. Hogy jobb legyen. Esélyt adni magunknak arra, hogy rálépjünk a saját utunkra. Mert az első lépés után sokkal könnyebb. Ha egyszer átlendülsz, a lehetőségek kopogtatni fognak. És akkor már nem kell senkinek elmagyaráznod semmit, harcolnod sem kell többet. Mert tudod, hogy jó úton vagy, a saját utadon. De míg nem lépsz egyet előre, az életed folyamatos harc lesz és nem csak a külvilággal, hanem saját magaddal is.