amikor hiányzol

Kép

Néha átjár. Néha-nem tudom, miért-, de újra emlékezni kezdek. Függetlenül az akaratomtól. Néha nem is emlékszem igazán Rád, a vonásaidra, a tekintetedre, vagy a hangodra. A részletek az évek távlatából kezdenek homokszemekként kiperegni az ujjaim közül annak ellenére, hogy sokáig erősen szorítottam a markomban őket. Mégis megtalálták az apró réseket, amelyeken keresztül elfolyhattak…

Az idő volt.

Mióta elváltak az útjaink, nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe. Egy apróság, vagy egy súlyosabb gondolat befészkeli magát a fejembe és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megosszam veled.

Időnként most is átjár a hiányod. Úgy érzem magam ilyenkor, mint egy elhagyatott és üres ház, aminek nincsenek ablakai és átsüvít rajta a szél.

Ilyenkor elvész az ihlet. Megpróbálok mélyre ásni az emlékek között, hogy merítsek belőlük, de már annyiszor gondoltam rájuk, idéztem fel az apró részleteket, hogy elkoptak és egyre halványabban jelennek meg minden alkalommal előttem.

Már-már eltűnőben vannak. Az érzés, amit melletted éreztem viszont nem halványul. Emlékszem, milyen érzés volt, mennyire meghitt és különleges. Bővebben…

Lecke a szeretetről

83fbf5aed3c7e7ebbb3896943359d46c

Negyed évszázad kellett hozzá, hogy felfogjam, szeretet nélkül nincs élet.

Az alapvető hozzáállásom az,hogy amikor közel kerülök valakihez, megkondulnak a fejemben a vészharangok és menekülőre fogom. Hárítani kezdek. Aztán csak hárítok és hárítok és hárítok.

A másik fél pedig egyszer csak megunja ezt. Nem meglepő. És amikor így egyedül, elárvulva maradok valahol úton-útfélen, kiszolgáltatottnak érzem magam és áldozatnak is, mert elhagytak és mert nem szerettek. Legalábbis sokáig így voltam ezzel.

Sokáig nem ment a fejembe, hogy miért maradok sokszor egyedül, és hogy lehet az, hogy egyszer csak elhagynak olyanok, akiket megkedveltem. Egészen idáig nem értettem, miért viselkedek így.

Nemrégen azonban új felfedezést tettem saját magammal kapcsolatban. Rájöttem ugyanis, hogy eddigi életem során mindig menekültem és bizalmatlan voltam. Mindig, mindenkivel. És közben megfelelni akartam mindennél jobban, amiért szerepek mögé bújtam, hogy szimpátiát, elismerést és szeretetet kapjak. Nem tanítottak meg rá, hogy az igazán értékes kapcsolatokat máshogy kell megszerezni és csak akkor kaphatod meg őket, ha önmagadat adod. Nem volt előttem hiteles minta… és úgy gondoltam, ha önmagamat megmutatom, nem kedvelhetnek meg. Nem hittem magam elég értékesnek, nem szerettem saját magamat.

friends-fingers

Néhány barátomat, szerettemet azért nem tudtam ezzel a tökélyre fejlesztett, masszív lemorzsolós módszeremmel eléggé elijeszteni ahhoz, hogy továbbálljanak.

Egyikük azt mondta nemrégiben, hogy sosem szabad lebecsülni a barátság erejét és fontosságát. Sokszor halljuk ezt, nem újdonság, mégis valahogy felfigyeltem erre a mondatra és az utóbbi néhány hétben visszhangzik a fejemben.

Olyan felszínesek vagyunk, mi emberek. Olyan nagyon nem akarjuk észrevenni az igazán fontos dolgokat és olyan gyakran elmegyünk egymás mellett, hogy belefacsarodik a szív.

Az én szívem szó szerint belefacsarodott… Kénytelen voltam megállni, amit már egy ideje nem tettem meg és átgondolni az életemet. Azt, hogy mi az, ami nem stimmel és mi az, ami a helyén van.

És arra jöttem rá, hogy magányos vagyok. Nagy falat volt teljesen egyedül belevágni a “big city life”-ba és előlről kezdeni, magam mögött hagyva sok mindent az addigi életemből. Menekültem egy olyan helyzetbe, ahol a rengeteg új impulzustól vártam, hogy elnyomják fejemben a sikoltó és szorító magány érzését. Mindig ezt az utat választottam. Közben pedig nem raktam a megfelelő helyre magamban érzéseket, emlékeket, kapcsolatokat, embereket… Csak cipeltem magammal őket és napról napra húztak egyre lejjebb. Azt hittem, hogy megúszhatom ezt a munkát és enélkül is nyithatok új fejezetet.

De nem. Nem megy anélkül, hogy szembe ne néznék a múlt kísérteteivel és azt kiáltanám nekik, hogy NEM FÉLEK!

Ez persze több időt fog igénybe venni, mint egy hangos és a torkomból kiszakadó kiáltás. De már elindultam. Most tényleg. Már tudom, hogy ha szeretet nem vesz körbe, akkor légüres térbe kerülsz, ahol megfulladsz. És ha szeretetet vársz, először is adnod kell. És nem másoknak elsősorban, hanem saját magadnak. Szeretned kell magad, figyelni saját jelzéseidet és elfogadnod azt a valakit, aki te vagy. Gyengeségeiddel és erősségeiddel együtt. Számomra ez a legnehezebb.

És mivel magamat nem tudtam nagyon sokáig elfogadni, másoktól sem várhattam, hogy megtegyék. Nem lehetett őszinte a szeretet, a barátság, vagy a szerelem. Mert nem hagytam, hogy az legyen. Hibáztam. Sokszor. Volt, akit közel engedtem, de a félelmeim előtérbe tolakodtak és akaratlanul, de addig fúrtam a kapcsolatot, amíg vége nem lett.

Persze azt is tudom, hogy mind a két félen múlik egy kapcsolat alakulása, mégis visszanézve azt gondolom, hogy sok minden másképp alakulhatott volna, ha szerettem volna és bíztam volna magamban annyira, hogy ne féljek megmutatni az érzéseimet.

55ac2bfa0fc64be5883787c5f7ff1125

Most viszont változás jön, már itt kopogtat és én a napokban tárom szélesre előtte az ajtóm. Elengedem azt, amit el kell, ami visszaránt és nem enged a jelenben élni. Beengedem mindazt, ami jókedvre derít, amihez kedvem van, ami boldoggá tesz, bármi legyen is az. Nem fogok félni az újtól, a következményektől, a változástól, a szembenézéstől, a találkozástól, az elválástól, a múlttól, vagy a jövőtől.

Többet fogok nevetni. Több időt fogok szentelni azoknak, akik megérdemlik és kevesebbet azoknak, akik nem. Megtanulok a pillanatnak élni, nem hezitálni, csak ugrani. Élni fogok minden lehetőséggel, mert mindegyik csak egyszer jön szembe velem. Meg fogok bocsátani magamnak a hibáimért, amiket elkövettem. Megtanulom jobban értékelni az életet és elfogadni azt, hogy rövid és csak egyszer kaptam ajándékba. Nem lesz több dobásom, csak a mostani.

Most pedig hálás vagyok, hogy ezt felismerhettem. Hálás vagyok, amiért vannak mellettem olyanok, akiknek fontos vagyok. Hálás vagyok, mert szeretnek. Hálás vagyok, mert szerethetek.

megint

Tényleg megint.

Van az a pont, amikor el kell gondolkodnod, hogy tulajdonképpen ki is a gyáva kettőtök közül. Le kell ülnöd ha mással nem, hát magaddal beszélgetni és addig fel nem állni, amíg rá nem jössz, hol a hiba. Mert hiba, az van, vagy volt, ha évek után leültök egymással szemben és az első, kínos perceken túllendülve, úgy érzitek magatokat együtt, mint régen. JÓL, csupa nagybetűvel! Mintha, nem lett volna szünet, vagy mintha egy beszélgetést folytatnátok, amit csak tegnap hagytatok volna abba. Pedig sokkal régebben el lett vágva köztetek a fonal.

Kép

Ugyanolyan, csak néhány ránc került a homlokára. És te ugyanazt a békét és nyugalmat érzed, mikor vele vagy, mint régen, mert megért és lát téged.  A tekintetében és a szavaiban pedig megcsillan az a gyengéd és léleksimogató szeretet, amit régen is éreztél. A következő pillanatban már nem érzed az évek fájdalmát, amit hurcoltál magaddal mindenhova, amerre csak jártál a világban. Képtelen voltál lerakni, vagy elengedni. Eddig.

De a történet nem rózsaszín. Azt mondja neked, hogy “kicsi én”, azt mondja neked, hogy “lelki társam”, te pedig azt mondod, “hiányzol”. Nem mersz, nem bírsz többet mondani.

De a történet így sem rózsaszín. Azt mondja, nem lehettek barátok, mert ez valami más és ő nincs egyedül…

Mit is mondhatnál erre? Azon gondolkozol, tudnál-e a barátja lenni… Nehezen. Pedig szeretnéd, jobban,mint bármit, hogy ha több nem is lehet, legalább a barátodnak tudhasd, akivel megoszthatod a gondolataidat, az érzéseidet, az életed.

Hiszen…tulajdonképpen eddig is így éltél. Mert vannak olyanok, akik láthatatlan tekintetekkel veszik körbe magukat, a nagy döntéseknél, megpróbáltatásoknál úgy érzik, számítana ennek a távoli valakinek a véleménye is. Ebből merítenek erőt. Te is sokáig jártad így az utad. És ez túlnő azon, hogy mint férfi és nő, vonzódtok egymáshoz.

Aztán, amikor ott ültök egymással szemben és találkozik a tekintetetek és egy pillanatra megáll az idő, akkor úgy érzed, nem fogsz tudni megszabadulni ettől a tekintettől, ettől az érzéstől és valójában már nem is akarsz megszabadulni tőle.

Előkerülnek a múlt sérelmei a beszélgetés során, de már csak nevettek rajtuk. Tudjátok, hogy mindketten hibáztatok, mert féltetek bízni.

Aztán kiraknak a kávézóból, mert záróra és ti észre sem vettétek. Visszazuhantok a valóságba: más városban éltek, berendezett, kényelmes életetek van, amit nem akartok, vagy nem mertek feladni. Ő nincs egyedül. Kényelem és félelem…reménytelen…

Aztán elköszöntök és néhány üzenetet váltotok még. És te nem tudod, hogy mi legyen. Hogyan tovább?

Lelked különböző rétegei harcra kelnek egymással és a racionalitás birkózik az érzelmekkel.

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.

kehely állapot

 

Mostanában egy új állapot állt be. Amikor tudod, hogy bármire képes vagy, de mégis tisztában vagy a határaiddal is. Amikor ismered magad, amikor a múlt a helyére kerül, amikor nem érzel tehetetlen dühöt, bénító félelmet, megbánást, lángoló szerelmet, szenvedélyt, haragot, csalódást. Amikor nem csapod be magad, hogy egy helyben toporogj. Amikor nem azon jár az eszed, hogy miért így, vagy úgy tettél. Amikor nem haragszol a világra, a családodra, a barátaidra és önmagadra.

Mert már annyi időt eltöltöttél magaddal, hogy megtanultatok együtt élni. Mégha ez a mondat úgy hangzik is, mintha skizofrén lennél. Felfedezted a gyengeségeidet és megbocsátottad magadnak őket, elfogadtad őket. Megismerted, megszeretted az erősségeidet és elfogadtad a vágyaidat.

Abba az állapotba kerülsz, amikor úgy érzed, sok mindenre fel vagy készülve. Ha jönnek a váratlan helyzetek, meg fogod állni a helyed. Tudod, hogy magadért kell megtenned. Tartozol magadnak annyival, hogy megteszel minden tőled telhetőt bármi is történjék. Mindig jobbra fogsz törekedni.

De… még valamit érzel… Vagyis tulajdonképpen meg sem tudod fogalmazni, hogy mi ez. Érzés-e egyáltalán? Mert ha nem ragadnak el mély érzelmek, mi marad a helyükön? Ha nem húznak a mélybe, vagy nem emelnek a felhők fölé, akkor milyen állapotban vagy?Hol vagy? Amik régen ktöltöttek, megtöltöttek gondolatokkal, érzésekkel, már nincsenek. Így-vagy úgy, de feldolgoztad őket. Mind a múlté. Persze nem tűntek el teljesen nyomtalanul. Minden ott hagyta lenyomatát benned.

Akkor mi ez? Milyen érzés nem érezni? Miért nem érzed jól magad két lábbal a földön?Mintha egy kehely lennél, egy üres edény, ami arra vár, hogy új szenvedélyek, új élmények töltsék meg…

nem akarom és nem értem

Olyan helyeken jártam, ahol már régen. A sors úgy hozta, hogy visszakerültem oda, ahol valamikor a múltban Ő adott új jelentést mindennek. Pedig egyszer régen csendesen és lassan elmenekültem onnan, mert már minden arra emlékeztetett, hogy semmi sem örök és azt üzente, hogy semmi sem az enyém, semmi sem az otthonom.

Sok idő telt el azóta. Bár tudtam, hogy nem gyógyult be minden seb, mégis azt hittem, hogy nem képes már a hiánya annyira előtérbe tolakodni bennem, mint kezdetben.

És mégis. Megláttam egy hidat, elsétáltam egy utcán, miközben véletlenül az a dal szólalt meg…és mint a kitörő vulkán, vagy mint a gátakat átszakító habzó hullámok, úgy mostak tisztára bennem mindent az érzések. Én pedig védtelen voltam. Néhány perc múlva már teljesen egyértelmű volt minden: még mindig Ő… ugyanúgy és ugyanannyira. Hiába a menekülés, hiába a fal, amit építettem, vagy az ajtó, amin nem engedek se ki, se be semmit és hiába az a rengeteg próbálkozás, hogy elhitessem magammal, reménytelen.

Pedig pontosan tudom, hogy csak magamat kínzom. Már akkor is tudtam. De mégis csak egy bizonyos szintig vagyok képes uralni a rám törő hullámokat és ha igazán őszinte akarok lenni magammal, be kell látnom, hogy az összes eddigi igyekezetem csupán a túlélésre volt elég.

Még nem jöttem rá a felejtés nyitjára, hogy a szívem ne emlékezzen arra, milyen érzés volt…

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.