gyakorlat teszi

a0dd763c8b907e78397478eaa33a3c79

Bővebben…

Reklámok

néhány törékeny pillanatról van szó

Nehéz megfogni ezeket a pillanatokat. Azokról a pillanatokról beszélek, amikor hirtelen minden kitisztul, mindent világosan látsz és közben nem fáj semmi.

Kép

Nem őrültem meg, csupán megpróbálom megfogni és megfogalmazni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek néha rám találnak. Nehezen fogadom el a dolgokat olyannak, amilyenek, ha a szeretteimről van szó. Ha azt látom, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben, az életükben és ennek teljes tudatában sem tesznek semmit azért, hogy változtassanak, nehezen tudom elfogadni, hogy nem az én dolgom jobbá tenni az életüket.

Bővebben…

újra el kéne képzelni

Kép

December. Leesik az első hó. Minden fehér. A város sötétségbe burkolózik, hideg van és csend. Kihaltak az utcák, csak én ballagok valahonnan valahová a magányomba bújva, egyedül az éjszakában. Vigaszt remélve pillantok minden kapualjba, minden utcába és minden szembejövő arcra. Harcolok a hideg ellen, nyakig merülök a sálamban és a zenében, ami mossa és mossa az érzéseket kifelé belőlem.

Aztán hirtelen visszarepülök gondolatban egy ismeretlen archoz és egy ismerős érzéshez. A köldökömnél fogva beránt a képzeletem valósága egy másik világba. Elképzelem, ahogy egyszercsak egy fagyos kis utcából kikanyarodva felbukkansz te, ismeretlen ismerős. Csak egy elmosódott alak vagy, mégis nagyot dobban a szívem. Felpezsdül a vérem, kiáltani tudnék hirtelen. De elnyomom, miközben az adrenalin beránt egy másik univerzumba és az egész világ beszűkül. Egyetlen csatorna létezik, amelynek egyik végén te, a másikon én állok. Már nem fázom. Dobog a szívem, zakatolva akar kiszakadni a mellkasomból és minden erőm szükséges ahhoz, hogy csitítsam. Mert te közeledsz. A csatorna, melynek a két végén állunk, egyre gyorsuló mozgásra késztetve egymás felé szippant minket. Már nincs éjjel, már nem az utcán vagyunk. A leheletem párája emlékeztet még halványan a valóság lényegére.

De a testem már nem az enyém. Már nem uralom magam.

Közeledsz és egy hirtelen félelemtől vezérelve úgy teszek, mintha nem vennélek észre. Megyek tovább, nesztelen és látszólag fesztelen is. Nem akarom, hogy tudd, rettegek a találkozástól.

Mámoros pillanat. Tudom, hogy pillanatokon belül utolérsz. Beleremegek. Minden porcikám önálló életre kel és a testem feletti uralmam kezd teljesen megszűnni. Képtelenség kontroll alatt tartani a vágyat, ami már ilyen régóta és ilyen erősen a részemmé vált. Mindjárt engedek neki, de előtte még az ellenállás utolsó morzsáit is elhullajtom az úton.

Egyre lassabban megyek. Nyugodtságot színlelek, miközben lépteid zaja már megtörte az éjszaka csendjét.  

A következő pillanatban azonban egy új félelem kopogtat tudatom résnyire nyílt ajtaján. Rettegek, hogy nem kaphatlak meg soha, rettegek, hogy nem ismerhetlek meg soha. Nem láthatom a szemedben a segélykérő magányt, nem hallhatom a hangodban a gyengéd megértést és nyugalmat, a szavaidban magamat és nem érezhetem érintésedben a feszült vágyat.

Vágyom rá, hogy felkavarj. Vágyom rá, hogy megzavard a színlelt és fásult nyugalmamat. Soha nem vágytam még így semmire.

De rettegek is, mert már csak pillanatok választanak el attól, hogy utolérj.

Neked kulcsod lesz a lelkemhez. Neked kimondom majd olyan gondolataimat is, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak, vagy olyan mélyre temettem őket, ahol már segítség nélkül nem lelhettem rájuk. De aztán te majd jönni fogsz és mint, amikor valaki kútásás közben hirtelen vízre lel, úgy tör majd a felszínre a lelkem. Neked. Hívásodra valósággá változom és az leszek, aki mindig is szerettem volna lenni. Nő, barát, tanító és diák, szerető és anya. Már ismerem a szerelmet.

Meghallom a nevem. Vacogó testem összerezzen, de színlelek. Hátrafordulok, derűs és meglepett mosolyt erőltetek magamra. Megpróbálom a nyugodtság álarcát magamra ölteni, de tudom, hogy egyetlen pillantás elég lesz, hogy tekintetemből kiolvashass mindent. 

Nagyot nyelek és te elém lépsz…

Álmomban a szerelem valahog így szokott megjelenni előttem. Viszont mielőtt meglátnám a másik arcát és mielőtt “megérkeznék”, mindig felébredek. 

Könnyű

Kép

 

Mostanában azon kapom magam, hogy hiányolom a “könnyűséget”. Régen éreztem már magam könnyűnek. Olyannak, akit nem bánt semmi és csak a pillanat köti le minden gondolatomat és figyelmemet.

Ez pedig roppant fárasztó. Folyamatos munkára késztetem ilyenkor agyamnak azt a részét, amely szabályozza a viselkedésemet. Fürkészi a környezetet és minden percben ahhoz igazodik (vagy legalábbis megpróbál).

Feszültség és fáradtság. Ez az idei nyárzáró. Hol a feltöltődöttség, az erő a jövő kihívásai előtt? Sehol. Inkább kitartás van és bizakodás, hogy a megkezdett munka lassanként beérik. Az új élet felfedi szépségeit.

De nem panaszkodom, hiszen sokan lépkednek ehhez hasonló cipőben, vagy rosszabban. Ez amolyan megfigyelésféle csupán. Hangulatjelentés.

Ritkán éreztem ezt az állapotot, amit hiányolok. Főleg a gyerekkoromban. És amikor leszálltam a Felnőtt nevű megállónál, hirtelen jelentősen megcsappant ezeknek a pillanatoknak, perceknek a száma. Az olyan perceké, amikor semmi más nem számít csak az itt és a most. Amikor semmilyen súly nem nyomja a vállad, nem aggódsz magadárt, másokért, a jövőért. Élvezed és belemerülsz abba, amit csinálsz és megszűnik a külvilág. (Bár a blogolás is tud ilyen lenni : ) )

Hiányoznak ezek a pillanatok. Mert nem tudok erőt meríteni a mindennapokban belőlük.

Lehetne több ilyen. Sőt, ez is csak rajtam múlik, hogy lesz-e. Csak saját tehetetlenségünk szabja meg határainkat.

Könnyű. Mint a madár az égen, ami kedvére repül, a napfényben fürdik és a szél simogatja.

 

Fotó: pinterest

kehely állapot

 

Mostanában egy új állapot állt be. Amikor tudod, hogy bármire képes vagy, de mégis tisztában vagy a határaiddal is. Amikor ismered magad, amikor a múlt a helyére kerül, amikor nem érzel tehetetlen dühöt, bénító félelmet, megbánást, lángoló szerelmet, szenvedélyt, haragot, csalódást. Amikor nem csapod be magad, hogy egy helyben toporogj. Amikor nem azon jár az eszed, hogy miért így, vagy úgy tettél. Amikor nem haragszol a világra, a családodra, a barátaidra és önmagadra.

Mert már annyi időt eltöltöttél magaddal, hogy megtanultatok együtt élni. Mégha ez a mondat úgy hangzik is, mintha skizofrén lennél. Felfedezted a gyengeségeidet és megbocsátottad magadnak őket, elfogadtad őket. Megismerted, megszeretted az erősségeidet és elfogadtad a vágyaidat.

Abba az állapotba kerülsz, amikor úgy érzed, sok mindenre fel vagy készülve. Ha jönnek a váratlan helyzetek, meg fogod állni a helyed. Tudod, hogy magadért kell megtenned. Tartozol magadnak annyival, hogy megteszel minden tőled telhetőt bármi is történjék. Mindig jobbra fogsz törekedni.

De… még valamit érzel… Vagyis tulajdonképpen meg sem tudod fogalmazni, hogy mi ez. Érzés-e egyáltalán? Mert ha nem ragadnak el mély érzelmek, mi marad a helyükön? Ha nem húznak a mélybe, vagy nem emelnek a felhők fölé, akkor milyen állapotban vagy?Hol vagy? Amik régen ktöltöttek, megtöltöttek gondolatokkal, érzésekkel, már nincsenek. Így-vagy úgy, de feldolgoztad őket. Mind a múlté. Persze nem tűntek el teljesen nyomtalanul. Minden ott hagyta lenyomatát benned.

Akkor mi ez? Milyen érzés nem érezni? Miért nem érzed jól magad két lábbal a földön?Mintha egy kehely lennél, egy üres edény, ami arra vár, hogy új szenvedélyek, új élmények töltsék meg…