reménynek hívlak

kid,photography,sea,underwater,water-610ead00c6a6043931984d6b8ea01308_h

 

Hívhatom-e reménynek az idegen kislányt, akivel egy vonaton utazok és megkínál a sütijéből? Hívhatom-e reménynek a férfit, aki kinyitja nekem az ajtót az üzletből kifelé menet? Hívhatom-e reménynek az idős nénit, aki mosolyog rám az utcán? És téged, hívhatlak-e reménynek, aki írásoddal betalálsz a céltábla közepébe?

Reménynek hívlak nyár, mert örömmel kecsegtetsz és mert fényedben úszva elhiszem, hogy az élet nem annyi, amennyit egy-egy kudarc, csalódás, vagy törés után érzek. Könnyű vagy, eperpirosba burkolózol és kékbe, gyönyörű kékekbe. A szabadság érzését kínálod. Bővebben…

sodródó lelkeink

Kép

Van a modern romantikus lélek, amely arra törekszik, hogy kiélhesse vágyait és megvalósíthassa álmait. De miről is szólnak ezek az álmok?

Ezeknek az embereknek szükségük van valamire, ami elsodorja őket. Szükségük van egyfajta küldetéstudatra, amelynek alárendelhetik magukat egy eszmének, egy gondolatnak, egy érzésnek.

Ezeknek a lelkeknek szükségük van hitre. Hit nélkül céltalanul lézengenek, haszontalannak, értéktelennek érzik magukat és süllyedni kezdenek. Csendes, a külső szemlélő számára sokszor láthatatlan süllyedés ez, ami olyan mintha egy gyorsuló spirálon tartanánk lefelé. Egyre gyorsulunk útközben, egyre nehezeb kiszállni, ahogy telik az idő. Egyszer pedig eljön az a pont is, amikor nem tudunk kiszállni.

Mielőtt azonban eljutnánk idáig, számos jel mutat arra, hogy változtatni kell. Ha nemcsak a külvilágra nyitottan, de befelé is nyitott szemmel figyelünk, ott lesz a jel, hogy jó úton járunk-e, vagy sem.

Lehet, hogy nem azzal foglalkozol, amivel igazán szeretnél? Lehet, hogy amikor hétfő reggel felébredsz, az első gondolatod, hogy utálod a munkád és nem akarsz dolgozni menni? Lehet, hogy egy olyan kapcsolatban vagy, amelybe mindened beleadod, hogy fenntartsd működését és eközben úgy érzed, hogy nem kapod vissza azt a figyelmet, amit megérdemelnél? De az is lehet, hogy egyedül vagy érzésekkel, vágyakkal, küzdeni akarással és hittel telve, de nem vagy képes átadni ezt a külvilágnak. Bővebben…

megint

Tényleg megint.

Van az a pont, amikor el kell gondolkodnod, hogy tulajdonképpen ki is a gyáva kettőtök közül. Le kell ülnöd ha mással nem, hát magaddal beszélgetni és addig fel nem állni, amíg rá nem jössz, hol a hiba. Mert hiba, az van, vagy volt, ha évek után leültök egymással szemben és az első, kínos perceken túllendülve, úgy érzitek magatokat együtt, mint régen. JÓL, csupa nagybetűvel! Mintha, nem lett volna szünet, vagy mintha egy beszélgetést folytatnátok, amit csak tegnap hagytatok volna abba. Pedig sokkal régebben el lett vágva köztetek a fonal.

Kép

Ugyanolyan, csak néhány ránc került a homlokára. És te ugyanazt a békét és nyugalmat érzed, mikor vele vagy, mint régen, mert megért és lát téged.  A tekintetében és a szavaiban pedig megcsillan az a gyengéd és léleksimogató szeretet, amit régen is éreztél. A következő pillanatban már nem érzed az évek fájdalmát, amit hurcoltál magaddal mindenhova, amerre csak jártál a világban. Képtelen voltál lerakni, vagy elengedni. Eddig.

De a történet nem rózsaszín. Azt mondja neked, hogy “kicsi én”, azt mondja neked, hogy “lelki társam”, te pedig azt mondod, “hiányzol”. Nem mersz, nem bírsz többet mondani.

De a történet így sem rózsaszín. Azt mondja, nem lehettek barátok, mert ez valami más és ő nincs egyedül…

Mit is mondhatnál erre? Azon gondolkozol, tudnál-e a barátja lenni… Nehezen. Pedig szeretnéd, jobban,mint bármit, hogy ha több nem is lehet, legalább a barátodnak tudhasd, akivel megoszthatod a gondolataidat, az érzéseidet, az életed.

Hiszen…tulajdonképpen eddig is így éltél. Mert vannak olyanok, akik láthatatlan tekintetekkel veszik körbe magukat, a nagy döntéseknél, megpróbáltatásoknál úgy érzik, számítana ennek a távoli valakinek a véleménye is. Ebből merítenek erőt. Te is sokáig jártad így az utad. És ez túlnő azon, hogy mint férfi és nő, vonzódtok egymáshoz.

Aztán, amikor ott ültök egymással szemben és találkozik a tekintetetek és egy pillanatra megáll az idő, akkor úgy érzed, nem fogsz tudni megszabadulni ettől a tekintettől, ettől az érzéstől és valójában már nem is akarsz megszabadulni tőle.

Előkerülnek a múlt sérelmei a beszélgetés során, de már csak nevettek rajtuk. Tudjátok, hogy mindketten hibáztatok, mert féltetek bízni.

Aztán kiraknak a kávézóból, mert záróra és ti észre sem vettétek. Visszazuhantok a valóságba: más városban éltek, berendezett, kényelmes életetek van, amit nem akartok, vagy nem mertek feladni. Ő nincs egyedül. Kényelem és félelem…reménytelen…

Aztán elköszöntök és néhány üzenetet váltotok még. És te nem tudod, hogy mi legyen. Hogyan tovább?

Lelked különböző rétegei harcra kelnek egymással és a racionalitás birkózik az érzelmekkel.

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.

Függünk egymástól

Olyannyira, hogy nem is tudunk róla. Olyannyira, hogy legtöbbször észre sem vesszük.

Ha ezt felismered és elfogadod, másképp fogod látni a világot. Nem fogod érezni azt a szorító magányt, azt a legmélyebb szomorúságot, hogy egyedül vagy. Legalábbis nem olyan gyakran…

Elindulhatsz egyedül, mondhatod, hogy majd te megmutatod, hogy egyedül is megállod a helyed, nincs szükséged senkire, de tulajdonképpen ilyenkor új útitársakat keresel. Új közösségbe kerülsz, ahol sok minden attól függ, a körülötted lévőkkel milyen kapcsolatot tudsz kiépíteni.

Állj meg egy pillanatra és gondolj azokra, akik melletted, vagy körülötted vannak! Akik, ha csak egy kicsit is, de tettek azért, hogy a napod jobb legyen. Még akkor is, ha nem kifejezetten érted tették. Légy hálás, mert vannak! Légy hálás, mert ha jobban körbenézel, a magány sem tart örökké! Minden változik, állandóan mozog! A lehetőség, a remény ott bujkál mindenhol, csak jól kell figyelni. Van helyed, van célod! Csak lásd!

nem akarom és nem értem

Olyan helyeken jártam, ahol már régen. A sors úgy hozta, hogy visszakerültem oda, ahol valamikor a múltban Ő adott új jelentést mindennek. Pedig egyszer régen csendesen és lassan elmenekültem onnan, mert már minden arra emlékeztetett, hogy semmi sem örök és azt üzente, hogy semmi sem az enyém, semmi sem az otthonom.

Sok idő telt el azóta. Bár tudtam, hogy nem gyógyult be minden seb, mégis azt hittem, hogy nem képes már a hiánya annyira előtérbe tolakodni bennem, mint kezdetben.

És mégis. Megláttam egy hidat, elsétáltam egy utcán, miközben véletlenül az a dal szólalt meg…és mint a kitörő vulkán, vagy mint a gátakat átszakító habzó hullámok, úgy mostak tisztára bennem mindent az érzések. Én pedig védtelen voltam. Néhány perc múlva már teljesen egyértelmű volt minden: még mindig Ő… ugyanúgy és ugyanannyira. Hiába a menekülés, hiába a fal, amit építettem, vagy az ajtó, amin nem engedek se ki, se be semmit és hiába az a rengeteg próbálkozás, hogy elhitessem magammal, reménytelen.

Pedig pontosan tudom, hogy csak magamat kínzom. Már akkor is tudtam. De mégis csak egy bizonyos szintig vagyok képes uralni a rám törő hullámokat és ha igazán őszinte akarok lenni magammal, be kell látnom, hogy az összes eddigi igyekezetem csupán a túlélésre volt elég.

Még nem jöttem rá a felejtés nyitjára, hogy a szívem ne emlékezzen arra, milyen érzés volt…

 

U.i. Ez egy elképzelt történet töredéke és így a valósághoz semmi köze.