Te hogy bánsz a szavaiddal?

edwin-andrade-153753.jpg

Mindegyik számít, ezt szögezzük le. Minden megfogalmazott szavad. Még az is, amit nem mondasz ki, hanem csak magadban formálódik, mert ez benned visszangozva raktározódik el és hat azután rád és ezáltal másokra is. Hát még azok a szavak és mondatok, amelyeknek hangot adsz és kiteszed a kirakatba azzal, hogy megosztod a világhálón!

Bővebben…

bizonytalanok

20-as éveink. Menthetetlenül felnövünk. Valamilyen pályára állunk, vagy pályára állítanak. Szárnyat bontunk. Függetlenedünk. Álmodunk. Tervezünk. Megváltjuk a világot. Elbukunk. Újratervezünk. Önmegvalósítunk. Bízunk. Hiszünk. Szabadok vagyunk.

Nem mindannyian érezzük, de ezzel a szabadsággal felelősséget is vállalunk. A szabadsággal pedig nem mindenki tud élni és felelősséget vállalni saját maga iránt. Az a legnehezebb. Néhányan pedig nem tudnak megbírkózni ezzel a rájuk szakadt szabadsággal és a vele járó felelősséggel.

Elbizonytalanodnak. Nem csoda, hiszen egy olyan világban élünk, ahol nem támaszkodhatunk biztos alapokra. A világ folyamatosan változik és nekünk szinte percről percre alkalmazkodnunk kell hozzá. Folyamatos megújulásra kényszerít minket és arra, hogy átértékeljük az addig biztosnak hitt alaptéziseket is.

Szüleink többnyire arra tanítottak, hogy függetlenek legyünk, ambíciózusak, magabiztosak és igyekeztek biztosítani a vitorlabontásunkhoz minden szükséges alapot.

Mi pedig karrierről kezdtünk álmodni, biztos megélhetésről, jólétről, ugyanakkor szüleink robotoló életmódja elrettentett bennünket. Most pedig mindent akarunk és azonnal. Üzletemberek és maximalisták lettünk. Üzleteket kötünk még a személyes kapcsolatainkban is: pontosan tudjuk, hogy kitől, mit várhatunk és hogy, melyik kapcsolatba érdemes energiát fektetni, hogy később profitálhassunk belőle. Onnan pedig, ahol nem jönnek be a számításaink, villámsebességgel továbbállunk. Párkapcsolatainkra is sokszor igaz ez. Az első elbizonytalanodásunknál inkább kiszállunk a kapcsolatból és az “új mindig jobb” elvét követve megyünk tovább. Hátra sem nézünk. Elszomorító. Bár ez már egy másik bejegyzés témája lehetne.

Meg akarunk felelni szüleink álmainak és elvárásainak és közben a külvilág által diktált tempót is követnünk kell. Nem könnyű, sőt…

Folyamatosan visszaigazolást keresünk életmódunkhoz, amit a  korosztályunk alkotta közösségben találunk meg. Barátaink lesznek azok, akik véleményére adunk akár szüleinkkel, családunkkal szemben is, akiktől elfogadjuk a -néha fájó- igazságot is.

Ebben a maximalizmus vezérelte életben pedig elfelejtünk boldogok lenni és elfelejtjük, hogy mi is az igazán fontos az életben. Elfelejtünk saját belső hangunkra figyelni.

Aztán jön a Karácsony és előkerülnek a régen látott rokonok, akikkel a találkozás ötödik percében képesek vagyunk arról beszélni, hogy semmire sincs elég pénz, hogy az élet mennyire kilátástalan és nehéz és, hogy a mai fiatal felnőtteknek bizony nagy felelősség nyomja a vállát, mert ők fogják eltartani a lassan nyugdíjas korba kerülő szüleiket és ebben a világban fognak gyermeket vállalni is. És ez is lehetne egy másik bejegyzés témája, hogy az ilyen rokonlátogatások, miért torkollnak az első percek után ilyen borúlátó, panasszal tűzdelt beszélgetésekbe…

A külső nyomás tehát létezik, a szabadság azonban, amit születésünkkor kaptunk, felelősség is egyben. Ingoványos környezetben bármelyik lépésünk eredménye lehet az is, hogy elsüllyedünk és az is, hogy megtaláljuk a mocsárból a kivezető utat. Vannak néhányan, akik a bizonytalanság súlya alatt bizonytalan felnőttekké válnak és nem képesek megbírkózni a kihívással, amit kaptak. Elindulnak egy irányba, karriert építenek, pénzt keresnek, státuszszimbólumokkal veszik körbe magukat és kétségbeesetten gyűjtik az elismeréseket. Sokáig működik ez az életforma. Sokáig úgy érzik, hogy mindig mindent képesek megszerezni, amire vágyhatnak, képesek a legjobbak lenni és életük a lehető legjobb irányba, a tökéletesség felé halad.

Ilyenkor azonban a bizonytalanság és az önmagukkal való szembenézés elől menekülnek és elfelejtik előtérbe helyezni saját vágyaikat, saját magukat…A gyerekkori álmok egyszercsak elvesznek. A nehezen megteremtett motiváció egyszercsak eltűnik, mintha sosem lett volna. És ilyenkor tanácstalanul, fáradtan és félelmekkel telve és mégis kifosztva megállnak. Nem tudják, hogyan tovább, bár kapizsgálják már, hogy a szabadsággal járó felelősséggel elsősorban saját maguknak tartoznak.

Akik azonban eljutnak erre a pontra, még mindig a legtöbb esetben rosszul döntenek. A gyerekkoruk óta beléjük vert félelmeket nem képesek legyőzni és elég bátornak lenni ahhoz, hogy a saját útjukon induljanak el. Helyette folytatják a már “bejáratott” életüket és tovább pörgetik a mókuskereket. Közben persze hitegetik magukat, hogy majd, ha már ezt, vagy azt megszerezték, elérték, megállnak és foglalkoznak a számukra igazán fontos dolgokkal. Egyre többször elhangzik a “majd” és a “ha” szó… A legtöbb esetben azonban sosem jutnak el a változtatáshoz. Az élet pedig gyorsan elsuhan…

Nem könnyíti meg a világ a dolgunkat, de az előttünk vagy az utánunk lévő generációknak sem volt és nem lesz könnyebb a dolga. Mindenkinek végig kell játszania a saját játszmáját.

A szabadság lehetőségét ajándékba kaptuk, de, hogy elérhessük, küzdenünk kell. Megtapasztalása pedig csak a legbátrabbak kiváltsága.

megérkezések, elindulások

Kép

 

Sokan hagyták már el. Sokszor kellett búcsút mondania olyanoknak, akiket soha nem akart elengedni. Sokszor változott már meg gyökeresen az élete.

Mindig újra kellett kezdenie. Egyedül. Önmagát kitalálva, újraépítve. Menni és újrakezdeni. Nehéz az ilyen élet.

Régen úgy gondolta, hogy egy szerelem majd kézenfogja és végigvezeti az útján, kijelöli az irányt és ezért hozzákötötte magát a másikhoz. Lassan, de biztosan függeni kezdett a másiktól. Úgy érezte, megérkezett, megtalálta a helyét. Előbb talált társat és csak utána határozta meg céljait, vágyait a másikat figyelembe véve.

Míg gyerekként a szülők jelölik ki életünk fő csapásvonalait, kényelmesen vagyunk, gondtalanul. Aztán amikor eljön a felnövés és már magunk választjuk ki barátainkat, azokat, akikkel körülvesszük magunkat, a szerelmet. Sokan ilyenkor úgy viselkednek, mint a megriadt gyerekek, akik nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal és elfelejtik magukat előtérbe helyezni, elfelejtik az önmegvalósítást. A másikkal való kapcsolatnak rendelik alá magukat. 

Ösztönös viselkedés ez és egy bizonyos szintig szükséges kompromisszum is, hogy ne maradjunk egyedül.

De van úgy, hogy teljesen megváltoztat valaki, kifordít önmagunkból és amikor egy ilyen valaki elhagyja az általa felépített, majd egy pillanat alatt romba döntött embert, hát, utána szörnyen fáj a felépülés, az újrakezdés. Van, akinek nem is sikerül.

Neki már többször jutott ez a feladat, felépülni romokból és elindulni. Újra kitalálni, ki is ő, mit is akar, merre induljon. Nehéz, de tulajdonképpen lehet ez egy jobb felé terelés is volt a sors részéről. Már ha létezik sors, vagy bármilyen felsőbb erő, ami vezet minket utunkon.

Valamiért mindig visszakapja az önként eladott szabadságát. És most csak reméli, hogy minden újrakezdéssel több és erősebb lesz. 

Viszont most el is bizonytalanodott. Meg fog érkezni valaha? És ha igen, hova? Van-e egyáltalán hova megérkezni? Van egy hely, amire azt mondhatja majd, hogy az övé, vagy az egyetlen ami valójában létezik, az az út, az örök kérdezés, az újabb és újabb célok felé indulás?

A bizonytalanság megerősödése mellett azonban még valami megváltozott benne: már nem tud egy helyben maradni. Úgy érzi, mennie kell, hogy a kérdéseire választ kapjon.

Csodabogaraknak

A lány mióta csak az eszét tudta, úgy tekintett magára, mint egy kívülállóra. Ahogy elnézte a körülötte lévő embereket, -már gyerekként is- olyan érzés fogta el, hogy mindenki szerepet játszik és ezt nagyon kényelmetlennek találta. Látta a maga ártatlanságával, hogy nagyon sok ember nem boldog. Ezt a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha ránéznek a másikra. Olyan életet éltek körülötte a felnőttek, ami nem tette őket boldoggá, mégsem változtattak rajta. Azt, hogy miért döntöttek és döntenek így a mai napig, csak sok évvel később tudta megválaszolni.

Addig viszont, amíg a felismerésig eljutott, jobb megoldás híján utánozni kezdte a felnőtteket. Gyerekként magunkba szippantunk minden rezgést a körülöttönk lévő világból, alig-alig merül fel bennünk, hogy másként talán jobb is lehetne. “Ha anya meg apa így csinálja, akkor azt úgy is kell csinálni és ha én máshogy gondolom, akkor biztos velem van a baj…”

Tehát alkalmazkodott. Megpróbált beolvadni, “hasonlóvá válni”, és nagyon hamar része is lett az anyagias, felszínes és követhetetlenül gyorsuló világnak. Bár ő inkább írni szeretett volna, történeteket mesélni,kérdéseket feltenni és válaszokat találni, a világot megismerni és megtalálni benne a saját helyét.

De meg akart felelni szüleinek, nagyszüleinek, testvéreinek, később párjának, barátainak, tanárainak, ismerőseinek, munkatársainak, mindenkinek.

Sokáig működött az álarcok egymásra pakolgatása még akkor is, ha néha találkozott olyanokkal, akik meglátták a maszkok mögötti igazi énjét. Ha nem szaladt volna el minden alkalommal, mikor ilyen emberrel találkozott és nem lett volna a félelem úrrá rajta egy-egy ilyen helyzetben, mára már minden másképp lehetne az életében… De ő csak gyűjtötte az elismeréseket, menetelt “előre”.

De egy idő után – nem tudni, miért- repedések jelentek meg az álarcokon. Jött az első kudarc, az egyik lécet nem tudta átugrani (vagy nem is akarta…) és az addigi évek kemény munkájával felépített kártyavár, az élete összeomlott. Az addig a szeme előtt lebegő célok és a barátoknak hitt emberek eltűntek. Persze mindez nem egyik pillanatról a másikra történt: a kudarcok, veszteségek egyesével hagyták el a süllyedő hajót. Így esett, hogy miközben hajtott a külvilág elismeréséért és azt érezte, hogy elfogadták, valahol az úton elveszítette a legfontosabbat:  önmagát. Legbelül valami nem stimmelt, feszengett és egyre kevésbé sikerült a külvilágnak való megfelelés.

Körbenézett, segítséget keresett. A maszkok mögött kiáltozott, de így senki nem hallhatta. Nem volt elég erős ahhoz, hogy sarkon forduljon és olyan életet éljen, amilyet legbelül szeretett volna.

Szenvedett, mert már pontosan tudta, hogy minden újabb nappal hagyja magát messzebbre és messzebbre sodortatni a szabadságtól, amire már nagyon vágyott.

Aztán jött valaki…Valaki, aki a maszkok mögé látott. Váratlan volt, egy villámcsapás. A lány egyáltalán nem számított ilyesmire. Egy hozzá hasonló lélek, aki a felszín alatt magányosan és igazi énjét rejtve élt, ott kopogtatott az ajtaján. A társa, a barátja, a tanára és a reménye lett, akiről azt hitte, hogy mindig mellette lesz. Barátját többnek hitte saját magánál, felnézett rá. De ő mindig azt mondta neki, hogy ne érte, hanem saját magáért kell változtatnia az életén. A lány ezt nem akarta meghallani, úgy képzelte, hogy amit érez, az a boldogság. Nem akart ennél többet vagy mást.

De a barátja egyszer csak ugyanolyan váratlanul, ahogy jött, elhagyta… Ő pedig ottmaradt kétségek és összetört álmok szilánkjai között. Aki utat mutatott neki és enyhített magányán, talált egy másik elveszett lelket, akit taníthatott és elengedte a lány kezét.

A lány sokáig szomorú volt, újra álarcot húzott, hogy ne lássák fájdalmát és várta, hogy barátja visszatérjen hozzá.

De belül valami visszavonhatatlanul megváltozott, ami nem hagyta többé az önsajnálat mocsarába süllyedni. Valami világos lett előtte, jobban tündökölt, mint bármikor korábban: nem élhet így tovább. Nem akarta már valaki máshoz kötni boldogságát, önmaga előtt akart álarcok nélkül mutatkozni, szabadnak lenni.

Barátja megmutatta neki a szabadság súlytalan és végtelenül békés állapotát, amiről a lány már tudta, hogy egyedül is megtapasztalhatja, sőt meg kell tapasztalnia.

És amikor megértette, hogy saját maga miatt kell változtatnia, a saját boldogsága a tét, már nem habozott. Elindult az útján, hogy nyakába vegye a világot és elkezdte mesélni a történetét.