3 év után

Kép

A történet befejezésével még tartozom magamnak.

Mert hiszen vége van.

Nem volt egyszerű eljutnom idáig, de itt vagyok.

A történetünk méregetéssel kezdődött, érdeklőséssel és némi kétségbeesett kapkodással is. Egy röpke pillanatnyi egymásrahangolódás lett belőle. Olyan figyelemfelkeltős “hátha” és bizsergető “talán”.

Aztán teltek a hónapok és nőtt a kíváncsiság. A fagyos télben hirtelen fellobbantunk és felismertük a másikban önmagunk. Barátok lettünk, “kicsi én” és “nagy én”. Új évbe léptünk.

Bővebben…

amikor hiányzol

Kép

Néha átjár. Néha-nem tudom, miért-, de újra emlékezni kezdek. Függetlenül az akaratomtól. Néha nem is emlékszem igazán Rád, a vonásaidra, a tekintetedre, vagy a hangodra. A részletek az évek távlatából kezdenek homokszemekként kiperegni az ujjaim közül annak ellenére, hogy sokáig erősen szorítottam a markomban őket. Mégis megtalálták az apró réseket, amelyeken keresztül elfolyhattak…

Az idő volt.

Mióta elváltak az útjaink, nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe. Egy apróság, vagy egy súlyosabb gondolat befészkeli magát a fejembe és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megosszam veled.

Időnként most is átjár a hiányod. Úgy érzem magam ilyenkor, mint egy elhagyatott és üres ház, aminek nincsenek ablakai és átsüvít rajta a szél.

Ilyenkor elvész az ihlet. Megpróbálok mélyre ásni az emlékek között, hogy merítsek belőlük, de már annyiszor gondoltam rájuk, idéztem fel az apró részleteket, hogy elkoptak és egyre halványabban jelennek meg minden alkalommal előttem.

Már-már eltűnőben vannak. Az érzés, amit melletted éreztem viszont nem halványul. Emlékszem, milyen érzés volt, mennyire meghitt és különleges. Bővebben…

újra el kéne képzelni

Kép

December. Leesik az első hó. Minden fehér. A város sötétségbe burkolózik, hideg van és csend. Kihaltak az utcák, csak én ballagok valahonnan valahová a magányomba bújva, egyedül az éjszakában. Vigaszt remélve pillantok minden kapualjba, minden utcába és minden szembejövő arcra. Harcolok a hideg ellen, nyakig merülök a sálamban és a zenében, ami mossa és mossa az érzéseket kifelé belőlem.

Aztán hirtelen visszarepülök gondolatban egy ismeretlen archoz és egy ismerős érzéshez. A köldökömnél fogva beránt a képzeletem valósága egy másik világba. Elképzelem, ahogy egyszercsak egy fagyos kis utcából kikanyarodva felbukkansz te, ismeretlen ismerős. Csak egy elmosódott alak vagy, mégis nagyot dobban a szívem. Felpezsdül a vérem, kiáltani tudnék hirtelen. De elnyomom, miközben az adrenalin beránt egy másik univerzumba és az egész világ beszűkül. Egyetlen csatorna létezik, amelynek egyik végén te, a másikon én állok. Már nem fázom. Dobog a szívem, zakatolva akar kiszakadni a mellkasomból és minden erőm szükséges ahhoz, hogy csitítsam. Mert te közeledsz. A csatorna, melynek a két végén állunk, egyre gyorsuló mozgásra késztetve egymás felé szippant minket. Már nincs éjjel, már nem az utcán vagyunk. A leheletem párája emlékeztet még halványan a valóság lényegére.

De a testem már nem az enyém. Már nem uralom magam.

Közeledsz és egy hirtelen félelemtől vezérelve úgy teszek, mintha nem vennélek észre. Megyek tovább, nesztelen és látszólag fesztelen is. Nem akarom, hogy tudd, rettegek a találkozástól.

Mámoros pillanat. Tudom, hogy pillanatokon belül utolérsz. Beleremegek. Minden porcikám önálló életre kel és a testem feletti uralmam kezd teljesen megszűnni. Képtelenség kontroll alatt tartani a vágyat, ami már ilyen régóta és ilyen erősen a részemmé vált. Mindjárt engedek neki, de előtte még az ellenállás utolsó morzsáit is elhullajtom az úton.

Egyre lassabban megyek. Nyugodtságot színlelek, miközben lépteid zaja már megtörte az éjszaka csendjét.  

A következő pillanatban azonban egy új félelem kopogtat tudatom résnyire nyílt ajtaján. Rettegek, hogy nem kaphatlak meg soha, rettegek, hogy nem ismerhetlek meg soha. Nem láthatom a szemedben a segélykérő magányt, nem hallhatom a hangodban a gyengéd megértést és nyugalmat, a szavaidban magamat és nem érezhetem érintésedben a feszült vágyat.

Vágyom rá, hogy felkavarj. Vágyom rá, hogy megzavard a színlelt és fásult nyugalmamat. Soha nem vágytam még így semmire.

De rettegek is, mert már csak pillanatok választanak el attól, hogy utolérj.

Neked kulcsod lesz a lelkemhez. Neked kimondom majd olyan gondolataimat is, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak, vagy olyan mélyre temettem őket, ahol már segítség nélkül nem lelhettem rájuk. De aztán te majd jönni fogsz és mint, amikor valaki kútásás közben hirtelen vízre lel, úgy tör majd a felszínre a lelkem. Neked. Hívásodra valósággá változom és az leszek, aki mindig is szerettem volna lenni. Nő, barát, tanító és diák, szerető és anya. Már ismerem a szerelmet.

Meghallom a nevem. Vacogó testem összerezzen, de színlelek. Hátrafordulok, derűs és meglepett mosolyt erőltetek magamra. Megpróbálom a nyugodtság álarcát magamra ölteni, de tudom, hogy egyetlen pillantás elég lesz, hogy tekintetemből kiolvashass mindent. 

Nagyot nyelek és te elém lépsz…

Álmomban a szerelem valahog így szokott megjelenni előttem. Viszont mielőtt meglátnám a másik arcát és mielőtt “megérkeznék”, mindig felébredek. 

írhatnék neked

Kép

Az úgy volt, hogy szerettem volna írni neked. Valami őszintét, valami olyat, amit még nem mondtam el, valami olyat, amiről rám ismersz, valami olyat, amire felfigyelsz, amin keresztül belém látsz.

Aztán rájöttem, hogy nem létezel. Egy kép vagy, egy emlék, egy érzés, egy üres vászon, egy tükör. Bár az is lehet, hogy te én vagyok.

Néha kiáltanék, hogy láss végre és sokszor nem értem, milyen láthatatlan köpeny rejt el előled. Mert nem látsz. Sőt, előfordulhat, hogy nem is figyelsz. Vagy, ami még rosszabb, látsz, de nem vagyok elég érdekes a számodra és figyelmed tovasiklik rólam.

Neked írom, aki voltál már a szülőm, a testvérem, a barátom, az ismerősöm, a szerettem, a fiú a vonaton, a lány a blog mögött, valaki a liftben, valaki az ajtóban, valaki az utcán, valaki… Te.

U.i. Köszönöm, ha olvasol!

 

Fotó: pinterest