Az “Itt a helyem. Hol a helyem?” lélekrajza

Kép

Azt nem tudom, hol és hogyan kezdődik. Viszont, ami biztos, hogy messziről jövünk…

Onnan emlékszem, hogy indulni akartam. Voltam valahol, ahol mindenem megvolt, amire szükségem lehetett és én mégis másra vágytam. Többet akartam. Mindenkivel így lehet ez, hozzátartozik természetünkhöz a nyughatatlanság. Bár tulajdonképpen azt nem tudom, hogy mindenki érezte- e már hasonlóan, de mégis azt hiszem, hogy érzéseimmel nem vagyok egyedül.

Elindulunk. Kitűzünk egy célt, dédelgetünk egy álmot és bátortalan lépteink először lassan, majd egyre gyorsulva követik egymást. Az út ezen szakaszában bíztatást keresünk mindenhol, mert sebezhetőek vagyunk és még bizonytalanok. Bővebben…

sodródó lelkeink

Kép

Van a modern romantikus lélek, amely arra törekszik, hogy kiélhesse vágyait és megvalósíthassa álmait. De miről is szólnak ezek az álmok?

Ezeknek az embereknek szükségük van valamire, ami elsodorja őket. Szükségük van egyfajta küldetéstudatra, amelynek alárendelhetik magukat egy eszmének, egy gondolatnak, egy érzésnek.

Ezeknek a lelkeknek szükségük van hitre. Hit nélkül céltalanul lézengenek, haszontalannak, értéktelennek érzik magukat és süllyedni kezdenek. Csendes, a külső szemlélő számára sokszor láthatatlan süllyedés ez, ami olyan mintha egy gyorsuló spirálon tartanánk lefelé. Egyre gyorsulunk útközben, egyre nehezeb kiszállni, ahogy telik az idő. Egyszer pedig eljön az a pont is, amikor nem tudunk kiszállni.

Mielőtt azonban eljutnánk idáig, számos jel mutat arra, hogy változtatni kell. Ha nemcsak a külvilágra nyitottan, de befelé is nyitott szemmel figyelünk, ott lesz a jel, hogy jó úton járunk-e, vagy sem.

Lehet, hogy nem azzal foglalkozol, amivel igazán szeretnél? Lehet, hogy amikor hétfő reggel felébredsz, az első gondolatod, hogy utálod a munkád és nem akarsz dolgozni menni? Lehet, hogy egy olyan kapcsolatban vagy, amelybe mindened beleadod, hogy fenntartsd működését és eközben úgy érzed, hogy nem kapod vissza azt a figyelmet, amit megérdemelnél? De az is lehet, hogy egyedül vagy érzésekkel, vágyakkal, küzdeni akarással és hittel telve, de nem vagy képes átadni ezt a külvilágnak. Bővebben…

megszokásból

Kép

Néha elveszünk az úton. Néha elvesznek a célok, amik sok-sok éven át a szemünk előtt lebegtek. Azokról a célokról beszélek, amik mélyen legbelül éltettek, amelyek létezéséről senki, vagy csak nagyon kevesen tudtak.

Az élet sodort és nem mindig abba az irányba, amerre te is szerettél volna tartani. Ó, nem. Sőt, legtöbbször a sors felrakott egy éppen induló buszra vagy vonatra és te már úton is voltál, anélkül, hogy azt mondhattad volna: “Én a másik irányba akarok menni…”

Még az is lehet, hogy mondtad, de túl halkan és magad sem hitted el, nemhogy mások… Aztán beletörődtél és megpróbáltad megkeresni az új irány pozitív oldalát. A tapasztalatszerzés, a világ és főképp önmagad megismerése és az örök kíváncsiság hajtott. És hajt most is.

Azok a féltve őrzött és dédelgetett álmok pedig mind halványabban és ritkábban jelennek meg előtted. Egyre kevesebbet gondolsz rájuk. Amikor fáj és erőt akarsz meríteni valamiből, azért ezek jutnak eszedbe. Arra gondolsz, hogy nem adhatod fel, mert még nem valósítottad meg őket.

De aztán, -mintha pusztán attól, hogy rájuk gondolsz, elkoptatnád őket-, lassan mélyebbre és mélyebbre kerülnek benned. Eltűnnek… Már nem nyújtanak vigaszt úgy, mint korábban, már nem hiszed el tested legmélyebb zsigeréig, hogy csak idő kérdése és meg fogod valósítani őket. Szépen, sorban.

Ilyenkor marad a megszokás. “…Ahogy megszokásból rugdalod. Magad elé az álmokat…”

 

Kép: pinterest